Igaz-e az az állítás, hogy a fideszes politikusok mára mind csupán szereplők és statiszták Habony Árpád darabjaiban? Hogyan lehetséges, hogy egy elszámolással semmiért sem tartozó civil sorozatban tehet hazánk sorsát alapvetően befolyásoló lépéseket? Miként lesz valakiből az ország egyik leggyűlöltebb embere? Kit terhel a felelősség azért, hogy itt tartunk, és meddig mehet ez tovább? Mire megy itt a játék?

Néhány évvel ezelőtt még csak nagyon kevesen tudták, hogy kicsoda Habony Árpád. A miniszterelnök első számú tanácsadója – akinek e pozícióját a tűzhöz közeli cinikusok a mai napig szemrebbenés nélkül bírják tagadni, mondván, képtelenség mindenkit számon tartani, akivel Orbán Viktor leül sörözni – sokáig sikeresen iparkodott távol tartani magát a nyilvánosságtól. Nem adott interjúkat, nem állt szóba újságírókkal, kíváncsibb típusúakkal különösen nem. Ennélfogva a róla régebben összerakott portrék zömében egyszerűen nincsenek izgalmas elemek.

Ez a helyzet az utóbbi időben alaposan megváltozott. Elsősorban azért, mert aki hallgat, de nyilvánvalóan fontos figura, az elkezdi érdekelni a közönséget. Volt a felbolydulásnak három, egymással szorosan összefüggő, egészen konkrét oka is. Az egyik: a kormány és a párt taktikai-kommunikációs hadművelete migránsügyben extra módon sikeresnek bizonyult. Ezt pedig – mélységesen rideg-negatív karaktere miatt is – magától értetődő volt a titokzatos háttéremberhez kötni. A másik: Habony Árpádról egyre többször derült ki, hogy rendkívüli módon vonzódik a rendkívül drága dolgok iránt. A harmadik: a tanácsadó nemcsak használni tudja a bulvárt, hanem otthon is érzi magát benne.

Nem állítható, hogy teljesen friss fejlemények lettek volna ezek. A magyar miniszterelnök és családja például évek óta rendszeres szereplője a legolvasottabb napi- és hetilapoknak, és az sem tegnap történt – hanem 2012-ben –, hogy személyesen Habony hívta fel a Blikk akkori főszerkesztőjét a saját szerelmi ügyéről szóló címlapsztorival. Ezek mellett azt is tudtuk, hogy Wermer András kiszállását követően már a 2006-os választások előtt új – munkatársai szerint módfelett agilis és agresszív – kampányguruja lett a Fidesznek.

Ezek a körülmények és információk kezdetben nem tűntek annyira fajsúlyosnak. Egyrészt azért, mert még voltak más, Habonynál befolyásosabbnak, erősebbnek sejlő mumusok a színen, másrészt azért, mert éppen körülötte kevésbé volt sűrű a levegő. Ám a dolgok menet közben megváltoztak. Habony Árpádból egyszer csak több és több lett, úgy a 2014-es választások környéke óta, és ami kiderült róla vagy látszott belőle, az mind-mind ellenszenvesebbé tette. A hasbarúgásos ügytől és a Gucci táskától a régi vitrines videón, az ibizai szuperklub promóanyagán, a festménykölcsönzési ügyön át egészen a Szépművészeti Múzeumban megtartott lakodalomig. Szatír tájban – mostanában mindig a legendás Szerb utcai lakást megjárt egyik nagy értékű festmény címe jut eszembe, amikor Habony Árpád neve eszembe jut. Arról mindazonáltal szó sincs, hogy a tanácsadó immár másmilyen lenne, mint annak előtte volt. Csak hát hiába nem készült előjönni a fényre, mégis ott találta magát. Az érdeklődés fokozódása dobta fel az újabb és újabb szilánkokat. Elnézést a fordulatért, de a mennyiség átcsapott minőségbe.

Ami pedig kiderült róla, az köszönő viszonyban sem volt azzal, amit a Fidesz régi bázisának nagy része, az úgynevezett polgári Magyarország maradék hívei a világról gondolni szoktak. Ennek a kultúrának garantáltan nem alapvető eleme és pláne nem vezérlő csillaga az a rusnya táska és az ibizai luxusszipogás. Innen nézvést több mint természetes, hogy Habony Árpád egyik pillanatról a másikra az ország leggyűlöltebb embereinek egyike lett. A bármilyen oldali ellenzék és hívei számára magától értetődően ellenség – bár ott valamelyest zavaró is lehet, hogy meg kell osztani az utálatot közte és a nagyfőnök között –, emellett azonban a Fideszből kiábránduló vagy benne egyre inkább kételkedő rétegek szemében is ő lett a csalódottság első számú szimbóluma. Alkalmasabb személy a szerepre nincs. Sokan még azok közül sem gondolnak róla semmi jót, akik töretlenül hisznek Orbán Viktorban, beleértve a párt egykori kulcsembereinek nem kis részét is. Habony minden ismert gesztusa, lépése, rezdülése visszatetsző és kellemetlen. Annál is inkább, mivel emberi megnyilvánulásai a köz előtt nem ismeretesek, ilyenekről maximum barátainak, üzletfeleinek és partnereinek lehet tudomásuk. Kaminski Fanny és Kapócs Zsóka, esetleg Andy Vajna és Baán László talán láthatták már úgy is mosolyogni, hogy nem állt fel tőle a szőr a hátukon, ám ennek a hazai politikai konstelláció és az emberek véleménye szempontjából nincs különösebb relevanciája.

Jellemző, hogy akiről kiderül, hogy köze van Habonyhoz, annak az elfogadottsága és elismertsége tüstént zuhanni kezd. A Szépművészeti Múzeum főigazgatójának példája beszédes. Baán László a Liget-projekttel szemben felmerülő kifogások ellenére mind ez ideig nyitott, értelmes, építő embernek tűnt. Ekkor jött az esküvői tanús és az ingyenlagzis sztori, és totálisan letarolta őt. Igaz, nemcsak az a gond ezzel, hogy Habony barátja rendes embereknek nem lehet a barátja, hanem a minősíthetetlen magyarázkodás is. Az egyenlők közt vannak egyenlőbbek? A fontos emberekkel jóban kell lenni? Hát ezt alaposan elbaltázta Baán főigazgató úr. Ezzel együtt szinte biztosra veszem, hogy ha bárki szimpatikusabb fickó a történet másik hőse, idővel elcsitul az ügy, így ellenben ott marad a balkáni bélyeg Baánon, akkor is, ha esetleg megtarthatja székét. Azaz hát akkor marad csak rajta igazán.

Felmerül, hogy ha valaki egy személyben és ilyen mértékben kisajátítja a patás ördög szerepét, az kinek jó és kinek rossz. Továbbá az is, hogy tényleg ő felel-e mindenért, ami körülöttünk történik, és nem annyira tetszik nekünk.

Amikor a média tükröt tart, akkor az a tükör gyakran nagyít. A jó is jobbnak látszik sokszor, mint amilyen, a rossz pedig mindig rosszabbnak. Ezzel nem Habony Árpádot akarom védeni, semmi okom rá, és nem is szorul a védelmemre. Csupán két dologra igyekszem utalni. Az egyik, hogy a konyhában, ahol az ideológia, a stratégia és a taktika készül, soha nem egyetlen ember kezében van fakanál. A Fidesz guruinál maradva: Arthur J. Finkelstein vajon hány mondatot, bekezdést, fejezetet írhatott bele a Habony Árpádnak tulajdonított darabokba? És azok, akiké a hatalom és a felelősség? Igen, ahhoz, hogy egy darabból előadás legyen, számos közreműködőre van szükség. Különösen akkor, ha sokszereplős színműveket játszanak. A színészek sem ártatlanok, de a rendezőnek még inkább kijár a fejcsóválás. Vagy akár a pfújolás és a tojásdobálás is, vérmérséklettől függően.

De a lényeg mégis az, hogy a nézőnek is van felelőssége. Rajta múlik, hogy mire vált jegyet, hogy mit tapsol meg, hogy mire megy be legközelebb. Lehet, hogy ez nagyon naiv megközelítés, de én még mindig úgy tartom: a néző, ha elege van – és ha elegen van –, elérheti azt is, hogy a rendező mástól válasszon darabot. Vagy hogy távozzon. Persze amíg siker van, addig nehezen, így persze többesélyes a buli, és sajnos az sem kizárt, hogy egyszer majd mind egy szálig szemetet fognak játszani a színházak.

mno.hu