Relatíve ritka az olyan aszteroida becsapódás, amely fenyegetné például az emberi fajt. Vagy mégsem? Egy kutatócsoport szerint a tömeges kihalási eseményt beindító becsapódások gyakoribbak lehetnek annál, mint eddig gondoltuk. Mint azt a LiveScience írja, a múlt héten a texasi The Woodlandsben megrendezett éves Hold- és Bolygótudományi Konferencián bemutatott tanulmány az elmúlt egymillió év legnagyobb ismert becsapódási krátereit vizsgálta meg. Az új, nagy felbontású képalkotást alkalmazva a szerzők amellett érvelnek, hogy ezek a kráterek eredetileg sokkal nagyobbak voltak, mint amilyennek most látszanak. Ha igazuk van, 1 kilométernél nagyobb aszteroidák vagy üstökösök csak az elmúlt egymillió évben akár tucatszor is eltalálták a Földet. Ez sokkal magasabb arány, mint a korábbi becsléseké, amelyek szerint ilyesmire 600 000-700 000 évente egyszer kerülhetett sor.

James Garvin, a tanulmány vezető szerzője és a NASA Goddard Űrrepülési Központjának vezető tudósa úgy nyilatkozott a Live Science-nek, hogy egy ilyen becsapódás már igen komoly következményekkel járna.

A becslések közötti ilyen komoly eltéréseket az okozza, hogy ellentétben a Marssal vagy a Holddal, a Föld becsapódási kráterei viszonylag gyorsan amortizálódnak a víz és a szél okozta erózió miatt. A tudósok eddig pedig a Holdat ért becsapódások története és a Föld-közeli aszteroidák megfigyelése alapján számolták ki a bolygónkat érő becsapódások kockázatát.

A mostani tanulmány során azonban új, nagyfelbontású műholdadatokat használtak a Föld krátermaradványainak vizsgálatára. Ezek az adatok a lidarból (fényérzékelés és távolságmérés) származnak, amely technológia lézerimpulzusokat használ a távolságok pontos mérésére, valamint a sztereó képalkotásból – ez utóbbi esetén egy műhold két képet készít ugyanarról a helyről kissé eltérő szögből; ezeknek a képeknek az összehasonlítása pedig lehetővé teszi a hely 3D-s rekonstrukcióját.

Ezzel a módszerrel a kutatók legalább négy becsapódási krátert találtak, amelyek állításuk szerint a korábban mértnél sokkal nagyobb külső peremekkel rendelkeznek. Például a nicaraguai Pantasma kráter átmérőjét korábban 14 km-re becsülték, de Garvin és munkatársai egy 35,2 km átmérőjű külső peremet azonosítottak. A Bosumtwi-kráter átmérőjét körülbelül 10,5 km-nek számolták eddig, de az új tanulmány egy gyűrűszerű gerincet talált, amelynek átmérője 26,8 km.

Ha pedig mindez igaz, akkor ezek a becsapódások 400 000-730 000 megatonna TNT-nek megfelelő robanással jártak, ami elég ahhoz, hogy a Föld légkörének egy részét az űrbe repítse. Azonban akadnak tudósok, akik kételkednek az eredményekben, Brandon Johnson, a Purdue Egyetem bolygókutatója például úgy nyilatkozott a LS-nek, hogy az nem világos, hogy a kutatók által észlelt gyűrűszerű elemek valóban régi kráterperemek részei-e, nem pedig-e az ütközés következtében kilökődő törmelékgyűrűk. Azt mindenesetre ő is elismeri, hogy az eredmények további, sürgős kutatásokat tesz szükségessé a témában. (Rakéta)