A tavaly megreformált japán külpolitika határozottabban kíván fellépni a vitatott hovatartozású szigetek ügyében a Kelet-kínai-tengeren.

Ehhez kapcsolódva Japán tizennyolc év után az Egyesült Államokkal közösen megújította védelmi stratégiáját. Ráadásul Abe Sinzó Barack Obamával és még tíz országgal közösen valószínűleg 2015-ben megalkot egy akkora kereskedelmi zónát, mely a világ GDP-jének körülbelül 40 százalékát foglalja magában - írja az MNO.

Japán tavaly elindított védelempolitikai reformja idén április 28-án egy újabb állomásához érkezett, amikor az Egyesült Államokkal közösen a két ország felülvizsgálta az eddig fennálló védelmi együttműködést. A tizennyolc éve háborítatlan megállapodás számos új pontot tartalmaz:

• Japán – logisztikai támogatást nyújtva az amerikai haderőnek – saját régióján kívülre vezényelheti fegyveres erőit;
• A szigetország lelőheti az Egyesült Államok felé tartó ballisztikus rakétákat, még akkor is, ha Japánt nem fenyegeti közvetlen veszély;
• Nagyobb szerep jut az országnak az aknakeresés és a hajók átvizsgálása terén;
• A két ország szorosabban működik majd együtt a hírszerzés területén.

Az Abe Sinzó által 2012-ben elindított külpolitikai átalakulás látványos változáson ment keresztül, amit az ország első Nemzeti biztonsági stratégiájának és Nemzeti védelmi program Irányelveinek elfogadása (2013. december 17.), valamint a nemzetbiztonsági tanács felállítása (2014. január 7.) is jól jelez. A jelenleg is regnáló miniszterelnök proaktív irányba fordította az addigi defenzív biztonságpolitika hajóját. Az új irányvonal három fő pontot határoz meg:

• Stabilabb csendes-óceáni környezet;
• Globális béke és biztonság megteremtése;
• Nemzetközi fenyegetések elkerülése.

Mint Kiss Roland az MNO-nak elmondta a távol-keleti ország külpolitikai arculatváltását a társadalmi nyomás és a világ politikai sakktáblájának átalakulása idézte elő. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem külső munkatársa szerint Japán „játékstílusa” egyszerű: adaptálódik a körülötte zajló eseményekhez.

Védeni a tengert mindenáron

Az új stratégia egyik legfontosabb eleme – a kibertér és a világűr védelme mellett – az ország tengeri határainak és a hozzá tartozó szigeteinek megóvása. Kiss rámutatott: az 1990-es évek óta gazdaságilag és katonailag folyamatosan fejlődő Kína az utóbbi években különös figyelmet szentel a Kelet- és Dél-kínai-tengeren található szigeteknek. Japán szempontjából pedig különösen fontos a Szenkaku/Tiaojü-szigetek hovatartozásának kérdése. Míg Peking az ENSZ tengerjogi egyezményében (UNCLOS) foglalt kontinentális talapzat elvére hivatkozik, addig Tokió a japán partoktól számított kétszáz tengeri mérföldben meghatározott gazdasági övezet alapján követeli magáénak a területet. A szigetek miatt – melyet a kőolaj- és földgázlelőhelyek, a halászat és a hajózási útvonalak tesznek értékessé – a két ország között több alkalommal konfliktus alakult ki. A „vetélkedés” odáig fajult, hogy 2013 novemberében Kína egyoldalúan kiterjesztette légi azonosítási zónáját a vitatott területek fölé.

Kiss Roland a japán védelempolitikáról írt tanulmányaiban kifejti, hogy Kína mellett Észak-Korea és Oroszország is elég erős „ösztönző” erőt jelentett az új irány meghatározásához. Előbbi a 2000-es években „bemutatott” ballisztikusrakéta-programjával mutatott rá, hogy Japánnak ki kell építenie saját rakétavédelmi rendszerét. Utóbbi a szintén kérdéses Kuril-szigetek védelme érdekében légvédelmirakéta-komplexumokat telepített a térségbe, melynek „sikerességét” jól jelzi, hogy 2013-ban duplaannyi alkalommal „tesztelte” japán légterét, mint 2011-ben.

Törvénybe vésve

Nem szabad szó nélkül elmenni amellett, hogy az új irányvonal mögött felsejlik egy másik nagyhatalom. Akár reklámszlogen is lehetne: a külpolitikai arculatváltást támogatta az Amerikai Egyesült Államok. A két ország szövetsége képezi az USA Ázsia-stratégiájának alapját, másrészt a távol-keleti ország biztonsága szempontjából fontos Amerika katonai támogatása. A történelmi kapcsolat a második világháború ideje óta tart, amikor MacArthur tábornok utasítást adott a japán vezetésnek egy új alkotmánytervezet kialakítására. A jelenleg is érvényes 1947-es alkotmány 9. cikkelye kimondja: az ország katonai erőt csak önvédelemre használhat – ezért hívják a japán haderőt önvédelmi erőnek. Az (1951 után) 1960-ban módosított katonai szövetség értelmében pedig az Egyesült Államok biztosítja az ország védelmét, cserébe Japán lehetővé teszi, hogy az USA katonai bázisul használhassa területének (például: Okinawa) bizonyos részeit.

Japán új védelempolitikájának irányvonala továbbra sem megy szembe az alkotmánnyal, tehát az ország nem akar katonai nagyhatalommá válni, de facto viszont már most az – mondta Kiss Roland. Jelezte: a gazdaságilag is fejlett szigetország igen komoly és modern haderővel rendelkezik, amire több ország áhítozik. A kormány pedig reagálva külső igényekre és egyben enyhítve fejlesztési költségeinek hatalmas terheit felülvizsgálta az 1967-ben hozott exportkorlátozását. A módosítás értelmében most már eljuthat a magas szintű japán technológia a kommunista és katonai konfliktusban érintett országokhoz – ENSZ-szankciók alatt álló országokba azonban továbbra sem importálnak. Így kerülhetett japán fegyver, hadihajó vietnami vagy éppen indai kézbe.

Kérdés – Kiss szerint –, hogy a közel kétszázezer fős haderőt, melyre az ország GDP-jének még 1 százalékát se költik, milyen módon használják fel. A szigetviták során adódhat olyan alkalom, amikor támadnia kell a japán haderőnek, ezért szükség lesz offenzív képességek fejlesztésére, azonban a határozottabb katonai fellépés erődemonstrációra is alkalmas lehet. Mint mondta, a délkelet-ázsiai államok részéről felmerült már az az igény, hogy japán hadihajók járőrözzenek a Dél-kínai-tengeren. Igaz, az országnak nincsenek a térségben területi követelései, külső hatalomként azonban ellensúlyozhatja a kínai túlerőt.

Csendes-óceáni Partnerség

Azt a kínai katonai túlerőt, mely a számok nyelvén így néz ki: 120-140 milliárd dolláros éves hadi költségvetés – több mint kétmillió katona „felvonultatásával”. A kommunista ország katonai ereje mellett gazdasági súlya is megkerülhetetlen. Ennek ellensúlyozására jöhet létre 2015-ben a Trans-Pacific Partnership (TPP) azaz a Csendes-óceáni Partnerség. A cél egy tizenkét országból álló szabad kereskedelmi zóna létrehozása, amely a világ GDP-jének körülbelül 40 százalékát foglalná magában. A résztvevő országok közös szabványokat és normákat igyekeznek kidolgozni, melyek a dolgozók jogaira, a környezet védelmére és a kereskedelmi akadályok csökkentésére vonatkoznak. Ennek etapjára szintén április 28-án fordultak rá a TPP-t meghatározó vezetői: Barack Obama és Abe Sinzó.

Japán és az Egyesült Államok első embere hamarosan gigaberuházást hoz tető alá
Fotó: Paul J. Richards / Europress/AFP

A két kormányfő közös közleményében az egyezkedés gyors lezárását hangsúlyozza. Az amerikai demokrata elnök a találkozó utáni nyilatkozatában elmondta, hogy a TPP egy nagyszerű lehetőség az amerikai gazdaságnak, új munkahelyeket teremt amellett, hogy az amerikai export beáramlik a nyitott piacokra – Obama pártjából azonban többen is ellenzik a partnerséget. Az egyezmény támogatói úgy fogalmaznak, az USA ezzel a partnerséggel gazdasági erőként jelenhet meg az ázsiai régióban, megkövetelve a résztvevő országoktól, hogy az ő játékszabályai szerint játsszanak. Ahogy a CNN cikke fogalmaz: ez egy alternatíva azoknak az országoknak, amelyek Kína érdekszférájába esnek. Abe Sinzó történelmi jelentőségű kongresszusi beszédében kiemelte, hogy a csendes-óceáni piacon nem lehet tétlenül nézni azokat a gyárakat, ahol erkölcsileg kifogásolhatók a munkakörülmények és a fizetések, továbbá a súlyos károkat a környezetre nézve.

Korábban Barack Obama a TPP kapcsán arról beszélt, hogy az Egyesült Államok sokkal könnyebben szeretne eljutni Japán autóipari és mezőgazdasági piacaira – a távol-keleti ország az említett területeken mutatott zárkózottsága lassította a tárgyalásokat. Most azonban úgy tűnik, mindkét országban megvan az akarat, hogy még ebben az éven létrejöjjön a Csendes-óceáni Partnerség, amellyel jelentősen nőne Japán régión belüli súlya.

mno.hu (Címlap: Abe Sinzó (balra) és Barack Obama a képen nem, de politikájukat tekintve kéz a kézben haladnak - Fotó: Saul Loeb / Europress/AFP)