h i r d e t é s

Jelek és kérdőjelek az úzvölgyi konfliktus körül

Olvasási idő
9perc
Eddig olvastam

Jelek és kérdőjelek az úzvölgyi konfliktus körül

2019. június 09. - 13:05

 

Nem hinném, hogy valaki is véletlennek gondolná, hogy az úzvölgyi temető körül kialakult konfliktus éppen akkor pattant ki, mikor javában állt a választási kampány. A mi tájainkra a spontán etnikai (főleg magyar–román) csoportos konfliktusok nem igazán jellemzőek, kulturálisan ennek itt nincs hagyománya, és elég sokat kell rajta dolgozni, hogy valami látványosabbat ki lehessen provokálni, ha úgy hozza a sors, hogy a politikában valakinek hirtelen nagy szüksége lesz rá.

Forrás: MTI

Ez is ilyen provokáció volt szerintem, amit aztán mindegyik oldalról megpróbáltak kihasználni. Az RMDSZ részéről ugyan a nyilvánosság előtt nagy volt a felháborodás és harsány a tiltakozás, de hát hogy is nézne az ki, ha valamelyik politikusunk boldogan előadná, mekkora szerencséjük volt most ezzel, pont mikor javában ijesztgették a magyarokat a mindenféle veszélyekkel, amik „mindenütt a Kárpát-medencében fenyegetik a magyar közösséget”, csak hogy szaladjon mindenki ész nélkül, és szavazzon rájuk, mert minket csakis ők tudnak megmenteni. Pedig tényleg szerencsés volt az RMDSZ, mert ez a provokáció nagyon is jól jött neki, még ha nem ő provokálta is ki.

Hogy igazából ki és milyen célból provokálta ki, azt jó lenne tudni. Ami egy kicsit feltűnő, az az, hogy a román pártok, ahogy néztem, mintha nem igyekeztek volna annyira kihasználni a lehetőséget kampánycélokra, amennyire várható lett volna, ha a provokáció valamelyikük ilyen célú műve lett volna. A kampányukban a magyarokról alig is esett szó, mert ők most az egymás közti hatalmi harc megvívásával voltak elfoglalva. (Lehet, hogy ezzel némi csalódást is okoztak az RMDSZ-nek, hiszen a románokkal való ijesztgetés mindjárt hatásosabb lehetett volna, ha azok szidnak minket rendesen.) Pedig lett volna ott, aki mocskolhatott volna bennünket, a PNL listavezetőjének például még nagy gyakorlata is van ebben, és az alkalom is ott lett volna ezzel az úzvölgyi provokációval, ahol viszont csak George Simion független EP-képviselőjelölt jelent meg a helyszínen, de ő is inkább csak haszonélvezője lehetett a helyzetnek (és ezt felismerve segítője is a provokációnak a magyarellenes szövegeivel, akár tudtán kívül is).

Arra mindenesetre érdemes odafigyelni, amiről Egyed Ufó Zoltán is írt az Udvarhelyi Hírportálon, és ami itt hivatalosan is meg van erősítve, még ha Sebastian Cucoş esetleg csak a csütörtöki botrányos „ünneplésnek” volt is a szervezője, a provokáció mögött viszont mások állnak. És érdemes még megnézni ezt a cikket is, ahonnan kiderül, hogy ebben a történetben Dan Tanasă egyesületének, az ADEC-nek is lehetett valamilyen szerepe, pedig ez nem is kampányolt, legalábbis magának nem. Szóval nekem erről olyan képem kezd összeállni, hogy ezt a konfliktust aligha kampánycélból provokálták ki, még ha aztán a pártok többé-kevésbé kihasználták is a helyzetet, és nagy kérdésem, hogy vajon kik csinálták, és főleg hogy mi célból. (Az viszont nem biztos, hogy véletlen, hogy mindez a kampány idején történt, hiszen olyankor a diverziókeltők számíthatnak rá, hogy a provokáció kibontakoztatásába a pártok is be fognak segíteni, ez a számításuk, ahogy én látom, leginkább tán az RMDSZ-nél jött be.)

Amúgy igazából egy helyi konfliktusról van szó, amit nem is lenne olyan nehéz kezelni, mint problémát, ha nem lennének egyéb (politikai) érdekek is. A választások ugyan lementek, de a történet nagyon is alkalmasnak látszik arra, hogy további politikai támogatás szerzésére lehessen felhasználni, ezért is lehet az, hogy szerintem ez az egész máris jócskán túl van reagálva mindkét részről. Ez pedig nem segíti, hanem inkább akadályozza a konfliktusmegoldást. Olyan ez, mint a hógolyó: mennél tovább görgetjük, annál nagyobb lesz. Ha azt akarjuk, hogy ne nőjön tovább, nem kell tovább görgetni, hanem

INKÁBB A PROBLÉMAMEGOLDÁSSAL KELLENE SZAKSZERŰEN FOGLALKOZNI OTT, AHOL ENNEK HELYE VAN.

Persze az kétségtelen, hogy egy ilyen provokációra komolyan oda kell figyelni, és a szükséges és lehetséges lépéseket is meg kell tenni, a túlreagálást nem is annyira arra értem, hogy valakik ágyúval lőnének verébre (bár volt ilyen is), hanem inkább ennek a kommunikálására. Mikor provokációval állunk szemben, a célszerű az, ha higgadtan és tárgyilagosan tájékoztatjuk az embereket mindenről, amiről nekik is tudniuk kell, a nagy hangú fenekedést, látványos „lájkszerző” ökölrázást és politikusi nagyotmondást pedig inkább máskorra hagyjuk, mert különben könnyen arra ébredhetünk, hogy mire észrevesszük, magunk is a provokátorok által nekünk kiosztott szerepet játsszuk (ahogy tudtunkon kívül 1990 februárjában-márciusában is elég jól eljátszottuk, erről a Miegymás c. könyvemben írtam többet, itt lehet elolvasni, a pdf 65–73. oldalán). Bár értelemszerűen benne van ebben, külön is megjegyzem, hogy ilyenkor nagyon fontos az, hogy ha a média is be akar szállni a tűzoltásba, hiszen meg se tehetné, hogy kimaradjon ebből, akkor maradjon inkább a víznél, és ne olajjal próbálkozzon, mert azzal rögtön a provokátorok kottájából játszik.

A vehemensen odamondós diskurzusbeli túlreagálás pedig, amellett hogy megtölti az embereket nyugtalansággal és szorongással, ami csak rontja a helyzetet, nemcsak a temetőkérdés normális elrendezésének rontja az esélyeit, hanem kihat arra is, hogy a jövőben milyen eredményesen tudjuk megoldani egyéb problémáinkat. Én elég aggasztónak látom, mikor olyanokat olvasok például, hogy Kelemen Hunor szerint „Az úzvölgyi incidensek megmutatták Románia igazi arcát”. Mert ez akár arra is utalhat, hogy az RMDSZ a jövőben inkább a románokkal való folytonos civakodás és konfrontáció útján szeretne haladni, amivel ugyan semmit nem lehet megoldani, de az nem baj, mert egy pártnak ennél jóval fontosabb az, hogy ezzel lehet legkönnyebben és legbiztosabban szavazatokat szerezni: elég megmutatni a választóknak Románia „igazi arcát” (néhány erre alkalmas románéval együtt), és máris tudják, kire kell szavazni. És ez be is válhat, mert csak kevesen fognak elgondolkozni rajta, hogy vajon tényleg ez-e az „igazi arca”, és egyáltalán: a sok közül vajon melyik az igazi De most akkor tényleg ez lenne az a híres „fejlődő Erdély”, amit a kampányban ígértek nekünk?

Ez különben jó példa arra is, hogyan tudunk mi magunk hathatósan besegíteni az ellenünk irányuló provokációba: elég megnézni, mi volt erre az egyik román reakció, és máris látszik, hogy már megint a provokátorok forgatókönyve szerint játsszuk a nekünk kiosztott szerepünket: szállítjuk nekik az anyagot, amit aztán ők rögtön ellenünk fordíthatnak. Ez most nem arról szól, hogy bizonyos dolgokról nem kellene beszélni, nehogy baj legyen belőle.

BESZÉLHETÜNK BÁRMIRŐL, ÉS KELL IS, CSAK GONDOLJUK MEG JÓL, HOGY HOGYAN, ÉS TALÁLJUK MEG A MEGFELELŐ FORMÁT, AMIBŐL NEM LEHET BAJ.

És még az se olyan biztos, hogy Romániának ez lenne az „igazi arca”. Mert az is egy arca (és aki odafigyelt, láthatta), hogy ezt az egész temetőtörténetet a román média mérvadóbb része viszonylag normálisan kezelte. Persze hogy voltak mocskolódó anyagok is, meg értetlenek is, hiszen ilyenkor az elmaradhatatlan, de az olvasottabb portálokon én olyanokat láttam (és nemcsak ezt az egyet), mint például a HotNews cikke is, amelynek már a címében jelzi az idézőjel, hogy mi a szerző véleménye erről az egészről. Érdemes végignézni a cikkbeli videót, hogy mit mutatnak ott erről románok románoknak, és akkor már van min elgondolkozni. Mert látszik, hogy ez már nagyon nem az a helyzet (vagy ha úgy tetszik: nem az a Románia), ami volt 1990 márciusában, mikor ha (szinte szó szerinti értelemben) elvétve megjelent egy-egy normálisabb cikk a román sajtóban, azt mi szinte körbeünnepeltük.

És látszik még abban a videóban valami fontos: hogy a magyarok ebben a történetben úgy általában nem hoztak ránk szégyent. (Most az „egyszerű emberekre” gondolok, nem a politikusokra.) Egyetlen dolog volt, még korábban, amit nagyon sajnáltam, hogy úgy történt, és elég kínosan is éreztem magam miatta magyarként a románok előtt: az, hogy valakinek az a nagyon rossz ötlete támadt, hogy fekete műanyagzsákokba bugyolálják a dormánfalvi románok keresztjeit. Nem tudom, mit akarhattak ezzel igazából elérni, de az biztos, hogy akciótervezésben nem álltak a helyzet magaslatán. Mert nem vették figyelembe, hogy ilyenkor (különösen ha diverzióról van szó) az apró részletekig mindenről gondosan meg kell fontolni, mit fog az jelenteni a másik fél nézőpontjából, nehogy rosszat csináljunk azzal, amivel pedig jót akarunk, és ezzel akaratlanul is együttműködjünk a provokátorokkal. Ehhez persze ismerni kellene annyira azt a másik kultúrát is, hogy annak a szemszögéből is tudjunk látni. Ha így lett volna, rögtön leeshetett volna, hogy ilyenre gondolni se szabad, hiszen a románok legnagyobb része számára a kereszt egy szent dolog (még ha nincs is alatta senki földi maradványa, hiszen nem attól szent), és arra egy szemetes(!)zsákot ráhúzni valami hidegrázósan visszataszító dolog.

EZ ABBAN A KULTÚRÁBAN TÖBB, MINT TEMETŐGYALÁZÁS: EZ MÁR SZENTSÉGGYALÁZÁS.

Így aztán ennek csak annyi hatása lehetett, de az aztán meg is lett, hogy nagyon hatékony munícióval szolgált azoknak, akik azt akarták elhitetni más románokkal, hogy a magyarok valami istentelen és érzéketlen (nesimţit) bunkó barbárok, akiknek semmi se szent (n-au niciun Dumnezeu), és nemhogy előre vitte volna a problémamegoldást, hanem sokat rontott a helyzeten, és eléggé hozzájárult a magyarok elleni hangulatkeltés sikeréhez. (Más kérdés, hogy aztán azt is láthattuk, ahogy az egyik lelkes „nemzeti hős” felmászott a magas kőkeresztre, hogy onnan lobogtathassa a román trikolórt, de az már nem a mi szégyenünk, ha a románok elég nagy részének meglett őróla is a véleménye.)

Persze ilyenkor mindig szokott akadni egy-egy okos ember, aki azt mondja (van, mikor a maga mentségére), hogy most miért kell ebből olyan nagy ügyet csinálni, hiszen elvégre a 21. században vagyunk, és az ilyen ócska szimbolikus dolgok helyett illene már inkább a józan eszünket használni. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Mert mi emberek vagyunk, és nekünk (nem annyira az eszünknek, inkább a lelkünknek) az ilyen „értelmetlenségek” nagyon is sokat tudnak jelenteni, különösen ha a kultúránkhoz is kapcsolódnak. Hiszen gondoljunk csak arra: mért olyan fontos az nekünk, hogy ahhoz a temetőhöz márpedig ne nyúljon senki, mert az „a mienk”? Van ebben valahol valami ráció? Okos ember azt mondhatná: mért ne vihetnének oda akár kitalált halottakat jelző síremlékeket is, mikor van ott hely, elférnének azok is? De ez nekünk nagyon nem tetszene, mert az a hely nem a mi személyes tulajdonunk ugyan, de szimbolikusan, érzelmileg hozzánk tartozik, magyarokhoz, és ott mások semmilyen szimbolikus térfoglalását nem tudjuk elviselni. Nem azért, mert magyarok vagyunk, hanem mert emberek, és az ember ilyen. És éppen ezért ez a konfliktus is másfajta, mint amiket tárgyalás útján vagy egyszerű bírósági végzéssel meg lehet oldani, mert ez nem érdek-, hanem értékkonfliktus, és az ilyeneket nem oldja meg az, ha az illetékes szervek pontosan kijelölik a megyehatárt. Az a dolognak csak a jogi részét oldja meg, az emberit nem, márpedig ennek a konfliktusnak a legnagyobb része nem jogi, hanem szimbolikus, illetve érzelmi természetű.

AZ ILYET PEDIG NEM TÁRGYALÁSSAL, HANEM DIALÓGUSSAL LEHET ÚGY MEGOLDANI, HOGY AZ TÉNYLEG EL IS LEGYEN RENDEZVE.

Dialóguskultúra terén viszont mi sajnos nagyon rosszul állunk, pedig ha egy normálisabb jövőt szeretnénk magunknak, ezt mielőbb meg kellene tanulnunk. Nem nagyon biztató, hogy én ezt 1990 óta már megírtam jó néhányszor, de hiába. Pedig ha ez nincs, akkor hiába mondjuk el akárhányszor (mint már számtalanszor a rendszerváltás óta), hogy rendeznünk kell a magyar–román viszonyt, abból úgyse lehet semmi, mert nincs hogy. De ebbe most nem mennék bele, a dialógusról többet is írtam a Miegymás c. könyvemben (2003), akit érdekel, ezt a részt innen töltheti le (az egész könyvet meg innen).

Végül csak annyit még, hogy minden ilyen konfliktusnak vannak pozitív hozadékai is, ha nem szalasztjuk el az alkalmat, hogy azokat a magunk javára felhasználjuk. Az egyik legfontosabb az, hogy minden ilyen történet kiváló alkalom a tanulásra. Ha odafigyelünk, megjegyezzük, és később se felejtjük el, mi volt az, amit nem jól csináltunk, következőleg azokat már el tudjuk kerülni, és csak más hibákat fogunk elkövetni, ugyanazokat nem. Persze ehhez az kell, hogy előbb lássuk be őket – és sajnos ez az, ami nekünk egy kicsit nehezen szokott menni.

 

Szerző: Szilágyi N. Sándor / plakatmagany.transindex.ro


 

h i r d e t é s