Úgy látja: a trianoni évforduló kapcsán „Magyarországnak az lenne a fő feladata, hogy a téveszmékkel szálljon szembe.” Ami pedig december elseje kérdését illeti szerinte „alapvető vita a romániai magyarok és a román többség között van. Románia ezt tette meg nemzeti ünneppé, az Románia dolga, de elvárni, hogy a bárhol élő magyarok ezt ünnepnek tekintsék, az teljesen irreális. Mondhatni provokáció. Ez az empátia teljes hiánya.” 

Hét nappal ezelőtt Novák Csaba Zoltán történésznek, Maros megyei RMDSZ szenátorának az Azonnali számára adott interjúját ismertetve arról cikkeztünk e rovatban, hogy miért is lett fontos 2020-hoz közeledve egyes, a zavarkeltésben érdekelt román politikusoknak törvénnyel emléknappá előléptetni a trianoni békediktátum dátumát. Kezdeményezték ezt elszántan a Dâmboviţa-parti konkolyhintők, mit sem törődve azzal, hogy hangulatkeltő indítványukkal csak mérgezik a közbeszédet, tettükkel pedig az amúgy sem problémamentes román-magyar együttélés világában újabb frontvonalat nyitva gerjesztenek indulatokat, haszontalan, de borítékolhatóan heves vitákat és teljesen felesleges szembefeszülést.

A marosvásárhelyi történész-politikus által ebben az interjúban elmondottakból nemcsak az derült ki, hogy „a román politikai élet jellemzője, hogy a legtöbb pártnál mindig van csőre töltve hasonló, vagy a magyar közösség jogaira (annak tényleges vagy szimbolikus csorbítására) vonatkozó javaslat”. Novák Csaba Zoltán azt is érzékeltette, hogy már csak azért is érthetetlen ez a bukaresti tüsténkedés, mert nincs is különösebb jelentősége a román nemzet számára a trianoni békeszerződésnek, hiszen a bárhol élő románok idestova, több mint száz esztendeje az ún. Gyulafehérvári Nagy Népgyűlés okán 1918. december elsejéhez kötik Erdély hovatartozásának kérdését.

Annak, hogy a románságot mennyire nem érdekli a trianoni békeszerződés és csupán provokációs indíttatású felesleges heccelés az a szociáldemokrata kezdeményezés, amely ünnepnappá nyilváníttatná június 4-ét, Pataky István, a Magyar Nemzet marosvásárhelyi tudósítója járt utána nemrégiben. Román értelmiségieket megkeresve számolhatott be arról a kolléga, hogy miként is látják ők ezt a nagy vihart kavaró román javaslatot. Úgy hisszük, cseppet sem fölösleges, ha megismerkedhetünk ezekkel a véleményekkel.

„Ez a tervezet egyike azoknak az olcsó politikai lépéseknek, amelyekkel azt a Romániában valóban létező hiányérzetet próbálják csökkenteni, mely szerint eltűnt a patriotizmus és a hazaszeretet” – fogalmazta meg meglátását Bogdan Duca politológus és teo­lógus, akinek országos ismertséget szereztek a Q Magazine-ban közreadott gondolatgazdag publikációi és a különböző tévéadók politikai vitaműsoraiban vagy kulturális magazinjaiban való gyakori fellépései, úgy vélte, hogy „a románoknak Trianon nem mond semmit”. Ezt a sommás és sarkos véleményét meg is indokolta: „Románia a történelmi tartományok lakossági akaratának és a román hadsereg első világháborús harcának tulajdonítja Erdély, a Bánság, a Körösvidék, Máramaros és Bukovina megszerzését. Ezért ünnepeljük december 1-jét és nem június 4-ét. Trianon nem volt más, mint egy tényhelyzet tudomásulvétele: az osztrák-magyar birodalom összeomlott, a birodalmi területen élő nemzetek pedig kinyilvánították akaratukat.”

A bukaresti Egyetem Politikatudományi Tanszékének professzora, a 15 könyvet szerzőként vagy társszerzőként jegyző tekintélyes alkotmányjogász és politikai elemző, Radu Carp hasonlóképpen vélekedett. Ő „felesleges törvénytervezetnek nevezte a Trianon-napra vonatkozó kezdeményezést”, nem utolsósorban azért, hiszen „Románia nem volt része a trianoni szerződésnek.” A Magyar Nemzet tudósítójának ekképp fogalmazta meg határozott véleményét: „Trianon semmit sem jelent a román közvélekedésben. A PSD még a kormányzatban eltöltött idők reflexeit követi, amikor azért hoztak létre szabadnapokat, hogy mesterségesen növeljék a fogyasztást, ezzel serkentve a gazdasági növekedést.”

A román-magyar párbeszéd érdekében egykor oly sokat tevő, az Egyesült Amerikai Államokbeli Etnikai Kapcsolatok (Project on Ethnic Relations – PER) projektjének folytatásaként működő Roundtable on Ethnic Relations (RER) nemzetközi non-profit civil szervezet elnöke, Vladimir Ionaș szociológus maga is úgy látja: „a románok nem tulajdonítanak túl nagy jelentőséget Trianonnak.”  Álláspontja mit sem különbözik az előbbiekben már megismert véleményformálókétól: „Egy ilyen törvény csak a kezdeményezők érdekeit szolgálja, mert nincs más téma, amely megfelelő mértékű érzelmet korbácsolna fel a választók körében.”

Pataky István a tervezett román Trianon-emléknap kapcsán kikérte Andrei Țăranu politológusnak, a Román Politikatudományi Társaság alapító elnökének véleményét is. Țăranu szerint „románok többségének Trianon nem túl világos mint történelmi téma.” Elmondta: „a romániai közvélekedés alapján az egyesülés 1918. december 1-jén történt meg.” A készülő, Șerban Nicolae és Titus Corlățean PSD-szenátorok nevéhez kötődő jogszabály kapcsán még fontosnak tartotta kiemelni: „a szociáldemokrata politikusok kezdeményezése csak arra jó, hogy hergelje a magyar kisebbséget és rontsa a viszonyt Magyarországgal, hiszen egy megkésett szimbolikus visszavágásként értékelhető.

Úgy hisszük ez a négy rangos román értelmiségi markáns véleménye nem hagy kétséget afelől, hogy a politikai pecsenyesütögetők, de nevezhetjük őket nyugodtan felelőtlen aknatelepítőknek is, csak provokálni és mételyezni akarnak, meg zsigeri ösztönökre apellálni. Ugyanakkor hinni véljük, hogy csekély a hátországuk. A tervezett akciójukkal legfeljebb pirruszi győzelmet arathatnak, vagy talán még azt sem, mert a román társadalom többsége számára mindig csak egy hajdani nemzeti közakarat kinyilvánítása lehet ünnepelhető, viszont a nagyhatalmak rábólintása erre, még akkor is, ha ennek volt nemzetközi jogi relevanciája, soha.

Bármilyen mesterségesen kreált ünnepnap, ami esetleg beárnyékolhatja számukra Gyulafehérvár és 1918. december elsejének nemzetpolitikai jelentőségét, eleve nem válhat bensőséges örömünneppé a lelkek mélyén, még kevésbé hálaünneppé. Márpedig június 4-e pirosbetűs nappá tétele éppenséggel december elsejének történelmi jelentőségét kisebbítené a bárhol élő románok számára. Ők nem Georges Benjamin Clemenceau-ra, nem David Lloyd George-ra, nem Vittorio Emanuele Orlandora, hanem Ștefan Cicio Popra, Vasile Goldișra, Iuliu Hossura, Alexandru Vaida-Voevodra meg az 1228 gyulafehérvári küldöttre akarnak emlékezni és előttük tisztelegni. Ha mégis ne adj ég, ünneppé deklarálja június 4-et a bukaresti törvényhozás, az éppoly tiszavirág életű lesz, mint január 26 volt néhány évig, amikor ünnepelni muszáj volt a „scorniceşti Tölgy” születésnapját „a sokoldalúan fejlett szocialista Románia” dolgozó népének leginkább az Elvtársat köszöntő táviratokkal záruló „lelkes aktívagyűlésekkel” és ünnepi tévéműsorok mértéktelen fogyasztásával.

Mindezeket előrebocsátva lássuk mi indokolta mostani cikkünk indító mondatát, miért fogalmaztunk úgy, hogy ott folytatjuk, ahol egy hete abbahagytuk?

A kérdésre adott válasz magyarázata magától értetődő, hiszen eleve adta magát. Alig öt nappal azt követően, hogy Novák Csaba Zoltán értelmezte az Azonnali olvasótáborának a készülő törvényjavaslat okán, hogy miért akarják a PSD törvényhozói ünneppé minősíteni a trianoni kényszerbéke napját, megszólalt a számunkra oly keserű 1920. június 4-e kapcsán Jeszenszky Géza is.

A történész és egyetemi tanár, volt politikus és diplomata, az Antall-kormány 1990 és 1994 közötti külügyminisztere, aki az első Orbán-kormány idején, 1998–2002 között Magyarország washingtoni, majd a második Orbán-kormány kinevezettjeként pedig 2011 és 2013 között norvégiai és izlandi nagykövete volt, a Népszavának adott interjújában fejtette ki véleményét az őt kérdező Gál Máriának a trianoni traumánkhoz kapcsolódóan néhány kulcskérdésről. Többek között – és erről hangsúlyosan, ami a beszélgetés címében is visszaköszönt – miszerint mi, magyarok, elsősorban a Magyarhonban élők, „nem tudunk viszonyulni Trianonhoz.

Az interjú elején egy másik évfordulóhoz történő hozzáállásunk kerül terítékre, mely történetesen Románia nemzeti ünnepe. Ennek okán, hisz botor módon azt várják el tőlünk azok, kiknek van miért e napon ujjongani, hogy magunk is így tegyünk, mindenekelőtt arról mond véleményt Jeszenszky Géza, hogy szerinte milyen is a magyar viszonyulás ehhez a román hivatalos ünnephez?

„Románia tavaly ünnepelte Erdély és egész Kelet-Magyarország bekebelezésének a 100. évfordulóját, idén viszont megünnepli, hogy a Ceausescu-rendszer 30 éve omlott össze. Ez utóbbi a románok és a határ mindkét oldalán élők közös ünnepe, bár a magyarok gyászolják, hogy a nagy megbékélés akkori reményei meghiúsultak, szerintem az akkori új román vezetés hibájából. December 1-je kérdésében az alapvető vita a romániai magyarok és a román többség között van. Ha már nem eléggé átgondoltan Románia ezt tette meg nemzeti ünneppé, az Románia dolga, de azt elvárni, hogy a bárhol élő magyarok ezt ünnepnek tekintsék, az teljesen irreális. Mondhatni, provokáció. Ez az empátia teljes hiánya.” 

A határozott, értékítéletet is magában foglaló vélemény természetesen akkor állja meg a helyét, ha annak, annak kimondója érveket is felsorakoztat. Ezeket arra az újabb riporteri kérdésre, miszerint, akkor mi magyarok, hogyan is viszonyulhatunk december elsejéhez egy irreális román elvárás megléte esetén, az interjúalany haladéktalanul fel is sorakoztatja az elkövetkezendőkben:

„Én azt gondolom, azzal kellene kezdeni, hogy ismerjük meg alaposabban, mi is történt akkor. 1918-ban Wilson amerikai elnök meghirdette az önrendelkezés elvét, ez volt a békerendezés alapja. A Monarchia és Magyarország feldarabolása nemzeti államokra, elvben az önrendelkezés alapján történt. A minimális történelmi ismeretekkel rendelkező magyar is tudja, hogy nem csak azt a 3,5 millió magyart nem kérdezték meg, akit a békeszerződés a szomszédos országok állampolgárává tett, hanem az egész területre nem volt érvényes ez az elv.                                         

Feltételezhetjük, hogy például a mai Szlovákia keleti részén, ahol szlovákok mellett nagy számban éltek magyarok és német származású, de magyar tudatú emberek, kizárt, hogy egy népszavazás a mai határt eredményezte volna. Erdélyben is a mai határ mentén, kiemelten a városokban (Nagyvárad, Szatmárnémeti, Temesvár, Arad, Szalonta, de Zilah is) szinte tisztán magyar volt a lakosság. A gyulafehérvári népgyűlésen néhány ezer ember mondta ki, hogy az egész akkori Kelet-Magyarország Romániához csatlakozzon. Volt egy hasonló nagygyűlés Kolozsváron 1918. december 22-én, ahol a részt vevő magyarok azt mondták ki, hogy nem akarnak Romániához csatlakozni.

Történészként az a véleményem, hogy ezekre a tényekre és különösen arra kell felhívni a figyelmet, hogy Románia most már száz éve nem tartja be azt, amit a gyulafehérvári népgyűlés is jogosnak tartott és ígért a hozzá csatolt területeken élő nem románoknak. Önrendelkezést, messzemenő nyelvi és közigazgatási jogokat.”

Közismert, hogy Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszternek az a három évvel ezelőtti döntése, mellyel arra utasította a magyar diplomatákat, hogy nem vehetnek részt a román nemzeti ünnep alkalmából megtartott rendezvényeken, szelet vetett is vihart aratott. Az első szabadon választott kormány külügyminisztere – mint láthattuk – maga is úgy látja, hogy a magyar embereknek nincs mit ünnepelniük december elsején, de ő e kérdés mentén más aspektusokat is lát, melyekről szerinte nem kellene megfeledkezni. Amint az a beszélgetés alábbi dialógusrészletéből is kiderül, Jeszenszky Géza nem osztja mai utódjának álláspontját:  

„Hogyan viszonyuljon mindehhez a politikai élet, a magyar diplomácia?

Senki sem veszi észre, ha nincs jelen magyar diplomata. Viszont ezek az alkalmak is jók arra, hogy találkozzunk más diplomatákkal és vendégekkel, és elmondjuk, azért ilyen kényes ez az ünnep a magyarok számára, mert amiket december 1-jén az erdélyi románok ígértek, azt nem adták meg, márpedig ezek az ígéretek lennének összhangban az európai gyakorlattal.

2016 előtt, míg Szijjártó miniszter úr ki nem adta a magyar diplomaták részvételét megtiltó ukázt, addig kimondatlanul sem volt ilyen tilalom?

Természetesen nem volt. Miniszterként eszembe sem jutott volna ilyen rendelkezést kiadni. Vádoltak is engem azzal, hogy én történelmi előadásokat tartok. Ez természetesen nem így volt, de az, hogy alkalmi beszélgetésekben, előadásaimban kitértem ilyen előzményekre, azt hiszem senkinek nem ártott.”

Az utca embere számára Pannóniában messze nem a mindennapi beszéd része december 1, az egyetlen román nemzeti ünnep kérdése. Számára csak akkor lesz érdekes és beszédtéma, ha megjelenik a médiában. Arra a felvetésre is, hogy mi lenne a teendője ilyenkor a magyar közvélemény-formálóknak, amivel elkerülhető lehetne a fölösleges hangulatkeltés, a károkozás, van Jeszenszkynek markáns véleménye. Legfőbb érve ugyanaz, mint volt a boldog emlékezetű felvidéki mártír politikusnak, a csak Márton Áronnal összevethető „emberkatedrálisnak”, Esterházy Jánosnak még a múlt század ’30-as éveiben:

„A magyar sajtónak, nem központilag irányítva, hanem autonóm gondolkodás révén, ilyenkor rá kellene mutatnia nem csak a történelmi körülményekre, hanem arra is, amit ma joggal igényel a romániai magyar közösség, a magyar társadalom és a magyar kormány. Ezek nem olyan nagy dolgok, ezek Nyugat-Európában gyakorlatként vannak jelen. Ilyen, hogy csak egyetlen példát mondjak, Dél-Tirolban a kétnyelvűség. Mindezt garantálnák az Európa Tanács konvenciói, a nyelvi charta, a kisebbségvédelmi keretegyezmény. Hát sajnos ezeket sem Románia, sem több más szomszédos állam nem tartja be, holott aláírta. Sőt, magyar-román kétoldalú államközi szerződést kötött a két ország 1996-ban, ebben is vannak olyan vállalások, amiket joggal kérhetünk számon ezen a napon is, a média által is.

Úgy gondolom, előbb-utóbb egy józan, mérsékelt hangú, nem provokatív magyar vélemény a román társadalomban meghallgatásra talál. Még ma sincs így, de azért erősödnek azok a ma még elszigetelt román hangok, amelyek azt hangoztatják, amit Esterházy János az 1930-as években mondott: „nincs erősebb garancia egy ország biztonsága számára, mint ha minden polgára, köztük a kisebbségi polgárok is megelégedettek”. 

Természetesen a nemes gondolat felidézése apropóul is szolgál arra, hogy kifejtse az összmagyar szimbólummá nevesedett hajdani Csehszlovákia legjelentősebb magyar politikusának intő szavai érvényre juttatása érdekében mi lenne a teendője a mai Romániának:

„Az erdélyi magyarságot nem lenne nehéz elégedetté tenni bizonyos területfejlesztések, beruházások, legsürgősebben az észak-erdélyi autópálya révén. Mindenekelőtt pedig arra van szükség, hogy ne provokálják. Ne történjék olyan, mint amit saját szememmel is láttam, hogy levakarják egy városházáról a régi magyar feliratot és helyére teszik ki a románt. Ez provokáció. Mint ahogy az is, hogy büntetik a címer nélküli magyar nemzeti színű zászló használatát. A régi, joggal bírált Magyarországon a nemzeti kisebbségeknek joguk volt saját nemzeti színeiket használni. Az első világháború alatt Tisza István rendeletben figyelmeztette az akkori közigazgatást, hogy a románoknak joguk van használni nemzeti színeiket. Ezeket kellene elmondani az évfordulón.”

Azt követően, hogy Jeszenszky elmondja, hogyan tesz eleget Magyarország immár majd’ három évtizede azoknak kötelezettségeinek saját nemzeti kisebbségei tekintetében, melyeket még az Antall-kormány idején vállalt az Európa Tanácsban, hozzátéve azt is, hogy e téren sajnos Romániának nagyon nincs büszkélkednivalója, az interjú folytatása és záró része hangsúlyosan a címbéli „nem tudunk viszonyulni Trianonhoz”-kérdéskörre fókuszál.

Előbb az idei, Magyarhonban december elseje kapcsán megjelent hangulatkeltő és vitathatatlanul ártalmas publikációkat felemlegetve mondja el, történészként és diplomataként is mit gondol ezekről az írott és elektronikus sajtóban történt megnyilvánulásokról, illetve azok lehetséges következményeiről, különös tekintettel a mai Magyarország külföldi megítélésére és nemzetközi kapcsolataira.

Ezután a dialógusban sor kerül a sokat vitatott, a bukaresti parlament asztalán levő román Trianon-emléknapra vonatkozó törvényjavaslatra, melynek kapcsán Esterházy János után immár egy másik nagyformátumú egykori politikusunk, Antall József egyik találó hasonlata kerül felidézésre. Mi tagadás, Antall egyszavas példázata túl azon, hogy mélyen igaz, egyúttal mindent el is mond nemcsak a jogszabály-javaslatról, hanem annak kiötlőiről is.

Végül pedig az is tisztázásra kerül, hogy a közelgő trianoni centenáriumi évfordulóhoz kötődően mi is lenne a fő feladat a Duna-Tisza közében. A Jeszenszky által elmondottból kiolvasható, hogy nem nagy nemzeti fájdalomra és gyászra, nem új trianoni emlékművekre vagy szobrokra, nem könnyfakasztó szóvirágos szónoki teljesítményekre és nem is másokat feleslegesen ingerlő, elrugaszkodott nagy szavakra van szükség. Ezek helyett a fő feladata a mai Magyarországnak az lenne, ha képesnek mutatkozna szembe szállni az egyre nagyobb teret kapó téveszmékkel.

Íme, miként tárul mindez az olvasó elé az interjú utolsó három kérdése és az azokra adott válaszok révén:

„December elseje kapcsán idén is megjelentek ártalmas írások. Ön, mint történész, mint diplomata, mit gondol, az ilyen médiamegnyilvánulások milyen hatással lehetnek az ország megítélésére, kapcsolataira?

1918 óta tapasztaljuk, hogy a magyarok panasza, már a két világháború közötti még békés revíziós követelések is, bélyeget ütöttek Magyarországra, hogy békebontó, háborúkra spekuláló ország. Nos, szerintem nincs olyan józan, de még nem józan ember sem az országban, aki háborút akarna, és úgy gondolná, hogy Magyarország valamennyi szomszédjával győztes háborút tudna megvívni és visszaszerezni területeket. De én még a külföldi, garantáltan negatív visszhangnál is károsabbnak tartom, hogy a felnövő nemzedékeket azzal hülyítik, ezeken a területeken, esetleg valami külső segítséggel a határok megváltoztathatók lennének.

A területi revízióra nincs esély, az etnikai arányok megváltoztak, egy népszavazás sem hozna érdemi változást a határokban, hiszen ma már a határmenti városokban is román többség él. De az Európai Unió alapelvei – a szabad helyváltoztatás, a nyelvi, állampolgári jogok, az önkormányzatiság tisztelete - azt ígérik, hogy a határon túlra került közösségek békében, provokációmentesen élhetnek évszázadokig. Az EU a legnagyobb hosszútávú garancia arra, hogy mostani panaszaink orvoslást kapjanak. Ezt kellene hangsúlyoznia a kormány zsoldjában álló sajtónak is, nem hergelnie a  tudatlan magyart, s azt üzenni, hogy elragadták tőlünk ezeket a területeket, de majd visszaszerezzük valami csoda révén.”

Trianon 100. évfordulója következik. Véleménye szerint mennyire kell és mennyire szabad elengedni a múltat? Mert örök dilemma, hogy mi az, amit el kell engedni és mi az, amit meg kell tartani a közösségi emlékezetben, hol az a határ, amit átlépni már árulás. Van nekünk is Trianon napunk 2010 óta, amit a nemzeti összetartozás napjának kereszteltek, most a román parlament is készül elfogadni egy Trianon emléknapot, amire máris felhördült a magyar politikum. 

Nos, ez olyan provokáció, amire nincs szükség, ez eszkalációt szülhet. Ez az, amit Antall József kocsmapolitikának nevezett. Az évforduló kapcsán Magyarországnak az lenne a fő feladata, hogy a téveszmékkel szálljon szembe.

Milyen téveszmékre gondol?

Arra például, hogy az elvesztett területeken hatalmas többségben élnének magyarok, ami sajnos nem így van. Még veszélyesebb téveszme, hogy a világ a magyarokkal szemben mindig ellenséges volt. Tény, hogy 1920-ban igazságtalan békeszerződés született. De ez nem azt jelenti, hogy a világ mindig minket akart bántani, hanem azt, hogy – erről könyvet is írtam -, mi rontottuk el a viszonyt sok velünk rokonszenvező baráttal, országgal, ami aztán a békeszerződésben köszönt vissza. Az 1848-49-es rokonszenvet elveszítettük már 1914 előtt és nagy árat fizettünk ezért.

Az volna a legfontosabb tanulság, hogy nekünk barátokra van szükségünk. Akkor remélhetjük, hogy a trianoni trauma nemzetközi segítséggel orvosolható, ha a világ nem úgy tekint Magyarországra, mint békétlenkedő, mindenkit sértegető országra, hanem mint olyanra, amelynek vannak jogos igényei a szomszédaival szemben, olyanok, amik összhangban vannak a demokrácia, az emberi jogok elveivel és aláírt konvencióival. Trianon 100. évfordulója nagyon jó alkalom lenne arra, hogy rámutassunk, hogyan lehetne meggyógyítani a száz évvel ezelőtt kapott sebet, hogyan lehetne megvalósítani Kossuth álmát, a „mosolygó jövőt” Közép-Európa népei számára.” (maszol.ro)