A vég kezdetén, az utolsó Kádár-hónapokban még olyan kiválóságok köszöntötték az egyéves fennállását ünneplő Jurtát, mint Pitti Katalin, Sinkovits Imre, Bánffy György, Gombos Kati, Oszwald Marika és Andresz Kati… – hogy csak a legismertebbeket említsem.

A demokratikus ellenzék, a színház, már túl volt a Magyar Demokrata Fórum történelmi jelentőségű tanácskozásán, a Duna-parti „Fehér Házban” ezekben a napokban szövegezték meg a „négyek” (Király Zoltán, Lengyel László, Bíró Zoltán és Bihari Mihály) kizárását a kommunista pártból – a Jurta Színház pedig egyre inkább, szinte napról-napra a politikai ellenállás jelképe lett. A szabadság és demokrácia csöppnyi temploma hetenként szenvedte el a rendőrállam csapásait, s fél év elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy sokáig nem felejthető leckét adjanak azoknak, akik az értelmiségben, a művészvilágban bíztak…  Az újságírók legjobbjai, a színházi életben meghatározó szerepet játszók 1988 tavaszán, majd 1988 folyamán visszahúzódtak – a langyos szellőből megérezték a vihar közeledtét.

E félelem csak fokozódott, hisztériás menekülésbe csapott át, amikor Grósz Károly június 16-án rászabadította rendőreit a gyászoló, emlékező fővárosiakra és a félig-meddig provokációs céllal a Batthyány Emlékmécseshez vonuló ifjúkommunistákból egy csapásra nemzeti ellenállókká átlényegült egyetemistákra. - Az utca emberei még nem tudták, de számunkra a Jurta Színházban egyre nyilvánvalóbbá vált: a hakni, más jellegű elfoglaltság és a „betegség” ürügyén lemondott fellépések hátterében a félelem lapult.Közeledett az ősz, a követelések egyre radikálisabbak, a rendőrrohamok mind keményebbek lettek – s mi, a Jurta politikai vezetői tudtuk: az utca népe egyedül maradt…
 
Ebben az időszakban páratlan lehetőség nyílott volna a művészeti és politikai világ egységének megteremtésére – ám a médiához csatlakozva a lényegesebben kedvezőbb körülmények között élő színművészek árulással felérő hallgatásba burkolóztak. – A forró ősz kezdetére csupán a Jurta Színház 10-12 fős társulata képezte, jelentette a kulturális nívót, a művészetet, ám e megmaradt társaság sem lett méltó kísérője a színház falai között gyülekezett, akkor még őszintéknek tűnő politikusoknak.

Berecz János és Pozsgay
már a hatalomváltásra készültek

Borbáth Ottilia, Muszte Anna, Dózsa László, Uri István, Sólyom Ildikó, Egyedi Klára, Tomanek Gábor, Varga Tamás és Végh Gusztáv – élükön Romhányi László rendezővel – inkább élősködői voltak a népligeti Demokratikus Erők Házának. Dózsa László hallgatagsága, visszafogottsága, aki évek múltán 56-os múltjával, szenvedéseivel kápráztatta el a hallgatóságát, számomra különösen visszataszító volt.

Mi volt az oka mindennek?… -  A „forradalmi színház” emberanyagának minősége talán. Az első, nem állami tulajdonban lévő színházi épület eleve a pártállam színházi közönségének kiszolgálására jött létre, még akkor is, ha ezt a színház tulajdonosai tagadták. A Magyar Színkör Kisszövetkezet 1987-ben fejezte be a Jurta építkezését s még abban az évben a pártállam nem alacsony rangú vezetőinek jelenlétében nyitotta meg kapuit.
Ezen az ünnepségen ott voltak: Berecz János, Pozsgay Imre, Bányász Rezső, Barabás János – mint a színház baráti körének tagjai és akikkel Romhányi László minimum elvtársi, de méginkább baráti viszonyban állt. A lényeget összefogva: nem a színház, a művésztársadalom változott meg, hanem a világ fordult időközben – a Jurta tulajdonosai pedig két vasat tartottak a tűzben.

Barabás János MSZMP osztályvezető 1988 júniusában (Pozsgay Imre és Romhányi László levelei alapján) még azon egyezkedtek, hogy ha a Jurta nem engedi be falai közé a Hálózat – a későbbi Szabad Demokraták Szövetsége – aktivistáit, akkor hitel és egyéb ügyekben kedvező elbírálás alá esik. Azonban… amíg az MSZMP csak ígérgetett, addig a Szabad Kezdeményezések Hálózata és a Fidesz készpénzzel fizetett és azonnal. Ez végül is eldöntötte a vitát: Soros György pénze erősebbnek bizonyult az MSZMP összes erőszakszerveinél. A rendelkezésemre álló – majdnem teljes körű – Jurta/MSZMP levelezés, kapcsolattartás dokumentumai alapján meglehetősen sötét mélység tárul a kutató elé.

Jómagam titkárságvezetőként az ellenzéki szervezetek tanácskozásait, előadásait, nagygyűléseit szerveztem és egyeztettem azok vezetőivel, figyelemmel kísértem a színművészek egyre inkább romló, széteső munkáját. – Még az is megesett l988 szeptemberében, hogy az egyik társulati ülésen Dózsa László felvetette: vegyem át a színház vezetését…

A bársonyos-napsugaras őszt rideg,
dermesztő napok követték

Utolsó hónapjait, heteit élte a diktatúra, de jeges szorításában továbbra is élt a színház – immár csak és kizárólag politikai összejövetelek zajlottak falai között. A gyakori – nem véletlen! – áramszünetek mellett a fűtést is leállították, színészeinknek pedig bizonytalanabb lett a fizetése, mint addig bármikor. Muszte Anna, Uri István, Egyedi Klára csak ritkán, órákra ébredt fel az alkoholmámorból és én azon tűnődtem mindvégig, hogy a rendkivűl rossz anyagi körülményeik mellett miből telt italra nekik… Végh Gusztáv, Tomanek Gábor, Varga Tamás, Dózsa László kisebb-nagyobb kölcsönökből, ebédmeghívásokból, ajándékkávékból tartotta fenn magát, Borbáth Ottilia csatlakozott a színház elnök-igazgatójának Nyugat-Európát végigkolduló csapatához – míg a többiek magukba roskadva várták a megváltást…

Némi emberi tartást, színfoltot talán csak Bánffy György és a „Forrás Kör” tagjai, köztük is leginkább Torday Ferenc  szavalóművész mutattak – helyesebben megfogalmazva: nem „némi” emberséget, hanem a körülményekhez képest a legtöbbet nyújtották a Jurtában. Említést érdemel – lángoló forradalmisága, fáradhatatlan tevékenysége okán – Filó Sarolta szavalóművész, aki ingyen vállalta fellépéseit. Igaz, Ő minden tüntetésen is ott volt, az első sorokban menetelt, példát adva a szabadság- és hazaszeretetről. – A színház emberi mélypontját a decemberi Erdély-est jelentette. Az erdélyi menekülteknek meghirdetett, ajándékozással egybekötött estre sok budapesti vállalat, magánszemély ajánlott fel ajándékokat. Az est sztárvendége Bessenyei Ferenc volt, aki ingyen vállalta el fellépését.

Az éhes színészek ettek, majd a zsebeiket tömték meg

A hangulatos, bár a szegénység minden jelét magánhordozó – vendéglátást azonban undorító közjáték előzte meg: a Compack, a Skála néhány tucat doboz csokoládét, közel ezer üveg kávét küldött a remélt szétosztásra, ezeket az ajándékokat természetesen a menekülteknek szánva…

A szó szerint kiéhezett, pénztelen színészek - alig volt kivétel! - már az ünnepség előtt, délelőtt rávetették magukat a feltornyozott, előkészített csomagokra – ettek amíg bírtak – majd táskájukat, zsebeiket tömték meg.
Januárra, az országos nincstelenség közepette, a pártállam gyakorlatilag feladta utolsó állásait is, a színház jéghideg épületében teljesen leálltak a próbák, előadások helyett, pótcselekvésként, mozi üzemelt: ekkor mutattuk be hazánkban először a „Magyarország lángokban” című filmet 1956-ról.

1989 februárjában, mint egy eltévedt üstökös, a januárban Orbán Viktor és társai által feloszlatott Fidesz Munkáscsoport és a különböző munkásszakszervezetek „Szolidaritás” elnevezéssel alakuló gyűlésüket tartották meg a színházban – olyan hangulatban, hogy a végsőkig elkeseredett színházi társulat tüntetésre készült a belvárosi Vörösmarty téren: a Szolidaritás Munkásszakszervezet és a Jurta Színház szórólapjai egyszerre árasztották el a főváros utcáit.

A rendőrséggel is egyeztetett színházi tüntetésre kijelölt nap március 4-e volt, a demonstráció támogatását Kovács Ádám (a Celladam feltalálója) vállalta – Budapest a maga nemében példa nélkül álló hatalmas tüntetésre készült… A pattanásig feszült hangulatban, szinte órákkal a demonstráció előtt az MSZMP sürgős megbeszélésre hívta Romhányi László rendezőt és Geréb Attila elnökhelyettest, miután azok zárt megbeszélést folytattak az MDF, az SZDSZ és a Fidesz képviselőivel.
1989. március 3-án este 20 és 21 óra között a Magyar Televízió gyorshírben jelentette: a Jurta Színház vezetői (lényegében a kemény összecsapást elkerülni szándékozó ellenzéki pártok!) vezető lemondták a másnap délelőttre tervezett tüntetést. A színház ezzel – a szó negatív értelmében – eljátszotta az utolsó előadását, megszűnt politikai központnak lenni.

©Kollár Erzsébet 2018.
Szemenyei-Kiss Tamás „Villámfényben” c. kézirata alapján
Nemzeti Könyvtár – Budavári Palota „F” épület
Bibliotheca Nationalis Hungariae