Kedves Kertész Imre!

Van, hogy eljön az a pillanat, amikor az ember már nem ura a saját gondolatainak. Amikor már nem képes követni a felgyorsult világ egymást követő eseményeit. De az igazi tragédia az, amikor egy író ember, aki az emberi lélek ismerője már nem képes megkülömböztetni a jót a rossztól, a hamissat a valóditól, az álszentet a szenttől.

Megvallom erre gondoltam akkor, amikor Ön átvette a kitüntetést Magyarország jelenleg hivatalban - és hadban - álló miniszterelnökétől. Nem értettem, hogyan képes olyan valakivel kezet fogni, aki azokat az eszményeket isteníti, amely eszmények Önt is élete legnagyobb tragédiájába sodorták?

Azon gondolkodtam mi köze lehet a haláltábort megjárt magyar írónak, a feudális eszményeket - annak minden negatívumával - hirdető, s aszerint viselkedő főhivatalnokához?

Bevallom, csak olyan érvek jutottak az eszembe, amelyeket leírni Önnel kapcsolatban ma is szégyellek...

Kedves Kertész Imre!

Királyhegyi Pál humorista, aki Önnek egy időben jó barátja, - ez a barátság hamar elmúlt, okairól sokszor mesélt Királyhegyi - nekem atyai jóbarátom a haláláig mondta egyszer: "Aki megjárta a Aushwitzot - nekem elhiheted nem pihenő tábor volt - annak sokminden megbocsátható. Egy dolog nem, ha elfelejti, hogy mit vettek el tőle. Ha az élete megmaradt soha nem felejtheti el, hogy a sorsát vették el, azt amiért a világra jött. Így lettünk sorstalanok. Akiket étlen-szomjan, állati módon végigvertek Európán, azok ezt a megbocsáthatatlant soha nem feledhetik."

Kedves Kertész Imre!

Ön ezt elfeledte. Azt hiszem ilyen kor a legjobb elhallgatni, s csendben megbékélni a sorssal.

Tisztelettel Juszt László

sztarklikk.hu