A nagytöbbséget viszont nem érdekli/nem zavarja, és ha a tévé nem közvetítené, vagy nem írnának róla, akkor azt sem tudnák, hogy megrendezik (függetlenül arról, hogy egyénileg mit gondolnak az egyes emberek szexuális orientációjáról).

Szóval akkor nem kell, mindenki a maga útján, esetleg csinálják csak, de a négy fal között?

Ha csak a bevezető gondolatokat nézzük, akkor azonnal rá fogunk jönni, hogy ez alapvetően nem szexuáletikai vagy nemi irányultsági vagy magánéleti kérdés, hanem politikai. Persze megszokhattuk már, hogy nálunk, Magyarországon még a paradicsom színe is politikai kérdés (hiszen hónapokon keresztül sulykolták belénk, hogy piros, és nem sárga!), úgyhogy nincs is min meglepődünk.

Tehát gyorsan lépjünk túl azon, hogy a „mainstream”-et jelentő heteroszexualitáson kívüli különféle nemi irányultságok azóta vannak, amióta létezik az emberiség (sőt, az állatvilágban is érdekes formációkat fedezhetünk fel, pl az önmagukat megtermékenyítő vagy nemváltó csigák…) – „meggyógyítani” pedig a büdös életben nem fogja senki, a „valláserkölcsre”, a „hagyományos családra”, illetve a „védjük meg a gyerekinket”-re való hivatkozások mögött meg, szemben a kimondottakkal, egészen más a szándékok húzódnak meg –, és nézzük meg ezt a politikai vonalat.

Minden emberi közösségben, politikai szerveződésben létezik az a csoport, amit többségnek és létezik az, amit kisebbségnek hívunk. A jól működő közösségekben (azaz a modern európai demokráciákban) a többségnek soha nem igaza, hanem csupán lehetősége van a közösséget alakítani, de csakis úgy, hogy figyelembe veszi a kisebbség igényeit, érzéseit. Ha nagy ívben tesz rá, vagy igyekszik a kisebbséget elnyomni, kiközösíteni, megbélyegezni, arra a reakció minden esetben valamilyen radikális lépés lesz. Lehet egyéni lázadás (amit könnyű felszámolni, de esetleg példa lehet a későbbiekben), de ha van mögötte tömegerő, akkor akár forradalmai jellegű is (lásd pl a szüfrazsett mozgalmat a 20. század elején vagy az amerikai feketék polgárjogi mozgalmait az 1950-es évektől). Minél nagyobb a többség nyomása (vagy vélt nyomása), annál erősebb lesz az ellenreakció. Ezt hívják a politikában radikalizmusnak.

Ugyanis ha valakit elnyomnak, folyamatosan megszégyenítenek, nem tartanak embernek, annak a diszkrimináció mindennapos élménnyé válik – és soha nem pozitív élménnyé. Gyakran nap mint nap ismétlődő fájdalom. Kiválthatja ezt nemcsak face to face lépés, hanem akár egy elkapott beszélgetésfoszlány (amiben mondjuk páran jóízűen „négereznek”, „cigányoznak”, „zsidóznak”, „buziznak” stb.), de lehet kínos hallgatás és elhúzódás is, amikor a „nem kívánt személy” megjelenik. Vannak, akik ez ellen úgy védekeznek, hogy saját közösségük védelmébe menekülnek és nem is akarnak tudni a külvilágágról, mások viszont ezt a helyzetet szeretnék megváltoztatni. És nem a távoli jövőben, hanem a saját vagy a gyerekeik életében szeretnék elérni, hogy az ilyen beszélgetések, elhúzódások, sanda nézések ne létezzenek. Mivel itt néha évszázadok diszkriminációs tapasztalatairól van szó, ha ilyen szituációkban valaki türelmet emleget, meg azt, „jólfésülten” kell küzdeni a jogokért, lehetőleg a „többséget” nem zavarva, az indulatokat korbácsol fel. A jogokért való küzdelem ugyanis nem létezik indulatok nélkül. Mert a béklyókat nem minden esetben lehet szép szóval leverni. Aki ugyanis ma szóvá teszi a „teherautókon való vonaglást” (nem tudom, ez miért csípődött be, mert az eddigi pride-okon sem ez volt a meghatározó), az elfelejti, hogy az ilyen „vonaglók” rúgták be az ajtót, aminek következtében ma már a nők dolgozhatnak, iskolába járhatnak, vagy Barack Obama is lehetett elnök. Mert ha az 1900-as évek elején Emmeline Pankhurst és társai nem égetnek füzöket vagy láncolják hozzá magukat a brit Parlament korlátjához, akkor ma a nagymama sem szavazhatna kedvenc (homofób) pártjára, vagy ha Rosa Parks fülét-farkát behúzva leugrik arról a bizonyos buszról, akkor Oprah Winfrey ma nem lehetne az Egyesült Államok egyik legjelentősebb – és leggazdagabb! – médiaszemélyisége.

Tetszik ez az ajtórugdosás, vagy sem, az egész lényege az, hogy amikor egy dolog (pont a rugdosás miatt) eljut a fősodorba, akkor megjelennek mögötte a profi politikaicsinálók, akik megtalálják azokat az utakat és lehetőségeket, amiknek következtében az eddig diszkrimináltaknak is jó lesz és a „többség” sem érezi majd rosszul magát. Alakítják a törvényhozást, az oktatást, a médiát, ezen keresztül pedig a közbeszédet. A huhogó hangok meg lassan kiszorulnak a szélekre, ahova valók, majd – szerencsés esetekben – el is halnak.

De addig, amig ez nem következik be, kell a pride!

Soós Tibor