Könnyekből nyert erő
Ez a könnyek kora Amerikában. Politikusaink sírnak, bíróink sírnak, kommentátoraink sírnak, a vesztes elnökjelöltek hívei sírnak, a nyertes elnökjelöltek támogatói sírnak. Az amerikaiak imádják elárasztani a világot túlcsorduló érzelmeikkel, győzelmeikről sírva csipognak a Twitteren, újságcikkeket írnak a könnyfelhőkről, amelyeket egy-egy politikus rájuk szabadít. Mindez erkölcsi dicsekvésük tárgya is.
Ugyanakkor a szégyenkezés tárgya is. Az amerikaiak úgy hiszik, hogy akik sírnak, azok gyengék, és ez a szívós úttörő és vállalkozó nemzet undorodva hőköl vissza infantilizmusától. A 2016-os választási éjszakán a szomorúan síró demokraták videói a verseny befejezése utáni hónapokban rendkívül népszerűekké váltak a YouTube-on. Ami a konzervatívok számára annyira élvezetessé tette őket, az a jól nevelt, felsőfokú végzettségű idealisták látványa, akiknek ambíciói ilyen durván meghiúsultak. A „liberális könnyek” óhatatlanul a Trump-évek egyik nagy mémjévé váltak. Maga az elnök gyűléseken viccelődött a 2016-os könnyeken, s Trump újraválasztási zászlajain és tábláin gyakran tűnt fel a „Ríkassuk meg újra a liberálisokat!” szlogen, sőt létezik a mémről elnevezett lőfegyver-kiegészítő márka is („Liberális könnyekkel kenem a puskáimat”).
Mindkét fél szeret kacagni a vesztesen
Jellemző, hogy a liberálisok erre a szelíd kegyetlenségi hullámra akként gondoltak, hogy megállapították: ez a konzervatívok részéről valamilyen személyiséghiányra mutat. „A »ríkassuk meg őket« kifejezés kifejezetten a hatalom narratívájává válik – adott útba igazítást Monica Hesse rovatvezető a Washington Post november 5-i számában. – Arról szól, hogy erős emberek megalázzák azokat az embereket, akiket gyengének tartanak, szórakozásból és azért, mert megtehetik.”
Ami furcsa megnyilatkozás egy olyan újság részéről, amelynek tulajdonosa a világ leggazdagabb embere. Ráadásul egy olyan politikai párt védelmében hangzott el, amely korántsem volt gyenge, sőt sok-sok millióval felülmúlta és túlszárnyalta a kegyetlen republikánusokat.
Tíz nappal Monica Hesse rovatának megjelenése után a Washington Post címlapján egy rajz volt látható, amelyen Donald Trump mint valami nagy baba hisztizik, mert veszített Joe Bidennel szemben. A Post ezt saját rovatvezetőjének naívan ellentmondva tette, mert a másik oldal balszerencséin röhögni kellemes, és hát ez kétpárti szórakozás. 2012-ben az internetet rövid ideig elbűvölte a „Fehér emberek gyászolják [Mitt] Romney-t” nevű weboldal, amely felkérte a nézőket, hogy kuncogjanak a szomorú republikánusok képein, amikor a választások éjszakáján kiderült, hogy az akkori bajnokuk veszített Barack Obamával szemben.
Valójában mindkét fél szeret kacagni a vesztesen, és mindkét oldalon az igazak könnyei is a valódi politikai érzelmek kézzelfogható megnyilvánulásának számítanak, sőt a filozófiai igazság bizonyítékának. Nyilvános fellépésein például Trump elnök a közönséget egy mesével szokta megszólítani, amely a munkásosztály férfiainak (váltakozva olykor szénbányászok vagy acélművesek) küldöttségéről szólt, akik sírva tanúsították előtte elnöki rendkívüliségét.
De a republikánus zokogások össze sem hasonlíthatók az örömkönnyeknek ahhoz a zuhatagához képest, amelyet a nemzet sajtója részleteiben is dokumentált Trump bukása után. A New York Times-ban például Padma Lakshmi tévésztár elmondta, hogy titokzatos belső hőséget érzett, s ez „könnyekben tört ki belőlem, amelyeket nem tudtam uralni”, amikor megtudta, hogy Kamala Harrist alelnöknek választották. Majd elmondta, hogyan „sírt újra”, amikor meghallgatta Kamala Harris figyelemre méltó győzelmi beszédét. (Igen, mélységesen meghatottnak érezte magát Lakshmi, mert Harris „sok fekete és barna lánynak és nőnek kínál összetartozás-érzetet”.)
Az erénykönnyek árasztásának egyik kedvenc módja a gyermekkor ártatlanságának felidézgetése az amerikai politika szennyezett főáramában. A díjat itt Brett Kavanaugh konzervatív bíró kapja, akinek a Legfelsőbb Bíróságra történő 2018-as jelölését egy régóta tartó szexuális bántalmazás vádjai szakították meg, és aki – válaszként (többek között) – elmondta, hogy lánya, „a kis tízéves Liza” miként készült imádkozni apja vádlójáért. A nemzet szemében azonban Brett Kavanaugh anekdotája szánalmas blöffnek tűnt, amellyel csak megalázta magát. (Később a vádak a Legfelsőbb Bíróságon megerősítést nyertek.) És ki tudja elfelejteni az egykori forradalmárból lett CNN-kommentátor, a szegény Van Jones látványát, aki majdnem két percig viaskodott a könnyeivel élő adásban, miután Joe Biden győzelmét bejelentették. Van Jones érzelme érthető volt („ma reggel könnyebb szülőnek lenni – zihálja fájdalmasan –, könnyebb a gyerekeimnek elmondanom, hogy lám, a karakter számít”), de ami furcsa, az a mód, ahogy a kamera nem hajlandó félbeszakítani, amikor beszélni próbál. Ezzel az epizóddal egy szándékos, hosszan tartó kényelmetlenség-érzést prezentált a nagyvállalati hírhálózat.
A könny őszinteséget jelent ilyen helyzetekben, s maga a test is igazolja a hitelességet. Senki sem merné megkérdőjelezni a síró személy érzelmének valódiságát. Ez a lényeg, s ezért nagyít rá a kamera, a szemöldökfesték is lefolyik, és a Twitter-bajnok úgy érzi, egyszerűen el kell mesélnie a világnak az épp az imént befejezett, politikai ihletésű sírással töltött hosszú órákat.
Ezért aztán az amerikaiakat hébe-hóba emlékeztetnünk kell arra, hogy milyen gyakran tévesztették meg őket az érzelmek külső megnyilvánulásai. Az 1980-as és ’90-es években a nagy, csaló, színházi könnyeket síró televíziós hittérítőkből nemzeti szégyen lett. A könnyek voltak azok az eszközök, amelyekkel megtévesztettek minket. Hasonlóképpen úgy tűnik, hogy Bill Clinton, a legutóbbi elnökök közül a legszentimentálisabb, képes volt tetszés szerint ki- és bekapcsolni könnycsapjait. A kis árnyalatokon elmélkedéshez és a „harmadik út” kitalálásához hasonlóan a taktikai sírás is csak egy újabb eszköz volt a trükkös zsákjában.
Mindez azt jelenti, hogy az amerikai politikai szereplők azért sírnak, mert a sírás működik. A könnyek meggyőznek. Elkábítják az embereket, mert a síró áldozattá válik, akit a hatalmasok üldöznek. Megalapozzák az őszinteséget, belső nemességre utalnak. Hillary Clinton, egy híresen acélos hajlamú nő, a nemzet kamerái előtt csak egyszer tört össze (tudomásom szerint), és ezt egy hosszú, 2008-as kampánynap után a következő kérdésre válaszolva mutatta be: „Hogyan csinálod? [...] Hogyan tartod meg derűdet és mitől maradsz ilyen csodálatos?” A veterán Clinton-megfigyelők ezt az egyik legjobb pillanatának tartják.
A dölyfös Donald Trump a másik, aki nem sír a nyilvánosság előtt, de duzzog, panaszkodik, sőt durcásan bevallja, hogy ő a nemzet „legmesésebb nyafogója”. „Addig nyafogok és nyafogok, amíg nem nyerek” – mondta egyszer a CNN-nek. Panaszai üresek, szánalmasak, végnélküliek. Késő éjszaka tweetel a média igazságtalansága és az ínséges emberek miatt, akik ellopják az újraválasztását, és saját adminisztrációját vádolja, akik tiszteletlenek az ő igaz nézeteivel szemben. Egy iparmágnás, aki szó szerint panaszkodással tört utat magának a világban – és ily módon pontosan tükrözi azt a szélesebb konzervatív mozgalmat, amely a legmegfelelőbbek túlélését dicsőíti. Közben viszont sír vagy nyafog a középszerű liberálisok miatt, akik még a karácsonyt is tönkre akarják tenni, és zokog mert már a TV-ben is kigúnyolják a szerény és istenfélő emberek értékeit.
Az érzelmek az érvek helyébe léptek
Ebben az értelemben az amerikai politika valójában a könnyekről szól: ezek most a legerősebb politikai érvek. A címsorok már maguktól is erről szólnak. Az ismert szentimentalista, Joe Biden is úgy nyerte el az elnökséget, hogy nem volt földrengető javaslata semmiről, csak a gyűlöletkeltő Trump ellen szította az ellenszenvet – és ez kiválóan működött. Eközben a republikánusok egyenesen gőzölnek értelmetlen kultúrharcaikkal és nosztalgikus felhívásaikkal, hogy „Tegyük Amerikát ismét nagyszerűvé”. Egyik fél sem tervez bármit is tenni a Wall Street és a Szilícium-völgy megregulázásáért vagy a gyártás visszahozásáért Pennsylvaniába és Michiganbe. De a politikai beszélgetések mindenki számára szabad erkölcsi váddá váltak, amelyben rohampuskát hordozó férfiak képzelik magukat áldozatoknak, és az önjelölt nyomozók kiváltságok és tiszteletlen jelzők után kutakodnak az interneten. A személyes szégyen és a személyes sérelem válik lassan egész politikánk lényegévé, és ezért természetesen sírunk. Sírunk, mert a legnemesebb emberek mi vagyunk, sírunk, mert a legrosszabb emberek is mi vagyunk; azért sírunk, mert kirekesztettek vagyunk; sírunk, mert látnak minket; azért sírunk, mert üldözöttek vagyunk; sírunk, mert diadalmasak vagyunk, sírunk, mert soha nem találjuk meg az utunkat.
Tadeusz Rozewicz lengyel költő, Európa számos katasztrófájának veteránja egykor Amerikát „Zokogó nagyhatalomnak” nevezte, amikor 2001-ben George W. Bush elnök beiktatását keserűen gúnyos költeményében bemutatta. A Bush-évek a katasztrófa éveinek ígérkeztek, nyitányként egy szentimentális fesztivállal, amelyen a résztvevők mind a magas erkölcsi erény könnyeit sírták, majd hivatalos kosztümbe és cowboy-csizmába öltözve beültek egy pazar bankettre és egy világszínvonalú falánkságepizódra.
Kívülről furcsának tűnhet, amikor a világtörténelem leggazdagabb és leghatalmasabb nemzetét nézzük, ahogyan erkölcsös szidalmak és szentséges pózolás között választja ki a jövőbe vezető utat, és mindkettőt millió liter magas oktánszámú amerikai könny mossa át. Ez különösen bosszantó, hiszen tisztában vagyunk azzal, hogy bármit is választ az ország, az óriási következményekkel jár nemzetünkre és életünkre, és hogy könnyeink semmit sem számítanak a méltóságteljes tanácskozások során. Együttérzésem, de tényleg. Már sírok is.
A szerző, Thomas Frank, ismert amerikai újságíró. / Fordította: Kleinheincz Ferenc / magyardiplo.hu