A majdnem teljesen roma településen tüdő- és vastagbélrák szedi áldozatait, terjed a tbc, a fél-analfabéta fiatalok nem tudnak sehol elhelyezkedni. Konzerválódik a kilátástalan nyomor.

Füstköd mögé bújik a falu, ahogy a tágas völgyben kanyarogva közeledünk. Visszamegyünk Rakacára, hogy megnézzük, mi változott azóta, hogy két éve megjelent a Népszava itt készült riportja. Észak-Borsod útjain biztos, hogy semmi, ugyanúgy érik a tengelytörés, mint akkor, mire eljutunk a temetőig. Onnan már kivehető, hogy a széleken, ahol megindulnak a dombok, négy-öt ponton kúsznak felfelé a vastag füstoszlopok és látjuk is, hogy egyiket tucatnál is többen vigyázzák, máshol csak néhány fiatalember ácsorog. Van, aki guggol, mert elfáradt a füstfelügyeleti munkakörben, mások a november végi napsugarak mögött fel-felágaskodó fagyos szél elől mélyen zsebükbe dugott kézzel beszélgetnek. Néhány lány, meg asszony kicsit arrébb lépve szemmel kutatja, kik lehetnek az idegenek. Ránézésre sokan vannak, többen, mint két éve. Közben rendőrautó jön lépésben, de ez olyan hétköznapi errefelé, hogy oda sem figyelnek a járőrökre a rakacai közmunkások. Az ott töltött néhány óra alatt mi is megszokjuk a látványt, hogy negyedóránként jönnek és mennek a falu utcáin fel, s alá.

A kályha melege

Ha valakit falopással vádol meg a haragosa, oda bekopognak, de persze ők is tudják, hogy megy ez errefelé. A fa nagy része tényleg lopott, de nem az a tolvaj, akinél leborították a szekérről. Egy ilyen halom ötezerbe kerül, de a fiatal fuvaros papíron csak egy fűrészt kapott cserébe. Le is papírozták, meg nem is az üzletet, mindenki tiszta, mint a patyolat, nincs itt dolga a rend őreinek. Ha csak egy szobát fűtenek és az egész család ott éjszakázik, akár két hétig is kitart a tüzelő, akkor kezdődik minden elölről: szekér, alku, fűrészes papír, feljelentés. A környékbeli magánerdők meg egyre csak fogyatkoznak.
Itt a vezetőknek is ez a legnagyobb próbatétel: egész télen biztosítani a meleget, hisz a polgármesteri hivatalt, iskolát, óvodát, rendelőt is fával fűtik. Ha ez megvan, lehet azon gondolkodni, ami a dolguk lenne.

Próbálunk fotózni, de minden közmunkás tiltakozik, délben meg hazaindulnak ebédelni, így csak magunkban rögzítjük a képeket: divatos dzsekikben a fiatalemberek, a kicsit idősebbek már termopulóverben, vastag mellényben, de kisimult arccal vonulnak a falu utcáin. Szembe jönnek a kisgyerekes anyukák, karjukon az overallban melegedő szikrázó szemű apróságokkal. Mennek a védőnőhöz, jönnek a háziorvostól, intézik a dolgukat. Aki szóba áll velünk, az megerősíti: ma is csak közmunka van Rakacán. A 900 lelkes faluban, ahol 850 roma ember él, annyi változott az utóbbi két évben, hogy a köz-foglalkoztatottak száma már 220 körül mozog. Aki nem segélyen vagy minimálnyugdíjból tengődik, az ezt csinálja. Újra is választották a korábban sokat szidott, amúgy szintén roma polgármesterüket.

Aki lázad, annak ez sem jut

A középkorú asszony büszkén mutatja a hátsó udvarban futkosó kacsákat, tyúkokat, a „vésztartalékot”, amihez akkor nyúlnak, ha nagyon megszorulnak. A házban tisztaság, a napsugarak sem találnak porszemet a fekete polcokon. Legalább ez legyen, ha már 2008 óta nem talál munkát, ahogy a lánya sem. A férje az egyetlen, akit most felvettek közmunkára, pedig mind a hárman jelentkeztek. Csak néhány családot kezel ilyen mostohán a polgármester – mondja, de van, ahol hárman-négyen is dolgozhatnak és kereshetnek. Aki korábban kritizálni mert valamit a faluban, az kimarad, nem kaphat pénzt. Nem is szól most senki, itt a polgármester élet és halál, vagyis a munkalehetőség, a megélhetés ura. Ha kell, mennek az udvarára dolgozni, lécet vágni, oszlopot önteni, kerítést húzni, betonozni – sorolja vendéglátónk, mi minden fért bele a nyári közmunkákba.

S hogy miből élnek? A férje közmunkás béréből azonnal levonják a hiteltartozásukat, hazahoz 30 ezret. Ketten szociális segélyt kapnak, fejenként 22 500 forintot. A lánya egyedül neveli a gyermekét, 13 700 a családi pótlék. Ennyi. Először kártyára kérte a pénzeket, de Rakacán nincs automata, ahonnan felvehetnék, amikor meg bement a helyi postára kivenni, azonnal levontak 6 ezer forint kezelési költséget. Rögtön lemondott a kártyázásról.

Azt már kísérőnk, a Közmunkás Szakszervezet társelnöke, Komjáthi Imre teszi hozzá, hogy sokan jártak hasonlóan a környéken. A hivatalokban senki nem magyarázta el sem a segélyből élőknek, sem a közmunkásoknak, hogyan tudják lekérdezni, mennyi van még a kártyájukon és hogy minél többször vesznek fel pénzt, annál több a kezelési költség.

Visszatérve a megélhetésre, vendéglátónk sorolja, hogy a falu két boltjában és a rendszeresen megjelenő mozgó árusnál is egyformán drága minden. Utóbbi akkor ad bármit, ha látja a pénzt, de a boltokban hó végére egész Rakaca feliratkozik az adóslistára, csak épp azt nem tudja senki pontosan követni, mi került a füzetbe. Vett kenyeret, tejet, meg mást is, nem egyszer, de hogy mennyi a tényleges tartozása, azt itt senki nem tudja. Egyébként is minden drágább, mint a környék városaiban, ha pedig egyik üzletben elfogy a kenyér, megy a telefon a másikba és öt perc múlva már 400 forint az amúgy háromszázért kínált kenyér. Pénzosztáskor aztán annyit adnak meg az emberek, amennyit a boltos kér. Ennél csak az jár rosszabbul, aki uzsorásra szorul. Mert rendőrségi kampányok ide vagy oda, ezen a vidéken virágzik a „magánbankárok” üzlete. A közelben működik egy Kamatos Kati, Rakacán más, de a környéken mindenhol megesik, hogy elveszik a bajba jutott közmunkás teljes havi bérét, majd két nap múlva visszakap 15 ezret, csak azt már megint uzsorakamatra.

Benne ragadnak a bajban

Vendéglátónk fia a szomszéd faluban megelégelte a tétlenséget és elment Ausztriába épületet szigetelni, de Rakacáról még Miskolcig sem jutnak az emberek. Ezt már a település jegyzője sorolja, amikor a kitörés lehetőségeiről faggatom. A megyeszékhely 80 kilométerre van, a buszról vonatra szállni drága is, meg hosszú is, ma már egy munkáltató sem venne bérletet a rakacai jelentkezőnek. Az iskolások közül is nagyon kevesen mennek el távolabbra tanulni, mert nem tudják megfizetni a kollégiumot vagy a bérletet. A helyi általános elvégzése után, 16 éves korukig, amíg tankötelesek, átjárnak a közeli Szendrő és Perkupa alapítványi szakiskoláiba, ahol még azt sem veszik szigorúan, hogy bejár-e a diák. Még ösztöndíjat is kap a melegedésért – mondják Rakaca szerte a szülők. Utána meg visszajönnek ide és várják, hogy ők is beállhassanak a közmunkába füstöt legyezgetni. Persze az is kérdés, hogy mire jutnának máshol, hisz a helyi iskolába nem kapnak szaktanárokat, a teljes tanári kar máshonnan jár tanítani, s hosszú évek tapasztalataival a hátuk mögött ma már csekély lelkesedéssel hajszolják a diákokat az eredményekért.

Ezért aztán nem meglepő, hogy a faluban majd mindenki nehezen boldogul a betűkkel. Ezt már a háziorvos mellett dolgozó, Szendrőről átjáró ápolónő teszi hozzá, amikor arról faggatom, nyomot hagy-e a szegénység a helyiek egészségén. Sok a beteg – mondja, de hiába állítják ki az utazási papírokat, ha szakrendelésre, kórházba küldik a pácienst, már a buszjegyet sem tudja megőrizni, az egészségbiztosítóhoz küldendő dokumentumot sem elolvasni, sem kitölteni nem sikerül, ahogyan a boríték megcímzése is meghaladja a tudásukat. Pedig sokuknak kell továbbmenni, egyre több a rákbeteg a faluban. Rakacán sok a tüdődaganat és nem csak a dohányosok között, s az utóbbi években megugrott a vastagbél daganatban szenvedők száma, ráadásul visszatért a fertőző tbc is. A kemoterápiára szorulók egymás után utasítják vissza a kezelést, mert nem tudnak eljutni a kórházba. A busz egy oda-vissza útra Edelénybe 1500 forint, ezt rendszeresen nem tudják kifizetni, ha pedig betegszállítót kérnek, az sokszor éjfélre ér vissza velük a faluba. Aki egyedül él, az mehet be a jéghideg házba megfagyni. Így inkább azt mondják – mert ezt látják -, úgyis meghalunk, nem kell ez a tortúra.

Ha csak egy szobát fűtenek és az egész család ott éjszakázik, akár két hétig is kitart a tüzelő
Fotó: Molnár Ádám

Betonsemmi

A jegyző - aki szintén nem Rakacán él, ahogy egyetlen, a faluban dolgozó diplomás sem -, elismeri, a legnagyobb gond a foglalkoztatás, majd lelkesülten listázza, hogy nyáron volt itt fűnyírás, falutakarítás, sőt a vízelvezető árkokat nemcsak kipucolták, hanem saját gyártású betonlapokkal ki is bélelték, ennyi minden belefért a 8 órás munkaidőbe. Most meg van a bozótégetés - mindig kitalálnak valamit. A kérdésre, hogy mi lesz, ha már az összes árkot kibélelték, kissé bizonytalanul ugyan, de azt mondja, jó lenne kiépíteni a szennyvízhálózatot, meg rendbe tenni a belső utakat, de ehhez sok fejlesztési pénz is kellene, nem elég a munkáskéz.

A csatornázást szorgalmazza a közmunkások egyik brigádvezetője is, aki beinvitál bennünket a családi házba. Meg sem lepődünk, hogy egy mosatlan csésze sincs a konyhában, a díszpárnák vigyázzban állnak az ágyon. Mutat a focipálya túloldalára: ott laknak azok, akik nem szorgalmasak, de ezen a soron mindenki törekszik. Az egyik gyerekszobánál nehezen tudunk mozdulni, amikor megtudjuk, hogy harmadik kislányuk pár napig élvezhette csak a steril szobának berendezett kuckót, mielőtt csontvelőrákban meghalt. Felesége is közmunkás, így tudják fizetni a kórházi kezelések idején, meg a temetésre és a sírkőre felvett kölcsönöket. Most várják a tanfolyami listát, mert decembertől február végéig a közmunkások tanulhatnak. A korábbi képzéseket ugyan senki nem tudta hasznosítani, hisz hová kell a hegyek közt mezőgazdasági szakmunkás, vagy csecsemőgondozó, de ezzel is megy az idő, jön a pénz.

Úszik valami zöldség

Nem tudjuk megállni, megkérdezzük, hogy mit mondanak a gyerekeik a menzakosztról, megeszik-e a reformkonyhán főzött ebédet? Harsány kacagás a válasz: sokszor be sem mennek az ebédlőbe, annyira nem teszik nekik. Bárkit kérdezünk ezután, hasonló a felelet. Rakacán a nyáron be kellett zárni az iskolai konyhát, most a 6 kilométerre fekvő Krasznokvajdáról hordják az ebédet, nyáron pedig előre csomagolt ételt kapnak Edelényből a rendszeres gondozási segélyben részesülő iskolások. A főtt tésztához, krumplihoz szokott gyerekek azt sem tudják, milyen zöldség úszik a sótlan főzelékben. Még sincs éhező gyerek a faluban – állítják egymástól függetlenül tanárok, egészségügyi dolgozók és a jegyző. Ők úgy látják, a családok a gyerekeknek előteremtik a legfontosabbakat, hogy a hó végi estékre is jusson legalább egy szelet kenyér. Aki éjszakára is a faluban marad, az nem látja ilyen rózsásnak a helyzetet. Amelyik családban nincs munka, mert például a nagymama nyugdíjából élnek, ott bizony a hónap második felében éheznek a kicsik – mondják többen is.

7-6-5

Rakaca kizárólagosan közmunkás falu maradt az utóbbi két évben, a Népszava előző riportja óta. Ma valamivel jobban élnek az itteniek, mint akkor, de kilátásaik arra, hogy akár csak néhányan, de kitörhessenek innen, véglegesen elveszni látszanak. A közmunkás bér elég a legolcsóbb lisztre, cukorra, kenyérre, valami jut tüzelőre, pár öreg autó is zötykölődik a kátyúkon, a többségen van meleg ruha. Pénzosztáskor sokan felülnek a buszra, bemennek Edelénybe, ahol egy olcsó élelmiszerboltban megpakolják a szatyrokat. Visszafelé azonban majd minden alkalommal megkapják a fehérek megjegyzéseit: ugye jó dolog az én adómból vásárolgatni. Ha egyikük is visszaszól, kész a balhé. Ma még csak szavakban.

Csak a rakacai boltos gyereke jár egyetemre, ő az egyetlen, aki elmehet ebből az emésztő szegénységből, a többiek akkor sem tudnának, ha akarnának. Elköltözni, utazni, szobát bérelni máshol, ahol munka van, ez a pénz nem elég. Három hónapos tanfolyamokon, fél-analfabétán felszedett tudásmorzsákkal nem is kellenek sehol. És ha minden így marad, akkor Rakacán sem változik az élet az idők végezetéig, vagy csak annyiban, hogy évente kicsit többen néznek farkasszemet a távlat nélküli jövővel. 2015-ben Észak-Borsod egyik legszebb fekvésű falujában 7 esküvő volt, 6 gyerek született és öten haltak meg.

Indulunk. Lépésben araszolunk a közösségi ház előtt ácsorgó tömegben. 220 közmunkás kezdi a gyorsan lopakodó hidegben magasabbra gombolni a gallért, most fogják aláírni a következő hónapok közmunka szerződését a holnap kenyeréről és a holnapután nyomoráról.

nepszava.hu (Címlap: Közmunkások szerződésük aláírására várnak a településen - Fotó: Molnár Ádám)