Feleségem, más rokonok, ismerősök súlyos betegségeivel terhes két év alatt, a pandémiával, a pénztelenséggel, a hamis ígéretekkel és Káslerrel súlyosbított időszakban, összeszámoltam, összesen kilenc kórház és egészségügyi intézmény dolgozóinak kiváló, szakszerű, emberséges munkájával szembesültem! Orvostól portásig, nővértől beteghordóig bezárólag, és kivétel nélkül a legjobb tapasztalatokat szereztem.

Egészen mostanáig.

Történt pedig, hogy az anyósom váratlanul kórházba került (egy tizedikbe), mely kórházban korábban szintén csak jó tapasztalatokat szereztem.

Kardiológia. Idős korban a szokásos: szívelégtelenség, tüdőgyulladással és légzési nehézségekkel karöltve.

Az oxigénhiány miatt a beteg szelleme (remélhetőleg átmenetileg) elborul, kommunikáció-képtelen, magáról gondoskodni szintén.

Minél több folyadék bevitele szükséges.

A hatvan emberre két nővér nem győzi egész nap itatni. (Csoda, hogy még vannak!)

Gyógyszer, infúzió, oxigénpalack, pelenka.

Értem én: nincs mód és idő "kacsára".

Az ember totálisan kiszolgáltatott, mióta egy hoch személyiségi jogi, szellemileg elborult (egyén, szervezet, mozgalom) kitalálta, és érvényre is juttatta azt a piramidális ökörséget, hogy a beteg személyiségi jogait sérti az ágy végére kifüggesztett kórlap, a kórismével, az alkalmazott terápiával, kóreseményekkel.

Mert hát, ugye más szórakozása sincs az ember fiának, mint végigjárni a kórtermeket, és százéves vénasszonyok kórtörténetét tanulmányozni!

Az ész megáll!

Ebből viszont az következik, hogy (mivel a nővéreket némasági fogadalom köti, kanyi felvilágosítást se adhatnak, például még arról sem, hogy rendben van-e a beteg hőmérséklete, széklete, nehogy valami szakszerűtlenséget kotyogjanak el) üldözéses verseny alakul ki a hozzátartozó és az orvos közt.

Mégis, mi a helyzet, mi várható, milyen a gyógytartam, stb.

Látogatási időben személyesen az ügyeletes orvosra, délelőttönként a kezelőorvosra telefonon vadászó falkák rohanják meg folyamatosan a műintézményt.

Az ügyeletes orvos morog valamit, feltéve, ha sikerül kirobbantani a szobájából, egyébként fordulj a kezelőorvoshoz!

Aki látogatási időben már nincs bent. Telefonon pedig nem érhető el.

(Ezen az osztályon pedig még sürgős, vagy egyéb műtétek sincsenek.

Hát, kérem! Három nap alatt három kezelőorvost fogyasztottunk.

Ez elment vadászni, ez meglőtte, a harmadikat, egy a hátsó felén még pihét viselő ifjú rezidens leányzót tegnap sikerült rajtaütéssel becserkésznem, mivel ő volt az ügyeletes.

Szemben a korábbi tapasztalataimmal, amikor is mindenki készséges volt, részletesen elmagyarázott mindent, ez az ifjú hölgy, gomdolom a féléves diplomájával, már olyan ridegen, fensőbbségesen, minden empátitát nélkülözve regnál itt, mintha nyolvan éves, érdemdús professzor lenne! (Ámbár azokkal is jó tapasztalatokat szereztem – itt a kiégésre gondova csak példálóztam.)

Nem érek rá! - közölte, ne zavarjanak!

Majd, mielőtt abbahagytam a hápogást és erélyesebben léptem volna föl, rám csapta az orvosi szoba ajtaját.

Mások is látták a jelenetet, és jöttek a kommentárok.

Mindenkivel így bánik, a betegekkel is! Ez volt a summázat.

Nem voltam meglepve.

De, föl se adom!

Az ember ilyenkor azzal az életveszélyes dilemmával áll szemben, hogy legszívesebben elfenekelné az illetőt az embertelensége, a modortalansága, a nagyképűsége, a szemtelensége miatt (mást ne mondjak, mégis egy idős emberrel beszél így), másfelől viszont gondolnom kell a betegre!

Ha őt elvágom itt!

Ilyenkor általában kockáztatok: ne csicskáztasson engem egy ilyen nyikhaj!

Más se! A kormány se! (De, az most más kérdés.) Nem vagyok jobbágy!

Ezek, akik visszaélnek a vélt vagy valóságos hatalmukkal, csak a kemény szóból értenek!

(Mint az Államkincstár számfejtője, akitől, miután valaki három hónapja várta a táppénzét, és rájuk telefonált, azt a választ kapta, hogy a jövő hónapban folyósítják. Biztos? Szurkoljon!

Na most, szerencsére ott voltam! Átvettem a telefont, és megmondtam a hölgynek: vagy átutalják hóközi kifizetésben, vagy keressen másik munkahelyet! Mert garantálom, hogy kirúgatom!

Egyben érdeklődtem, hogy a saját illetményét időben szokta-e számfejteni.

Használt. Mert az ilyen csinovnyik, aki lefelé rúg, gyáva, mint a patkány.

És, mivel nincs hozzászokva ehhez a henghoz, fogalma sincs, hogy blöffölök, vagy sem.)

Egyszóval kemény dörömbölésemre újra megjelent a leányzó.

Mielőtt bármit mondhatott volna, ráförmedtem: XY doktor vagyok! (Egyébként nem használom.) Maga az anyósom kezelőorvosa! Köteles felvilágosítást adni! Ha megint megtagadja, találkozunk a főigazgatónál!

Megkaptam a felvilágosítást.

És ma már azt mesélték a szobában lévő betegek, hogy rendszeresen itatják az anyósomat.

Szóval, emberek! Valahogy így kéne ezt csinálni, mindenhol, minden ügyben! Legyen bár miniszterelnök, vagy takarítónő, rendőr vagy kalauz!

Még valami!

A paraszolvencia! Melynek a hiányát megsínyli mindenki.

Mióta Orbán, a korrupció elleni harc helyett, saját korrumpált kompániájának hétmérföldes, sok százmilliárdos disznóságai leplezésére – beszéljenek a népek másról, arról, amit személyesen tapasztalnak – provokátorokkal, besúgókal ékesített harcot hirdetett a paraszolvencia ellen, (miközben a hálapénz be van kalkulálva az egészségügyiek fizetésébe, akár egykor a pincérekébe, a borbélyokéba, a benzinkutasokéba), senki nem mer egy ötszázast, egy tábla csokit dugni a nővér zsebébe.

És arra gyanakszik, hogy ezért nem kap a hozzátartozója jobb ellátást, gondoskodást – ha nem kap.

Az akció, melyben óriási hűhóval eddig három orvost és két nővért sikerült rajtakapni, általános bizalmatlanságot szül az egészségügyi személyzettel szemben, és ez sem tesz jót az orvos-nővér-beteg-hozzátartozó kapcsolatoknak.

Persze, ez volt Orbán másik célja az egésszel.

Ellenük hangolni a közvéleményt.

Én speciel nem vagyok a paraszolvencia híve.

A tiszta helyzet az lenne, hogy a személyzetet európai szinten megfizetik, én pedig/mi pedig a világon a legmagasabb egészségügyi- (és nyugdíjjárulék) fejében európai szintű és színvonalú ellátásra vagyok/lennék jogosult, amiért meg fizetni kell: adjanak számlát róla.

De hát, Kelet-Európában és azon belül a legrosszabb közegben: Orbanisztánban vagyunk!

Ne álmodozzunk!

Én mindig zsenánt éreztem magam, ha borítékot csúsztattam fehér köpenyek zsebébe.

Úgy általában is tisztátalan a dolog!

És mit gondol rólam, főként –számtalan példa volt rá – ha visszautasítja? Ilyenkor sután magyarázkodtam – ami nem érdekel senkit.

Megszégyenültem a rendszer hibájából!

Viszont áltlaában a hozátartozó (indokoltan vagy indokolatlanul) nyugodt lenne: egy kis juttatás fejében tán jobban figyelnek a szerettére az embertelen körülmények közt dolgozó egészségügyiek.

Azok pedig hozzájutnának egy kis pénzhez, ha már a kormány nem fizeti meg őket.

A többi, az adott viszonyok közepette csak elméleti szemforgatás

Írom pediglen e sorokat akkor, midőn a kormány és az ő parlamenti végrehajtói újabb amputációkat hajtanak végre az egészségügyi ellátó rendszeren, hogy még kevesebbet kelljen rá költeni.

Mint amikor valaki az éhhalálig éheztet valakit.

Az ellenzék pedig tizennégy órája vitázik, érvel, annak biztos tudatában, hogy (azon kívül, hogy bekerül a parlamenti ülés jegyzőkönyvébe, egyszer az unokáknak majd el lehet dicsekedeni vele: harcoltam) semmi értelme, úgy sincs foganatja.

Bejárniuk sem!

Rá kellene végre ébredniük, hogy csak legitimálják Orán többpártrendszerű egypártrendszerét.

Mindenesetre, a mostani kellemetlen tapasztalatommal együtt is kilenc:egy az arány!

Így is kiváló! Csak hát, egy is sok!