Ebben a cikkben nem magát az Orbán-rezsimet veszem célba, hanem azokat a közvetlen és közvetett következményeit, amelyeket valamennyien megszenvedjük. Meglehet, még az utódaink is.

Társadalmi struktúrával és mobilitással foglalkozó szociológusok a megmondhatói, hogy mintegy másfél évtizede egyre szélesebbre nyílik az olló a magyarok legfelső 10 százaléka és a legalsó 10 százaléka között – anyagi helyzetben, életmódban, tudásban, továbbtanulásban, életlehetőségekben. A pszichológus három nagyon kedvezőtlen következményét látja e tendenciának.

Egy. Nincs kimutatható közvetlen oksági kapcsolat, de azért nehezen cáfolható, hogy az alulra beszorítottság, a kilátástalanság, a szegénység, a munka- és lakásnélküliség összefügg az alsó decilis (legalsó 10 százalék) olyan nehézségeivel, mint a visszaeső bűnözés, a családon belüli erőszak, a felfelé mobilitás csaknem teljes lehetetlensége.

Ezek viszont, ideszámítva az alkohol- és kábítószer-használatot is, tönkreteszik mind az egyének, mind a legalsó társadalmi rétegek lelkét. 

Mentálisan beteggé, de legalábbis személyiségükben torzultakká teszik őket. Mivel náluk a termékenységi ráta is jóval magasabb, mint a felső decilisben, óhatatlanul nagyobb a mentális torzulások aránya is. Meg az átörökítés aránya. Ez visszahat az előzőekre – és íme, nem először, itt egy hibás, önmagát gerjesztő kör.

Kettő. A felső decilis (legfelső 10 százalék) életkörülményei egyre jobbak lesznek. Ráadásul az Orbán-rezsim mesterségesen alakítja ki azt a „nemzeti burzsoáziát”, amelyet nem a versenyképesség, tudás és hozzáértés jellemez, hanem a hűség a Párthoz és a Vezérhez. A pszichológia tárgya alapvetően nem az erkölcs; de azért belátható, hogy az immorális hűségből immorális cselekvés következik. Ez viszont a lelkeket is roncsolja. Régi igazság, hogy az egyes társadalmi csoportok mindig az eggyel feljebb levőkhöz igazodnak, őket tekintik mintának. Vagyis az újgazdagok (az újkori ipari forradalom szóhasználata szerint: parvenük) építkezése, lakberendezése, életstílusa, ízlése (valójában ízléstelensége), valamint cinizmusa és immoralitása lecsorog a felső középosztály tagjaihoz. Ami anyagi feltételek híján nem utánzást, példakövetést, hanem csak imitálást jelent.

Három. A harmadik következmény a kettő kölcsönhatása. Alul a nyomor és a reménytelenség miatt szétrágott lelkek, felül a megalomán és immorális milliárdosok és sameszaik pazar(ló) életmódjukkal. Egyedi, ámde nem egyetlen példa: a budapestiek naponta láthatják a benzinkutas Hernádi Zsolt égnek meredő fallosz-szerű MOL- székházát. (Orbán és Hernádi viszonya a népmesei „róka fogta csuka – csuka fogta róka” esete.) Bizonyára sokan vannak, akik meg tudják maguknak és környezetüknek magyarázni (kognitív disszonancia csökkentése! – lásd később), hogy miért nincs ezzel semmi baj. Ez sem jó, hiszen a racionalizáló (ideologizáló) védekező mechanizmusok előbb-utóbb visszaütnek. De még rosszabb azoknak az egyre növekvő lelki terhe, akiknek nincsenek eszközeik önnön lelki épségük védelmére. Akár a legalsó decilishez tartoznak, akár valamelyik közbülső csoporthoz.

Buborékban

Mindannyian megtapasztaljuk, de szinte mindannyian letagadjuk azt a törvényszerűséget, miszerint képtelenek vagyunk önmagunkat kívülről nézni. Még ha kiváló önismerettel rendelkezünk is.

Így megy ez azokkal is, akik tartósan bebetonozódtak egy politikusi pályába. Főképpen, ha előtte nem volt semmilyen civil foglalkozásuk, hanem az egyetemi padsorokból estek be a pártirodák íróasztalai mögé.

Ez különösen a fideszesekre érvényes: akár egyenesen, akár az ifjúsági tagozaton keresztül váltak főfoglalkozású politikusokká, fizetett apparatcsikokká. (Ezt a boldogult Szovjetunió által felügyelt „béketáborban” hivatásos forradalmárnak hívták.)

Minél tovább tart egy politikus pályája, mindenekelőtt a miniszterelnöké, annál inkább elveszti az önismeret, önkritika, önreflexió képességét – ha egyáltalán volt neki olyan. Messze van tőlünk, de az USA-ban az íratlan szokásjog alapján egy elnök két ciklusnál többször nem jelöltethette önmagát. A II. világháború után (F. D. Roosevelt négyszeri kivételes újraválasztását követően) már az Alkotmány kiegészítéseként írásba is foglalták e tilalmat. De közelebb: az Európai Unióban is tekintettel vannak arra, hogy senkinek sem tesz jót a bebetonozódás. Ezért – bár úgy tudom, hogy nincs írásban rögzítve – még nem fordult elő, hogy az ötévente újraválasztott Európai Parlament ne választott volna teljesen új tisztségviselőket, ideértve az egész Európai Bizottságot is.

Témánk szempontjából az a baj a bebetonozott politikusokkal, hogy az idő előrehaladtával egyre inkább elvesztik realitásérzéküket, döntéseik előkészítéséhez szükséges kritikusságukat, saját tevékenységükre, cselekedeteikre irányuló önreflexiójukat. Ezt egy hierarchikus rendszerben a beosztottjaik és a látszólag független, ámde mégis tőlük függő szakértőik is erősítik oly módon, hogy egyre kevésbé merik bírálni a főnök marhaságait, netán rögeszméit. Személyes tanúságot tett az ilyen helyzetről a Putyin biztonságos és titkos kommunikációjáért felelős szolgálat egyik, 2022 őszén külföldre menekült tisztje, Gleb Karakulov, aki testközelből láthatta főnökének fizikai és mentális bezárkózását, és erről be is számolt egy oknyomozó portálnak. 

Mivel a magyar miniszterelnök környezetéből hasonló szökésről nem tudunk, róla nincs is ilyen információnk. Lehet, hogy rá nem is vonatkoznak a mondottak?

Több évtizedes nyilvános szereplése alapján valószínűsíthetjük, hogy – szakzsargonnal szólva – nincs betegségbelátása. Kérdés, persze, hogy betegség-e az, amit máshol „sötét triásznak” említettünk? (Visszhang, 2021. szept.18.) Ezt természetesen nem tudhatjuk; azonban az látható, hogy rá is jellemzőek a narcisztikus személyiségtorzulás, a patológiás reakciók és a manipulatív, empátiahiányos machiavellizmus jelei. Akárhogy is nevezzük, a fentiek észrevehetők nála. Akkor is, ha nem tudjuk szétszálazni: mennyire játszik szerepet döntéseiben az említett környezete által is segített bezárkózása, a téves tényértékelése, ismert vagy kevéssé ismert érdekmotivációja – túl a sötét triászon.

Nulla fokos visszajelzés

Nem szeretnénk az olvasót bevinni az emberi erőforrások fogalmi erdejébe. Ezért most maradjunk csak annyiban, hogy a gazdasági, közigazgatási és civil szféra pénzügyi és technológiai fejlesztése mellett évtizedek óta hasonló fontosságú (legalábbis a fejlett országokban) az emberi erőforrások fejlesztése.

Mármost a ma nálunk is elterjedt fejlesztési tréningeknek, csoport-coachingnak és hasonló eljárásoknak az „ősapja” Kurt Lewin pszichológus volt, aki a II. világháború után teremtette meg azokat az alapelveket és módszereket, amelyek számos elágazással és továbbgondolással ma is vezérlik az alkalmazott szociálpszichológiának is nevezett tevékenységeinket. Az ilyen alapelvek, egyúttal módszerek és technikák egyike az ún. visszajelzés, visszacsatolás (feedback), amelyet a tevékenységünkre rálátó csoporttársainktól, kollégáinktól kapunk. Nélküle elsüllyedünk a saját szubjektív világunkban, hiszen nagyon nehéz vagy akár lehetetlen tárgyilagosan tudomásul venni, hogy mit tettünk célszerűen és miben hibáztunk.

Na de hol látunk mostanában olyat, hogy a kormány, a kormánypárti politikusok (fent és a végeken) nem hogy kérnék, de egyáltalán elviselnék a kritikus visszajelzéseket? 

A végletesen kettéválasztott társadalomban minden a hivatalos vonaltól eltérő megnyilvánulást ellenségesnek bélyegeznek. Az a tény, hogy a kormánypártinak mondható médiába nem kormánypárti közszereplőket szinte be sem engednek (legalábbis politikai műsorokba), arra utal, hogy nem lehet még csak helyet sem adni bíráló szavaknak – más szóval visszajelzéseknek.

Az emberierőforrás-fejlesztés egyik ismert módszere az ún. 360 fokos visszajelzés. Ilyenkor az adott személy (vezető, beosztott, szakértő, operátor, informatikus stb.) nem csak a főnökétől, de másoktól, amint a módszer neve mutatja, minden irányból kap visszajelzéseket: hideget is, meleget is. E módszer szakszerű használata mindenféle szervezet fejlesztését szolgálja. El tudjuk képzelni, hogy kormánypárti politikusaink, államigazgatási vezetőink vagy éppen maga a miniszterelnök hajlandók kérni és fogadni környezetüknek, pláne tőlük független személyeknek visszajelzéseit munkájukról? Na, jó, ez szónoki kérdés volt: maradjunk annyiban, hogy a visszajelzés 0 fokos.

Az eredmény: önfényezés, önáltatás, önimádat, önismeret- és önreflexió-hiány, valamint elszigetelődés – részben vagy teljesen – a mindennapok valóságától.

Büntesd meg!

Az Orbán-rezsim már az első pillanatától kezdve erre a paradigmára épül:

akik lojálisak, hűségesek hozzánk, akik a mi nótánkat fújják és a mi parancsainkat teljesítik, azokat gazdagon megjutalmazzuk. Akik viszont nem lojálisak, más eszmékhez és elméletekhez hűségesek, akik a miénktől eltérő véleményt fogalmaznak meg, azokat megbüntetjük.

Ha nem is tudunk mindenkit megbüntetni, akit akarnánk, minden esetre „példát statuálunk” – ahogy ez már száz évvel ezelőtt is szokásos volt. A közvetlen büntetés lesújt mint Zeusz villáma – értsd: elveszi a megélhetésedet, kirúg az állásodból, lehetetlenné teszi belső késztetéseid kiélését. A közvetett büntetés viszont ezek nélkül hat sokkal több emberre: megfélemlíti őket, fejük fölé lógatja Damoklész kardját (élvezd, amit neked nyújtok, de ha nem viselkedsz jól, a vékony szálat elszakítom, és akkor a hegyes kard teljes súlyával a nyakadra zuhan), az anyagi és lelki javak megvonásával zsarolja.

Megfigyelések, kísérletek és tapasztalatok igazolják, hogy a büntetés (akár fizikai, illetve anyagi, akár pszichés formában csap le az egyénre és társadalmi csoportokra) még ha el is éri közvetlen célját, hosszú távon lelket roncsol, szorongást és félelmet vált ki, torzítja a személyiséget. És ez az egyének együtteseire (például szakmákra) is érvényes. Emlékszünk még a földrajzi nevekről döntő bizottság tagjainak leváltására, munkahelyükről való kirúgására 2011 tavaszán egy igazán piti ügyben (Ferihegy)? És arra, hogy bő 11 évvel később az Országos Meteorológiai Szolgálat vezetőjét rúgta ki Palkovics Úthenger László (a miniszterelnök értelmetlen döntéseinek leghűségesebb végrehajtója) csak azért, mert figyelmeztetésüket az Örökkévaló eléggé el nem ítélhető módon figyelmen kívül hagyta és nem zúdított vihart az augusztus 20.-ikai tűzijáték nézőire?

Mindezeknél sokkal nagyobb baj az, ami szinte pszichológiai és szociológiai közhely. Ugyanis a büntetés és az agresszió között szignifikáns összefüggés található. Amikor a mindennapokban előforduló deviáns vagy éppen bűnöző életmódot folytató emberek előéletét kissé megvakarjuk, akkor kiderül, hogy valamelyik szülőjük (nem egyszer mindkettő), esetleg nevelőszülőjük, nagyszülőjük fizikailag és lelkileg is súlyosan bántalmazta őket gyerekkorukban. Az eredmény: akár még gyermek- és ifjúkorban, de később is a belső fékek nélküli, gátlástalan agresszió kitöltése másokon akár anyagi előnyökért, akár csak indulati levezetésként.

És akkor gondoljuk meg, hogy mit eredményez egy önkényuralmi rendszer szándékolt büntetése annál, akinek „bűne” az, hogy például szegény vagy cigány, vagy értelmiségi, vagy autonóm gondolkodású családba született. 

Nem mérhető, mert nincs rá mérőeszközünk, de észlelhető és belátható, hogy ők mennyire fokozott agresszióval reagálnak a hétköznapokban deprivációjuk, vagyis sok minden fontostól megfosztottságuk miatt – összehasonlítva azokkal, akiket nem sújt ilyesmi. A másik fejének leüvöltésétől a kocsmai verekedéseken és késeléseken át az utakon egyre gyakoribb büntetőfékezésig, no meg az internetes szájkaratékig sok szóbeli és tényleges agresszió mögött ezeket az okokat kereshetjük.

Kell egy kecskebak

Melyikünknek ne lenne bajunk a világgal, a sorsunkkal, a külső körülményekkel? Szorongunk, feszültek vagyunk, rosszul érezzük magunkat. Ilyenkor lépnek működésbe az ún. elhárító vagy védekező mechanizmusok, amelyek segítségével a szorongásainkat, feszültségeinket hárítjuk el, lényegében oldjuk. Amikor ideológiát gyártunk cselekedeteinkhez vagy másra hárítjuk a felelősséget, netán kimenekülünk a világból, akkor a szorongásainkat csökkentjük. Az önkényuralom, amelyben már több mint egy évtizede élünk, egyre szorongatóbb és feszültségkeltőbb – védekezünk is ellene rendesen. Ezzel önmagban nem lenne baj, ha nem lennének olyan védekező mechanizmusok, amelyek kifejezetten károsak mind az egyénre, mind a társadalomra.

Talán a legkárosabbnak mondható az ún. projekció, vagyis az, amikor belső gondjainkat, problémáinkat, személyközi konfliktusainkat másokra vetítjük, másokat hibáztatunk miattuk. Pártunk, kormányunk és az ő propagandistái köztudottan mindig másban keresik a hibát: az ellenzékben, a nem rájuk szavazókban, sorosgyurcsányzelenszkijursulában, „Brüsszelben”, tebenned és énbennem. Magukban soha! A projekció csúcsa, amikor bűnbakokat gyártanak, és mindenért őket okolják. (A kifejezés eredetileg Mózes harmadik könyvéből származik, ahol egy kecskebakot szemelnek ki száműzetésre a sivatagba, a közösség bűneit a hátára rakva.) És persze itt nincs megállás: ha az ország vezetőitől azt látjuk és halljuk, hogy mindenért más a felelős – nos, akkor mi is igyekszünk követni a példát. A mi kisebb közösségeinkben: családban, munkahelyen, szomszédságban, baráti körben hasonlóan másokat hibáztatunk, bűnbakokat keresünk. Akkor is, ha legalább részben magunk vagyunk a hibásak, nekünk voltak rossz döntéseink. Vagyis a hatalmon levők által mások állandó projekciós hibáztatása hólabdaszerűen szétterjed az ország mindennapjaiban. És ez az, ami igazán borzasztó.

Mindebből logikusan következik a projekció egyik leágazása, az ún. projektív indentifikáció (azonosulás).

Az uralkodó rezsim megtanított arra, hogy minden bajunkért a kollégánkat, a kisfőnököt, a nagyfőnököt, az ügyintézőt, a háziorvost, a képviselőt, a polgit okoljuk. 

Azokat, akiknek valamilyen értelemben hatalmuk van fölöttünk. És akkor egy idő után ők elkezdenek a rájuk vetített tulajdonságok szerint viselkedni, azonosulni azokkal. Ez egy öngerjesztő mechanizmus: minél inkább őket okoljuk, annál rosszabbak, kellemetlenebbek lesznek, és minél rosszabbak, kellemetlenebbek, annál inkább őket okoljuk minden bajunkért. Az önkényuralmi rendszer így teszi egyre rettenetesebbé az életünket, ahelyett, hogy megszakítaná az ilyen hibás köröket.

Karizma és önámítás

Napi szinten szokták sokszor emlegetni az ún. kognitív disszonanciát az Orbán-rezsimmel kapcsolatban (is), ami mondhatni patkifejezéssé vált. Próbáljunk a közbeszéd pongyolasága helyett szakszerűbben közelíteni e témához. A fogalmat Leon Festinger amerikai pszichológus alkotta meg az 1950-es évek második felében. Lényege az, hogy valamilyen meggyőződésünk és cselekedetünk vagy mások cselekedete ellentmondásba kerül egymással, vagyis disszonancia alakul ki közöttük – és feszültség önmagunkban. (Meg kell jegyeznünk, hogy nem annyira kognitív, vagyis tudatos, racionális, hanem inkább érzelmi, tudattalan jelenséggel van dolgunk. Az is ide tartozik, hogy ez a korábban már említett védekező mechanizmusok egyike.) Több lehetőség is van a disszonancia csökkentésére, az emberek többsége mégis csak azt választja, hogy túllép a meggyőződésén és meggyőzi önmagát a cselekedete tisztaságról, erkölcsösségéről. 

Például amikor egy bolti eladót arra késztet a tulaj, hogy olyan tárgy megvételére beszélje rá a vevőt, amiről tudja, hogy silány minőségű. Az eladóban disszonancia keletkezik, ezért bűntudata, lelkiismeret-furdalása támad. A tulaj ezt azzal tudja befolyásolni, hogy jutalmat, fizetésemelést, más támogatást ad; így az eladó megnyugtatja önmagát, hogy nem csinál erkölcstelen dolgot. Vagyis csökken a kognitív disszonanciája.

Tehát két fontos tényezője van a disszonancia csökkentésének: az illető személy hajlama az önámításra, önbecsapásra, valamint az őt befolyásoló személy hatóereje, befolyásoló ereje, karizmatikussága. Utóbbi csak akkor érvényesül, ha a befolyásolt személy hisz benne, idealizálja, mintegy rajong érte.

Tegyük át most ezt a mi kis önkényuralmi rendszerünkre. A hierarchia csúcsán álló személy, vagyis Orbán Viktor beosztottjai által elismert karizmatikussága, kiválósága kell ahhoz, hogy utóbbiak minden szinten meggyőzzék önmagukat: bármit csinálnak (parancsra, óhajtásra), az erkölcsös, tisztességes, mindenkit boldoggá tesz. Még ha hazudnak is folyamatosan és rendszeresen, az is teljesen tisztességes.

És ez csak a hierarchiába rendezett apparátus.

Ám ott van a mintegy három millió lelkes választópolgár, aki rá szavaz, ha esik, ha fúj.

Túlnyomó többségük alapban tisztességes ember, akit zavarna az ország szétlopása, a fideszes rokonok és haverok hirtelen meggazdagodása, a magyarokat korábban elnyomó Oroszország támogatása. De nem zavar, mert elhiszik, hogy a szeretett vezető minden vezérek legnagyobbika, aki éjt nappallá téve dolgozik (mi több: harcol) értük, aki mindig igazat mond, amikor a tévében a szemükbe nézve megmondja a tutit. Ezért elhitetik magukkal, hogy a lopás nem lopás, az indokolatlan meggazdagodás érdemekre épül, az elnyomó és háborút indító Oroszország valójában a különben hanyatló Nyugat áldozata – és így tovább végeérhetetlenül. (Ebben sincs új a nap alatt. Az orwelli rémbirodalom jelszavai: „A háború – béke. A szabadság – szolgaság. A tudatlanság – erő.” Na és az Igazságminisztérium feladata a hazugság terjesztése.)

Kudarcok kimenetei

Aki hírportálokat szokott olvasni, az gyakran találkozhat valami ilyes kitétellel: „Az X minisztériumnak (hatóságnak, szervezetnek) is elküldtük kérdéseinket, de választ nem kaptunk.” Jogászok bizonyára meg tudják mutatni, hogy milyen törvényhelyet sért a válasznélküliség. A lényeg viszont a leszivárgás: ha ott legfelül megtehetik, akkor miért ne tehetnénk meg megyei, járási vagy városi szinten? És már régen nem nagypolitikáról van szó, hanem arról, hogy a mindennapi ügyekben néznek át üvegként és üveges tekintettel az állampolgárok egyre nagyobb sokaságán. Emiatt pedig egyre többen lesznek frusztráltak, dühösek, sérülnek az érdekeik és az igazságérzetük. Ami igazi neurotizáló tényező; vagyis pszichológiai következményei vannak.

Ugyanez van a propagandisztikus igazmondással, azaz ennek teljes hiányával. 

Amikor a miniszterelnök (akitől tőle magától tudjuk, hogy sohasem hazudik) vagy Szijártó Igazmondó Péter, netán Gulyás Safranek Gergely a feketéről kimutatja, hogy fehér (vagy fordítva), akkor ebben is példát mutatnak. Túlárazott, ám lombok nélküli lombkorona-sétány? Tizenegy kilátó egy alföldi falunak EU-s pénzből, a pénz harmadának ellopásával? A turizmus fellendülését célzó összkomfortos pottyantós budi? EU-s pénzből vendégháznak álcázott kéttornyos, háromszintes családi luxusvilla? Turisztikai központ százmilliókból válaszfal nélküli klotyókkal? Az illetékes polgik, megyei potentátok, kormányhivatal-főnökök mindent meg és ki tudnak magyarázni, hiszen ott vannak a példaképeik; csak utánozni kell őket. És még többen még többet dühöngünk.

Sigmund Freud óta tudjuk, hogy a frusztráció (nem várt pofonok, terveink kudarcai, vágyaink teljesületlensége) súlyos lelki sérülésekhez, következményekhez vezet. Jobb esetben pszichoterápiával, öngyógyítással, kreatív tevékenységbe meneküléssel vagy éppen szó szerinti elmeneküléssel kezelhető ez az állapot. Rossz esetben a frusztráció keltette indulatokat elfojtjuk, tudattalanunkba lökjük – ahol egyre nagyobb lesz a nyomás. Végül a túlnyomásnak valahol ki kell törnie. Az a személyiségtől éppúgy függhet, mint a társas környezettől vagy az adott társadalom pszichés kultúrájától. Netán történelmi hagyományaitól. Itt ezt a témát abba is hagyom, hiszen a pszichológus alapban nem arra való, hogy jósoljon.

A hatalom nyelve

Szociolingvisztikában járatos nyelvészek szerint az önkényuralmak egyik eszköze bizonyos fogalmak mesterséges előállítása és elterjesztése a mindennapi közbeszédben. Hozzá kell tennünk, hogy George Orwell már 75 évvel ezelőtt feltalálta – 1984 című regényében – az általa újbeszélnek nevezett sajátos valamit, aminek sok eleme visszaköszön napjainkban.

Nálunk ilyen talán legjellegzetesebb csinálmány a NER, vagyis a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Az újbeszél sikerét jelzi, hogy a független vagy éppen ellenzéki média, valamint a jelen kurzustól távol álló bloggerek és kommentelők is gondolkodás nélkül használják. Gondolkodás nélkül, ugyanis ha gondolkodnának, akkor arra jutnának, hogy:

1. Amiben élünk, az valójában a Nemzeti Kirekesztés Rendszere (aki nem működik együtt a rezsimmel, azt kirekeszti).
2. A magyaroknak bizonyára csak néhány, a politika iránt érdeklődő százaléka tudja, hogy az egyáltalán mi fán terem, pláne aki fel tudja oldani a rövidítést.
3. A magyar nyelvet nem ismerőknek (akik, ugye, a Föld csaknem nyolcmilliárdnyi lakosának csupán elenyésző kisebbségét jelentik) sem a kifejezés, sem annak rövidítése nem mond semmit – néhány megrögzött magyarország-szakértő diplomatán, politikuson, újságírón és elemzőn kívül.

Az orbáni propaganda hasonlóan szolgai átvétele az, amikor a Miniszterelnökséget úgy említik, hogy Karmelita. Az az épület ugyanis 1784-ig volt a Karmelita Rend tulajdona, amikor is az utóbbit a köztudottan magyar- és keresztényirtó II. József feloszlatta; az előbbi pedig az óta a közelmúltig színházként működött (egyesek szerint ma is).

Néhány példa még arra, hogy a nem kormányzati szervek (média, politikai és civil szervezetek) kritikátlanul átveszik az újbeszél nyelvi fordulatait és elnevezéseit. Rezsicsökkentés, a rezsicsökkentés csökkentése, veszélyhelyzet, harc a problémák ellen (azok megoldása helyett), amerikai-orosz háború, polgári kormány, a mi fajtánk, nemzeti dohányboltok, migránsok, az ellenzék mint baloldal, „Brüsszel”, egészpályás letámadás, balliberális, vármegye, főispán, Sándor-palota. És hasonló más nyalánkságok.

Marad a félelem

A 2010 óta tudatosan és módszeresen kiépített önkényuralom egyik sajátossága az emberek megfélemlítése abból a célból, hogy ne kritizálják, és főleg ne próbálják elzavarni a fennlevőket. A baj az, hogy a félelem nem csak azokban keletkezik, akikre a retorziók, zsarolások, hivatali nyomások közvetlenül irányulnak, hanem áttétes rákként továbbterjednek előre nem láthatóan mindenfelé. Egyszerűbben: nem csak a célba vettek, hanem a velük akárcsak közvetve érintkezők, róluk tudomást szerzők is elkezdenek félni. Talán legismertebb példa a sztrájkoló, tüntető, polgári engedetlenséggel élő pedagógusok kirúgása vagy kirúgással fenyegetése. Kisvárosokban, falvakban a kormánypárti polgármester szintén az egzisztenciális félelem ostorát (vagy korbácsát?) csattogtatja.

Élt egyszer valamikor (1924-1981) egy kiváló szovjet-orosz író, Jurij Trifonov. Regényeit, novelláit számos nyelvre, így magyarra is lefordították; köztük talán a legjobbat, a sztálini önkényuralom mindennapjait bemutató Ház a rakparton-t is. Trifonovot Heinrich Böll ajánlotta irodalmi Nobel-díjra 1981-ben, de az író korai halála miatt már sohasem derül ki, hogy vajon megkapta-e volna. Van egy emblematikus mondata, ami témánkhoz illik: „A tettek csontváza a félelem.” Különös éleslátása az óta is igazolódott: minden diktatúrára és lájtosabb önkényuralomra jellemző, hogy

szinte mindenki (szinte mindenki!) cselekedeteit a félelem motiválja. 

A mi kis hazánkban is.

Rudas János
/ Népszava