"Csehországban 10 emberből 2 szegény. Magyarországon 10 emberből 8" - írja a Vakmajom oldal mai posztja.

Elgondolkodtam a számokon, a lehetséges okokon. De először egy kis kiegészítés: itt a szegény nem a nyomorgót jelenti, hanem azt, aki EU-s mércével szegénynek tekintendő, vagyoni helyzete alapján. - írja Cserép János

Azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy ez a 8:2 arány ma Magyarországon nagyjából a vidék: Budapest relációval korrelál, nem véletlenül. Vidéken arányaiban kevesebben vagyunk, akik jól élünk, olyan vagyonunk van, amivel akár Nyugat-Európában is új életet tudnánk kezdeni. Ezzel szemben Budapesten még a szegényebb körülmények közt élők nagy része is gazdagabb, mint a vidéki átlag (ha csak az ingatlanvagyont tekintjük alapnak akkor biztosan igaz ez a kijelentés).

Nem volt ez mindig így. A háború előtt ebben az országban sosem volt nagy gazdagság, de akinek földje volt és szorgalmas volt, az tisztességben fel tudott nevelni akár 4-5-6 gyereket is. Sőt, akár hetet is, ha egyiket sem taníttatta túlzottan. 1945 előtt az ország gazdasági motorja a mezőgazdaság volt, elsősorban a nagybirtokokra építve, ami rengeteg vidéki munkaerőt igényelt. Ez a mezőgazdaság még az olcsó energia előtti időszak mezőgazdasága volt, aminek a terményeiért mindenki sokkal többet fizetett relatíve a jövedelméből, mint manapság azt egyáltalán elképzelni tudjuk. Jellemző példa, hogy ha volt pár tucat folyamatosan szaporodni képes állatállománya, elég legelője valakinek az olyan passzív jövedelem volt, mintha most lenne egy rakat Apple részvényünk, ami folyamatosan fizeti az osztalékot. Jellemző, hogy száz éve a nyomor, a szegénység elsődlegesen városi, nagyvárosi probléma volt, illetve nyilván azokat sújtotta, akik valamiért nem tudtak, nem voltak képesek dolgozni: egyedül maradt anyák, árvák, idősek stb. A szakképzett városi munkaerő relatíve jól élt, aki veszélyesebb munkát vállalt, például bányászat az is boldogult, aki szorgalmas volt és dolgozott, nem halt éhen.

A világ azonban megváltozott. Az ipari mezőgazdaság azon túl, hogy megszüntette az éhínség ciklikusságát és lehetővé tett egy brutális népességnövekedést világszerte, megzavarta a vidéki gazdasági folyamatokat is. Sokkal kevesebb ember kellett ugyanannyi output megtermeléséhez (most az output minőségébe ne menjünk bele, meg abba se, hogy mindez milyen ökológiai katasztrófát okoz azóta és jelenleg a termőföldjeink talajában). A vidéken "feleslegessé" váló emberek a városok felé áramoltak, ahol a század közepétől kezdve brutális lakhatási problémákat okoztak. Az ötéves tervek nagyjából folyamatosan arról szóltak, hogy hol és milyen ipari termelést kell letelepíteni, mellé panelrengetegeket építeni, hogy a magyar gazdaság szerkezeti átalakulása során létrejött szabad munkaerő vegyértéket le lehessen kötni valamivel, ami árut termel, amit aztán a KGST-ben el lehet cserélni dolgokra a többi szovjet érdekszférába került országgal. Ez nem egy organikus, fenntartható folyamat volt, a relatíve egyszerű tervezés eredménye nem volt túl szofisztikált. X város mellett van 2000 hektár, amin termelni kell kukoricát, arra akkor kell telepíteni malactelepet, arra húsgyárat és bőrfeldolgozót és cipőgyárat. Ha a kezünkbe kerül egy 80-as években kiadott gazdasági földrajz térképatlasz, abban ezek a láncolatok szépen fel is vannak még tüntetve, én még anno feleltem földrajzórán ezekből a dolgokból és nem volt nehéz felismerni az összefüggéseket: pofon egyszerűek voltak.

A 70-es évekre már látszódott ennek a tervezett gazdaságnak a kudarca. Nem lehet papíron innovációt tervezni, anélkül meg nem lehet a piacon fennmaradni hosszútávon, ha a piac más szereplői jobb termékeket állítanak elő olcsóbban. Itthon nem volt verseny, nem volt piaci gondolkodás, ami rákényszerítette volna a vállalatokat arra, hogy javítsanak a folyamataikon, termékeiken. Emlékszem a BME-n volt egy 2 kredites tárgyam, ahol a tanárunk mesélt arról, hogy járkáltak fiatal szociológusként gyárakba és egy idő után már tudta ránézésre, hogy melyik az a totál alkoholistának kinéző mérnökember, akinek ha bemegy az irodájába fél óra múlva megmutatja neki a szekrényét tele mindenféle visszadobott feljegyzéssel, amiket összeirogatott korábban, hogy hol és mit kellene változtatni meg javítani a termelésen az adott üzemben, gyárban. Ez mindenhol jelen volt abban a rendszerben. Viccesen mesélte, hogy ezek az emberek, ha nyugatabbra születnek, milliárdosok lettek volna az ötleteikből, itthon viszont tipikusan 50 évesen belehaltak a májzsugorba.

Itt szerintem a 80-as években senki sem gondolta, hogy annak a rendszernek vége lesz. Nem volt benne a levegőben. Úgy képzelem az ellenzéki kerekasztal későbbi szereplőit érte a legnagyobb meglepetésként, hogy egyszercsak tényezők lettek. Akkor se volt egy népszerű és sikeres dolog ellenzékinek lenni, mert aki beállt a sorba, belépett a pártba, felmondta a foximaxit, abból bármi lehetett - ezt a szokást élesztette fel egyébként a NER itt az elmúlt évtizedben, látunk erre jó sok példát a környezetünkben. Ellenzékinek lenni és maradni ma is morális mérce.

A gazdaság a 80-as évek végére elég gyenge lábakon állt. A Szovjetunió megbicsaklását követő hirtelen jött szabadabb légkörtől a nép jobb létet várt, azt gondolva, hogy ha a vágyott nyugati jólét alapja a szabadság - ahogy azt sokan Kádár ellenzékéből állították, akkor ha itt is szabadság lesz, jön vele automatikusan a jólét is. Sajnos azonban nem sokban különbözik ez a polinéziai bennszülöttek kargo kultuszaitól, akik a második világháború után azt gondolták, hogy ha bambuszrudakkal elkezdenek hadonászni meg bambuszból kifutópályát építeni, akkor majd az égből nekik is ugyanúgy jön a kargó, mint az amerikai katonáknak, akiktől ugyanezeket a mozdulatokat és rituálékat látták. Hát a 80-as évek után kialakult új magyar elit is megcsinálta a maga bambusz kifutópályáit, bambusz szabadságát, bambusz alkotmányát, bambusz pártjait, bambusz választási rendszerét. Eltartott pár évig, mire mindenkinek leesett a tantusz, hogy ez bizony bambusz és a jólét nem automatikus következménye a szabadságnak: az bizony csak szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy egy társadalom versenyképes tudjon maradni a szomszédaival és más társadalmakkal, ha egyszer kinyit a világ felé.

Mindeközben azért volt egy szűk réteg, aki látta, hogy mi jön, és volt is tőkéje (mert a 70-es évek végétől már lehetett maszekolni és akár egy virágboltos-büféből a helyi kórházzal szemben is iszonyat pénzeket lehetett keresni). Ők kerültek helyzeti előnybe ahhoz, hogy nagyságrendeket tudjon ugrani a vagyoni helyzetük. Kevesek játéka volt ez. De elmondhatjuk, hogy akiben volt vállalkozói hajlam, értette a piac működését az előnybe került. Ugyancsak a korszak nyertesei voltak azok a fiatalok, akik beszéltek nyelveket, és egy-egy éppen az országba érkező multinacionális cégnél ívelt fel a karrierjük rekordgyorsasággal: 3-4 év alatt olyan vezető pozícióba kerülhetett valaki a 90-es évek elején, amihez a tíz évvel később felnövekvő generáció tagjainak már 15-20 év kemény munkára volt szüksége.

Az ország egyik komoly tragédiája, hogy nem ezek az emberek csinálják még ma sem a politikát. Nem a gazdaságot meg a piacot értők kerültek a politikai hatalomba, vagy közelébe sem a 90-es években, sem azóta. Hanem zömmel a piactól és a versenytől valamiért rettenetesen ódzkodó értelmiség tagjai. Ebből is a jogászok okozták a legtöbb kárt szerintem, ha konkrétan elhitték, hogy ha leírnak valamit a papírra és gyártanak belőle egy jogszabályt, az onnantól norma lesz a társadalomban. Komoly tévedés, hogy a társadalom minden problémája pecsétes papírok gyártásával megoldható.

Az értelmiség dolga tradícionálisan sosem az volt, hogy ő legyen az elit, nem is volt az egészen a XX. századig. Nem azt állítom, hogy az elit tagjai nem voltak tanult, olvasott, értelmes emberek. Azok voltak, mert az értelmiség dolga az elit gyerekeinel tanítása volt évszázadokon keresztül. De az elit magát nem az által definiálta, hogy értelmiségi lenne, hanem a politikai és gazdasági hatalmán keresztül. A magyar elit hagyományosan a földbirtokos réteg volt. Az amerikai elit hagyományosan az ottani földbirtokos réteg volt (gondoljunk csak az Alapító Atyákra), aztán a gyáros, bankár, cégtulajdonos stb. réteg lett. Az elit jelző elsősorban gazdasági hatalmat jelent, amely minden történelmi korszakban mágnesként vonzza a politikai hatalmat és természetesen a gazdaság súlypontjainak átrendeződéseivel együtt változott.

Magyarországon a rendszerváltás után a gazdasági elit kialakulásának fő iránya az állami vagyon privatizációjához köthető. Azt nagyon korán deklarálta az új magyar állam, hogy a kommunista rendszer által kompenzáció nélkül elvett magánvagyonokat, birtokokat főszabályként nem adja vissza a korábbi tulajdonosok leszármazottainak. Az 1948 előtti elit pozícióit nem kaphatta vissza. Nem mindenhol volt ez így a környezetünkben: Romániában például elég sok egykori nemesi birtokot vissza tudtak szerezni a leszármazottak - ugyebár így lett például Esztergomnak kastélya az erdélyi Vargyason, miután megvásárolta attól a nemesi családtól, akinek azt a román állam visszaszolgáltatta.

A privatizáció kapcsán új gazdasági elit kezdett el kialakulni az országban 1990 után. Ez a gazdasági elit sok esetben nem a rátermettségének, képességeinek, éleslátásának köszönhette a hirtelen jött vagyoni bőséget, hanem korábbi helyezkedésének, kapcsolatainak, nem egy esetben gátlástalanságának.

Sajnos van különbség aközött, ha valaki úgy lesz gazdag, hogy a vagyonának minden forintjáért megdolgozik, piaci körülmények között terméket állít elő, szolgáltatást nyújt, versenyez más cégekkel, és aközött, ha csak úgy az ölébe hull a tőke, mert jókor volt jó helyen. Aki piaci versenyben került az élre, azt megedzi az élet: ismeri a jelentőségét a piaci folyamatoknak, az innovációnak, a marketingnek, a növekedésnek. Paranoid, a szó jó értelmében, ahogy Andy Grove, az Intel magyar származású vezérigazgatója is használta "only the paranoid survive" üzleti mottójában.

Az új magyar gazdasági elit zöme nem ilyen volt és azóta sem lett ilyen. Aki a véletlennek, esetleg gyerekkori barátjának, vagy az úgymond jószerencsének köszönheti, hogy milliárdos lett, az nem fogja a milliárdjait valójában kockáztatni, nem fog egy őrült ötletbe befektetni, ami 10x, 100x megtérülést hozna, magyarul nem lesz belőle valódi kockázati tőkebefektető. Ilyenek nélkül meg nincs magyar csoda, se pannon puma, de még csak felzárkózás se a Nyugathoz. A gazdag ül a pénzén, mint Dagobert kacsa a gyermekeknek szánt rajzfilmben és ahelyett, hogy a gazdagságából profitálna a környezete a sikeres piaci alapú befektetésein keresztül, csak ő él jól belőle.

Ha körülnézünk a magyar vidéken és azt keressük, hogy hogyan lehet, hogy 10 emberből 8 szegény EU-s mércével, azt ennek köszönhetjük. A 2 ember, aki nem szegény, ő meg jó eséllyel budapesti, ahová a nem magyar gazdasági elit gazdasági teljesítménye koncentrálódik: a multik és beszállítóik és az általuk kialakított párhuzamos magyarországi valóság, ahol megfizetik a mérnökembert, meg megfizetik a céges jogászt, és megfizetik a magánegészségügyet a dolgozóiknak. Nagy szerencsénk, hogy legalább 2 magyar 10-ből részese lehet ennek a világnak. Ez ad nekünk esélyt arra, hogy valamikor talán 3, 4, 5 is felzárkózzon hozzájuk.

De ehhez elitváltásra is szükség lesz.

Kis kiegészítés. Ebben a gondolatsorban arra is kerestem talán a választ, hogy miért is szimpatikus Márki-Zay Péter oly sokaknak, azok közül, akik 1989 után ébredtek politikai öntudatra, és miért lehet ellenszenves másoknak, akik még a régi rendszerben lettek felnőttek, vagy akik a 90 utáni gazdasági-politikai rendszer kárvallottjainak tekinthetőek. Úgy látom MZP régóta az első olyan politikus, aki egy sikeres, versenypiaci karrier, több év külföldi munkavállalás és tapasztalatszerzés után tudott betörni a politikába. Nem kopogtatócédula gyűjtési sikereinek és táskahordozó izmainak fejlesztésének köszönhetően jutott a politikai verseny csúcsára, nem köthető semmilyen módon a régi elithez. Ez mindenképp új fejlemény a NER történetében. És ez az, ami valójában megkülönbözteti mostani előválasztási ellenfelétől, de még Orbán Viktortól is. Kevesebb jelenjen meg

Cserép János