Bár hazánkba kifejezetten drágán érkezik az energiahordozó Oroszországból, a csehek nem csak nálunk kapják sokkal olcsóbban: európai viszonylatban is feltűnően keveset fizetnek. Olyannyira, hogy már-már nehezen hihető, nem egyszerű adatközlési hiba van a háttérben. Persze ez is előfordulhat, akad azonban egy teljesen logikus piaci magyarázat is. Ami ráadásul arra is rámutat, hogy – a kormány által rendkívül sokat ekézett – korábbi orosz-magyar szerződés feltételei mellett hozzánk is sokkal olcsóbban érkezne a gáz. - írja a G7

Olaj helyett gáz

A rendkívül alacsony cseh árak talán leglogikusabb magyarázata ugyanis az, hogy az oda irányuló szállításokat vagy azok egy részét az oroszok most is úgy árazzák, ahogy még egy évtizeddel ezelőtt lényegében az összes régiós szerződésükkel tették. Az elmúlt egy évben teljesen egyértelművé vált, hogy a 2021-ben véglegesített orosz-magyar szerződésben a gázért fizetendő összeg a tőzsdei árakhoz van kötve. Bár a megállapodást a felek titkosan kezelik, korábban több cikkben bemutattuk, hogy a hazai importárak két hónapos eltolódással követik le a tőzsdei jegyzéseket. Az együttmozgást ősszel végül a kormányzat is megerősítette.

Ez az árképzés jelenleg teljesen általános a piacon, a szerződések nagy többségét így árazzák. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt azonban még más volt a helyzet.

A magyar-orosz megállapodáshoz hasonló hosszútávú szerződésekben még a 2000-es évek első évtizedében sem a gáztőzsdei jegyzésekhez kötötték az árakat, hanem különböző olajipari termékek ármozgásához. Jellemzően a fűtő- és a gázolajéhoz. Ennek az volt a logikája, hogy sokáig ezek a termékek számítottak a fűtésben, illetve az áramtermelésben is a gáz alternatívájának*.

A 90-es években az összes régiós megállapodás ilyen árazást tartalmazott, és még 2005-ben is 90 százalék körüli volt az úgynevezett olajárindexált szerződések aránya*. A 2000-es évek első évtizedének a végén azonban olyan változások indultak meg a gázpiacon, amelyek viszonylag gyorsan elavulttá és drágává tették az olajár-indexálást. A 2008-as válság miatti kereslet-visszaesés, és a sokat emlegetett amerikai palagázforradalom eredményeként az európai gáztőzsdéken felpörgött a forgalom, az árak pedig jelentősen csökkentek. Jóval az alá, amit az olajtermékek ára alapján a hosszútávú szerződésekben fizetni kellett.

Nem meglepő, hogy ettől kezdve nagyon erős nyomás volt az árazás megváltoztatására. Az országokon belüli nagykereskedelemben Európában, illetve a szűkebb régiónkban ez elég gyorsan meg is történt. Kelet-Közép-Európában 2013-ban már a gázalapú árazás volt a domináns, mostanra pedig az olajár-indexálás teljesen háttérbe szorult: a megállapodások alig tizede lehet ilyen.

Az országokon belüli nagykereskedőknek értékesítő importőrökre (termelőkre) – például a Gazpromra – ugyanakkor ezt már sokkal nehezebb volt ráerőltetni, már csak a hosszútávú szerződések miatt is. A 2010-es évek fordulóján azonban részben vagy egészben itt is megtörtént a váltás. Ahogy a Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont (REKK) egy tanulmányában írja (pdf):

Az európai piacot domináló termelők, a norvég Statoil és az orosz Gazprom a reájuk, illetve a velük szerződéses viszonyban lévő európai partnerekre nehezedő verseny nyomásának hatására 2009 és 2012 között újratárgyalták meglévő hosszútávú szerződéseiket.

A Statoil több vásárlójával 100 százalékos gáztőzsdei indexálásban állapodott meg, míg a Gazprom kisebb – különböző források szerint 15-40 százalékos közötti – súllyal emelte be hosszútávú szerződésibe ezt az árazást az olajár-indexálás helyett.

Rengeteget spóroltunk 2010 után

Hatása azonban már ennek is volt az árakra, és ez a folyamat elég jól lekövethető a magyarországi adatok alapján. Az olajárak alapján tökéletesen be lehet azonosítani, hogy hol lépett be az új formula, ahogy azt is, hogy ez meddig volt előnyös, és mikor lett kifejezetten nagy ráfizetés.

Az előző, oroszokkal kötött hosszútávú szerződést még a kilencvenes évek második felében, a Horn-kormány idején írták alá. A Magyarország számára nagyon sok szempontból tényleg kifejezetten előnytelen megállapodás természetesen ennek megfelelően olajár-indexálású volt. Részleteket hivatalosan arról a szerződésről sem árultak el, információink szerint azonban az orosz gáz árát 50 százalékban a fűtőolaj-, 50 százalékban a gázolaj-jegyzések határozták meg.

2009-ben még biztosan ez volt a helyzet*, amit onnan tudunk, hogy az akkori árképlet egy minisztériumi rendeletbe is bekerült.*

A két termék árából tehát teljesen pontosan meg lehetett állapítani a fizetendő összeget. Az előrejelzésekre azonban ebben az időszakban a szakmabelieknek volt egy ennél is egyszerűbb módszere. A fűtő- és gázolaj árát ugyanis a nyersolajé határozza meg, ennek megfelelően pedig az Oroszországból importált gáz ára nemcsak előbbi kettővel, hanem utóbbival is szorosan együtt mozgott. A Brent hordónkénti és a hazánkba hozott orosz gáz ára között rendkívül erős korreláció volt ebben az időszakban*.

A gázár becslésére egy módszert is kitaláltak: a Brent típusú olaj hordónkénti árát kellett 5,2-vel szorozni, és ezzel – a megfelelő mennyiségi és devizás átváltások után – egész pontosan meg lehetett határozni az oroszoknak fizetendő összeget. A becslést mi is elvégeztük, és bár egy kissé alacsonyabb szorzóval*, de valóban elég pontos számokat kaptunk az átlagos orosz importárra*.

A fenti ábra elég jól mutatja, hogy ebben az időszakban az olajhoz (illetve olajalapú termékekhez) volt kötve az orosz importgáz ára. A 2010-es évek elején azonban látványos változás történt: a grafikonon látható két görbe elvált egymástól. Ez alapján 2011 elején lehetett az a pont, amikor a Gazprommal sikerült elfogadtatni egy legalább részleges gázáralapú indexálást (ami később, a 2015-ben lejáró régi szerződés kifutása után az új szerződés megkötésével a jelek szerint teljessé vált).

Ettől kezdve az orosz import hol jobban, hol kevésbé, de egy évtizedig folyamatosan olcsóbb volt, mint amit az olajár indokolt volna. Becslésünk szerint ebben az időszakban 1700 milliárd forinttal kellett kevesebbet fizetni az orosz gázért, mintha a teljes importra maradt volna az olajár-indexálás.

„Sokkal-sokkal jobb” árképlet

Ennek fényében egyáltalán nem meglepő, hogy a magyar kormány, és különösen az oroszokkal tavaly kötött szerződés ügyeit kézben tartó Szijjártó Péter külügyminiszter rendszeresen hangoztatja: a mostani megállapodás árképlete sokkal kedvezőbb, mint ami 90-es években kötött szerződésben szerepelt. Különösen, hogy a 2010 és 2020 közötti 1700 milliárdos megtakarítás nagy része a hosszútávú orosz szerződést 2013 óta kezelő, állami tulajdonban lévő MVM-nél csapódott le. Így pedig egész biztosan a rezsicsökkentés fenntartásához is nagyban hozzájárult*.

A koronavírus-járványt követően kialakuló és az orosz-ukrán háború miatt elhúzódó energiaválság azonban újabb fordulatot hozott. A tőzsdei gázárak elszálltak, és bár az olaj ára is emelkedett, de közel sem akkora mértékben, mint a gázé. Ennek eredményeként 2021 eleje óta sokkal magasabb az orosz import ára, mint amit az olajárak (a korábbi összefüggés alapján) indokolnának. A különbség annyira hatalmas, hogy az előző szűk két év vesztesége meghaladta a 2010 és 2020 közötti 1700 milliárdos nyereséget is. Becslésünk szerint a teljes importmennyiség 2021 eleje és 2022 novembere között 1878 milliárd forinttal került volna kevesebbe olajár-indexálás mellett*.

Jelen állás szerint tehát nem igaz, hogy a mostani szerződés árképlete sokkal kedvezőbb lenne, mint a Horn-kormány idején kötötté. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az a megállapodás jobb lett volna. Sőt, a szerződésnek több olyan kedvezőtlen eleme is volt, ami hatalmas veszteséget okozhatott volna az országnak, ha a lejáratakor, 2015-ben nem sikerül kedvezményeket kiharcolni az oroszoknál*.

Ezek az utólag egyértelműen rossz feltételek azonban a kilencvenes években még nem törvényszerűen tűntek annak. Lehet, hogy a szerződés akkori viszonyok szerint sem volt jó, de a problémát nem ez okozta, hanem az, hogy az energiaszektor és az energiafogyasztás alakulását mérték fel rosszul magyar részről, és rossz előrejelzések mentén rögzítették be közel két évtizedre a gázszállítás feltételeit.

Most pedig elég hasonló forgatókönyv bontakozik ki a szemünk előtt.

Hiába volt a korábbi évek alapján racionális döntés az új szerződésben a tőzsdei árakhoz kötni az orosz import árát, ez jelenleg nem biztosít olcsó energiát az állami MVM-nek, és könnyen lehet, hogy a következő években sem fog.

Mi a helyzet akkor a csehekkel?

Itt érdemes visszatérni a csehországi orosz gázárra, amely ugye nemcsak a magyartól, hanem lényegében minden más országétól elszakadt. Erre pedig a különböző statisztikai hibák mellett az lehet az egyetlen magyarázat, hogy az esetükben valamilyen teljesen más metódus alapján számolják ki az orosz gáz ellenértékét, mint az uniós tagállamok többségében.

Az biztos, hogy a 2010-es évek elején Csehországban is volt egy átrendeződés. Az ottani orosz gázár ugyan egy évvel később vált le az olajtermékekről, mint a magyar, ám ezután a két ország egészen 2021 elejéig nagyon hasonló áron kapta az energiahordozót. Azaz vélhetően részben a cseh szerződés, illetve szerződések is átálltak a tőzsdei alapú árképzésre.

Ám a jelek szerint nem teljesen. A tőzsdei árak elszállásakor ugyanis a cseh import sokkal kisebb mértékben drágult, mint akár a magyar, akár más európai országoké. A csehországi árak pedig, ha nem is teljesen átfedve, de azóta is akörül az érték körül mozogtak, ami a korábbi évek tapasztalatai alapján az olajár-indexálásból adódott volna*.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Csehországba jelenleg sokkal kevesebb orosz gáz érkezik, mint a korábbi években. Így ezt az alacsony árat csak kisebb mennyiségre tudják érvényesíteni (vélhetően pont azért, mert a szerződések többsége náluk is tőzsdei árazású volt már). (g7.hu)