h i r d e t é s

Miért súlyos Demeter Szilárd holokauszt-relativizálása?

Olvasási idő
9perc
Eddig olvastam

Miért súlyos Demeter Szilárd holokauszt-relativizálása?

2020. december 03. - 09:01

 

Demeter Szilárd - Fotó: MTI/Illyés Tibor

Mottó 1: "Nácizni ma relativizálás, és a náci párhuzam akaratlanul is sértheti az áldozatok emlékét." (Demeter Szilárd)

Mottó 2: "A Holokauszt, és mindaz, ami a XX. században történt a zsidósággal, kisajátíthatatlan. Mindannyiunk közös öröksége. És mindannyiunk közös felelőssége, hogy soha többé ne forduljon elő még csak hasonló sem Európában." (Demeter Szilárd)

Mottó 3: "Egy férfi él a házban kígyókkal játszik és ír/ írja míg Németország besötétül aranyhajadat Margit/ ír és kilép a házból villámlanak a csillagok / és előfüttyenti a kopókat/ előfüttyenti zsidóit parancsolom ássatok sírt a földbe / ti meg húzzátok zene kell a tánchoz" (Paul Celan, 1920. november 23.- 1970. április 20.)

 

Vitathatatlan, hogy Demeter Szilárdnak mindkét állítása igaz. Azonban sajnos mindkettőt egy korábbi cikkét követően, immár megmásíthatatlan és kitörölhetetlen véleményének megjelenése után írta le, Paul Celan születése századik évfordulója után néhány nappal.

Egy demokratikus országban vélemény-szabadságnak kell lennie. Vannak azonban bizonyos, még alapvetőbb emberi jogok, amelyek más jogokat, adott esetben a szólásszabadságot is felülírhatják. Azért, mert a kimondott szavak szorosan kapcsolódnak bizonyos eseményekhez, például más emberek megsemmisítéséhez, és ha ezeket a szavakat ténylegesen kimondjuk, szinte célegyenesbe kerülünk a hozzájuk kapcsolódó események megismétléséhez.

Mindezek tudatában, és a véleményszabadságot más jogok elé helyezve Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) igazgatója szombaton, november 28-án publikálta az Origón azt a véleménycikkét, amelyben többek közt arról írt, hogy "Soros György a liberális Führer. A liberárja hadserege pedig szolgaibb módon isteníti, mint anno Hitlert a sajátjai", illetve, hogy "Európa Soros György gázkamrája: a multikulturális nyitott társadalom kapszulájából árad a mérgező gáz, ami az európai életformára halálos, mi, európai nemzetek pedig arra vagyunk ítélve, hogy egymást eltaposva, egymásra mászva próbáljunk az utolsó korty levegőért küzdeni."

Demeter Szilárd ezzel az írásával megerősítette meggyőződésükben és magatartásukban a magyar társadalom azon rétegeit, akik ma már tényleg kevéssé fogékonyak az emberi jogok tisztelete iránt, sőt lassan semmiféle demokratikus értéket nem becsülnek sokra. Ez azonban elsősorban a politikai és közéleti elit felelőssége, amely az elmúlt években minden szempontból tökéletesen leszerepelt. Félreértés ne essék: természetesen vannak szélsőséges, gyűlölködő hangok minden társadalomban, de az elvétett vélemények ténylegesen nem ássák alá a demokrácia fundamentumát. Az alapot a megválasztott és kinevezett politikusok, közéleti szereplők építik vagy rombolják.

A gyűlöletbeszéd, a könyvdarálás, a holokauszt relativizálása pedig egytől egyig ártalmas, destruktív, romboló hatásúak.

Demeter Szilárd számított arra, hogy szövege nem marad hatástalan. Ebben is igaza volt. A szöveg széles körben felháborodást keltett, amiért a világtörténelem egyik legnagyobb népirtásának halálos áldozatait egy szintre emeli egy unión belüli demokratikus vita egyik álláspontjának képviselőivel. A kijelentésektől elhatárolódott a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz), Izrael magyarországi nagykövetsége, és a kormánnyal egyébként jó viszonyt ápoló Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezetője is. "A budapesti Amerikai Nagykövetség határozottan elítéli a közelmúltban megjelent véleménycikk kijelentéseit, amelyek egyenlőségjelet tesznek a jelenleg Európában zajló viták és a Holokauszt során több millió ember ellen elkövetett rettenetes gyilkosságok közé. A Holokauszt bármiféle relativizálása és minimalizálása kapcsán zéró toleranciát kell gyakorolni" – írta közleményében az Amerikai Nagykövetség.

A kritikák hatására Demeter vasárnap visszavonta cikkét. A Magyar Nemzethez vasárnap délután eljuttatott közleményében a múzeumigazgató-kormánybiztos bejelentette: függetlenül attól, hogy mit gondol az igazáról, publicisztikáját visszavonja, és – mivel a Facebook egy Kertész Imre-idézet miatt letiltotta három napra -, nem tudja törölni a posztot, ezért a Facebook-oldalát törli.

Lehet-e azonban meg nem történtté tenni azt, amit leírt, amit sok ezer ember elolvasott, amit a hírügynökségek percek alatt lefordítottak, és elrepítettek a világ minden pontjára? Nem lehet.

Még csak azzal a kibúvóval sem lehet élni, hogy a szabad véleménynyilvánításhoz mindenkinek joga van. Mert az "ember megtámadása" (Hannah Arendt), bármely embercsoport léthez való jogának, emberi és állampolgári méltóságának kétségbevonása nem vélemény. Az a vélemény, hogy bárki, (legyen az Soros György, legyen a roma közösség, a melegek vagy a bevándorlók) nem ember, sőt a magyarok, lengyelek, európai keresztények ellensége, felesleges és kártékony élősködő, nos, ez a vélemény – Auschwitz után – véleményem szerint nem tartozik a véleményszabadság körébe. Valójában ugyanis nem vélemény, hanem a másiknak emberi és állampolgári méltóságától való megfosztási kísérlete, és ezáltal annak az útnak az előkészítése, amely az emberöléshez vezet. A másik ember (vagy egész embercsoport) nem emberként, kártékony élősdiként, gonosz idegenként, az emberi faj vagy a nemzet ellenségeként való azonosítása nemcsak feljogosít az emberölésre, de késztet is rá, hiszen a méltóságától megfosztott embert könnyebb megölni. A félelmetes fenevaddá, dühöngő démonná, kártékony élősködővé átváltoztatott nem-embert pedig szinte kötelesség.

A holokauszt minden 10. áldozata, mintegy 500 ezer ember Magyarországról deportált zsidó volt. Adolf Eichmann SS- Obersturmbannführer a Birodalmi Biztonsági Főhivatal zsidóügyi osztályának vezetője a holokauszt történetében először vett részt a helyszínen egy ország zsidótlanításában. Eltökélte, hogy megdönti az 1942-es varsói nagy deportálási akció során felállított "rekordot". 1942. július 22-től szeptember 12-ig ugyanis 275 ezer embert deportáltak a varsói gettóból, többségüket a kb. 80 kilométerre (vasúton kb. 100 km-re) található treblinkai haláltáborba. Most egy 170 ezer négyzetkilométeres országban szétszórva élő, a konvertitákkal együtt kb. 800 ezres zsidó lakosság elpusztítását akarta megszervezni. A megszállás után kinevezett kollaboráns kormány irányítása alatt álló hatóságok fegyelmezett, olykor kifejezetten lelkes munkájával, a lakosság nem jelentéktelen részének örömére, a többség közönye mellett szervezték meg a magyar zsidók megbélyegzését, kifosztását, gettókba, majd gyűjtőtáborokba zárását. 1944. május 15-től július 9-ig 437 ezer zsidót tudtak Magyarországról deportálni. Ez volt a holokauszt történetének leggyorsabb és legnagyobb deportálási akciója. Naponta átlagban 3-5 vonatszerelvény hagyta el a Kárpát-medencét, 8-12 ezer zsidó érkezett július elejéig csaknem minden nap Auschwitzba.

Közel három emberöltőnyi idő telt el a civilizációs trauma óta, amelyet Európában a holokauszt idézett elő, de Németországot kivéve az egykori szövetséges és megszállt országok kulturális emlékezetét a nyilvánosság szintjén még mindig inkább az elfojtás mechanizmusa uralja. Ennek következtében például Magyarországon és nálunk, Erdélyben is bocsánatos bűnnek számítanak a Demeter Szilárdéhoz hasonló kijelentések.

Vannak olyan szerzők, akik többek között azt próbálják bizonygatni, hogy a nácik és a nyilasok mellett a német származású politikusok, hivatalnokok, katonatisztek a felelősek a holokausztért. Vagy azt hangoztatják, hogy Magyarország, a magyar nép ameddig tehette, védelmezte saját zsidóit. 1944. március 19. után a megszállók (és a nyilasok) bűne, hogy több százezer zsidót deportáltak. Holott az egyházak – néhány személyes, bátor emberi megnyilatkozáson kívül (az erdélyi példa: Márton Áron) – jobbára hallgattak, és számtalan település önmagukat kereszténynek nevező lakói szemlélték részvétlenül zsidó polgártársaik elhurcolását, hogy aztán mohón és barbár módon kisajátítsák tulajdonukat. A segítőkészség mindeddig számba vett kevés egyedi kivételével szemben az erdélyi társadalom többsége is passzívan viszonyult az Endlösung végrehajtásának helyi eseményeihez.

A szembenézés a "kollektív felelőtlenséggel" (Tóth Imre) nem történt meg, a közvetlenül, avagy közvetve tapasztalt múlt nem lett átemelve a jelenbe a megfelelő módon, így nemigen alakíthatja a mai generációk értéktudatát: már legalább két magyar generáció is simán, gond nélkül "átlépett rajta".

Ugyanakkor akár a közvetlen környezetünkben tapasztalt genocídiumok, mint ahogy az a jugoszláv háborúkban megesett, vagy másutt a világban (egész hosszú listát lehet olvasni a Wikipédián) történt genocídiumok azt igazolják, hogy a kellően éber emlékezés hiánya újabb, jóvátehetetlen katasztrófák megtörténtét teszi lehetővé, és erre figyelmeztet az antiszemitizmus világszerte jelentkező fellángolása és elharapódzása is.

Auschwitz után kötelező tudni, hogy az emberi, az állampolgári és személyes méltóság megvonása bárkitől, bármilyen vélt kritérium alapján – mint arra Jean Améry figyelmeztetett – "potenciális életmegvonás".

Mindez nem logikai következtetéseken alapuló spekuláció. Alapja az egész európai kultúrát végzetesen megrendítő történelmi tapasztalat. Szilágyi Ákos írja: "Auschwitz – a belülről kifejlődő világkatasztrófa – ugyanis Európa egyetlen igaz kulturális fundamentuma: minden ezen áll és bukik. Ugyanezért lett Auschwitz a demokratikus európai politika zsinórmértéke, vagyis kánonja, amelyhez kénytelen-kelletlen mindent mérnünk kell most már. Hisz egész világunkat és benne életünket is úgy jellemezhetjük legjobban, mint amit "Auschwitzra ráadásul" kaptunk. Ez az egy Auschwitzunk van, ez viszont oszthatatlanul mindenkié. Becsüljük hát meg és vigyázzunk rá, mint a szemünk fényére. Ez a mi maradék emberségünk, maradék magyarságunk. A maradék világ. Nem engedhetjük, hogy ezt is elvegyék tőlünk!"

Azok az európai jogállamok tehát, amelyek a holokauszttagadásának vagy annak relativizálásának véleményként való hangoztatását büntetőjogilag szankcionálják, azért teszik ezt, mert tudatosítani kívánják, hogy Auschwitz utáni világban élünk, és a jog eszközével is növelni próbálják a távolságot, ami a kultúra vívmányait a modern bürokratikus és ipari racionalitásban rejlő iszonyatos lehetőségektől elválasztja.

Lawrence Douglas nemzetközi jogász, holokauszt-kutató szerint a szankcionálások elsődleges célja nem az egyéni jogok, hanem magának a holokausztnak a védelme, köztudatban tartása a kollektív felejtéssel szemben, illetve maga a demokratikus államrend. A "civilizált", demokratikus vita ugyanis megköveteli, hogy bizonyos, a közösen lefektetett és gyakorolt szabályrendszert felrúgó álláspontok képviselőit ne engedjük a közélet porondjára. A holokauszt megtörténte, elismerése és a folyamatos emlékezés az európai társadalmak és nemzetek közös kötelessége, a jog pedig formálisan, szimbolikusan is elismeri ezt; nem az egyes emberek vagy társadalmi csoportok érzékenysége, hanem a közösség alapvető normái védendők tehát a tiltás által.

Az "Auschwitzlüge" büntetőjogi szankcionálása tehát nem valamely vélemény kriminalizálása, nem is valamely hamis nézet vagy emberellenes ideológia elleni társadalmi küzdelem fokozásának eszköze, hanem annak szimbolikus kinyilvánítása a szabadságot védő demokratikus jogállam nyelvén, hogy a Demeter Szilárdéhoz hasonló gesztusokat az adott államban nem véleménynek tekintik, hanem cselekvő előkészületnek az emberölésre, Auschwitz megismétlésére. Olyan potenciálisan az egész állampolgári közösség és az emberiesség ellen irányuló merényletnek, amelyet az állam polgárai nem nézhetnek tétlenül és nem tűrhetnek szótlanul.

A holokauszt megtörténte közös európai történelmünk nagy tragédiája, a zsidóság soha be nem gyógyuló sebe. Aki ezt relativizálni próbálja, az nem méltó arra, hogy közhivatalt töltsön be.

Ugyanakkor azt gondolom, hogy a Demeter Szilárd írása és az azt követő reakciók kiválóan leképezik a rendszerváltás utáni közös nyomorunk egészét, a közös minimum, az alapvető kérdésekben szükséges konszenzus hiányát. Turulos, ősmagyaros, soha-meg-nem-történt mítoszokkal töltjük be azt az űrt, amelyet a valóban átélt tragédiáink megfelelő feldolgozása kellene, hogy kitöltsön közösségi szinten. Úgy vélem, hogy a holokauszt-témát ily módon relativizálva politikai adukártyaként felhasználni etikátlan tett, melyet nem az emberi méltóságért vagy a magyar nemzet sorsáért érzett őszinte aggodalom vezérel. Hiszek ugyanakkor a szólásszabadság értékében. Hiszek az emberi méltóság tiszteletében. Hiszek abban, hogy a gyűlölködés elutasítandó, és az egyes közösségek védelmet érdemelnek. Azt gondolom, hogy a demokratikus párbeszéd, az emberi jogok tiszteletben tartása ebben nyújthat némi segítséget. Attól félek azonban, hogy egyelőre még alagútban haladunk, és korántsem látjuk a fényt az alagút végén.

 

Vig Emese / Transindex


 

Kommentek

h i r d e t é s