Úgy hozta a sors, a magyar kormány megbízásából segítséget adtunk a Moldovai Köztársaság kormányának, a függetlenség után, az állami élet megszervezéséhez. (Kezdő, friss diplomás újságírók kedvéért: nem Moldáviai, ugyanis ilyen nem létezik). Majd úgy teszünk, mintha nálunk már minden rendben lenne. Küldetésem végeztével, néhány év után, visszajöttem Magyarországra!

Megkérdezték a barátok: ugye azért jobb a helyzet itthon? Ha azt mondom, nem is tudom, megértitek? Elmondok segítségként egy személyes élményt.

Reggel cseng a telefon az irodámban: holnap jön, a szomszédos országból, egy ismert milliárdos, el kell vinni, tárgyalni, Tiraszpolba. Áruszállításról van szó. (Dnyesztermenti Moldovai Köztársaság fővárosa. Az előbb jegyzett, friss diplomás urak kedvéért jegyeztem meg). Jól van, mondom. Délután a háttéranyagokat megkapom. Hozzátették,

személyes kapcsolataimra van szükség egy „jó szerződéshez”!

A 34. orosz hadsereg támaszpontja a „Keleti Moldova”. Mindenkit ismertem már ott, aki számít az ilyen ügyekben. Fuvarról van szó, légi úton, árut kell vinni Afrikába. Másnap kimentünk a repülőtérre. Megjött az üzletember, magángéppel. Indultunk is, „az idő pénz”, Tiraszpolba. Jó kétórás út. Beszéltünk a tárgyalás részleteiről. Arról nem, hogy mit kell Afrikába vinni. Nem is számít! Úgyis „kilóra” megy. A repülőgépnek meg mindegy. Útközben hallgattam az üzletember panaszait!

„Nincs motivációm, se kedvem már semmihez! Mindenem van, két nyaraló a melegebb tengereknél, jacht felszerelve, repülőgép, gyereknek ház, kocsi, pénz. Nem hiányzik semmi”.

Ez nagy baj, mondom, valami csak hiányzik, ha ennyire kedvetlen és kiábrándult vagy. Sok pénzből csinálhatnál iskolát, a fiatal tehetségeknek, egyetemet. A politikában is lehet találni elfoglaltságot! Kulturált viszonyokat, ráfér az országotokra is. Vannak még ötleteim, ha érdekel.

„Ez igaz, de olyan felfordulásban, ami nálunk, az országban van? Nem tudod elképzelni! Áttekinthetetlen minden, nehéz megmozdulni, veszélyes is, sok az ellenség, féltékenység, az üzleti világban gyilkos versengés a pénzért”.

Lehetne valakivel együttműködni, mondom, vannak jól képzett, kallódó értelmiségiek, akik rálátnak a zavaros viszonyokra, segítenének. Ismerek egy-két ilyen embert, feleslegesnek érzik magukat.  

„Á, mindenki megbízhatatlan, a pénzt lesik, becsapják az embert”.

Lassan megérkezünk Benderihez, a Denyeszter nyugati partjához, a határállomásra, Moldovából kifelé. Papírok, ellenőrzés. Tiraszpol felé hídon kell átmenni. A híd túloldalán sorompó jelzi: másik országba érkezünk. Olyan köztársaságba, amelyiket sehol nem ismerik el, mint államot! Mégis van és működik! A hadsereg működteti, önellátó. Gazdálkodik! Nem számít a globális világban, hogy ki és kit ismer el, mint államot. Elég, ha a jó kapcsolatokat ápolják, még jobb, ha személyes is. Nagyon fontos! Minden egzakt, nincs mellébeszélés, megváltó eszmék! Az ilyesmit hozza magával a sikeres üzletmenet, a tisztességes együttműködés, ha igaz! Megállunk a sorompónál. A határőr megnézi a papírokat. Az enyém rendben, az övét beviszi a házba. Rövid idő múlva visszahozza, és elmegy. A sorompó zárva. Tíz - tizenöt perc után az üzletember önbecsülését kikezdi, hogy

„van mersze egy ilyen semmi bakának, őt nem engedni tovább”! Méltatlankodik, egy két káromkodás kíséretében. „Miért nem nyitja a sorompót – kiáltott a katona felé”?

Figyelj, mondom, megmagyarázom! Neki van egy sorompója, rábízta a sereg, „üzemeltetésre”, mondhatnám kvázi koncesszióban! A jelek szerint, egyelőre nincs „motivációja” felnyitni! Intettem a katonának. Odajött, markába nyomtam öt dollárt. A sorompó kinyílt! Folytattam a pedagógiai prédikációt: tudod ez nem az a hely, ahol neked fizetnek. Ez az egyszerű kisember kis birodalma! Itt mi fizetünk neki, ha haladni akarunk a „korral”! Különben innen mehetünk nyugdíjba! Az még a jobbik eset. Ez a kisember magánüzlete, egyeztette a közérdekkel. Mint te üzleteid! Így van, nem? Néhány kilométerre a keleti hídfőtől, megérkeztünk Tiraszpolba. Ismerős tábornok fogadott, aki civilben közgazdász. Tárgyra tér, katonásan:

„fuvar lesz, ha jól értesültem. Kértek konyakot”?

Jól is esett! Meggyorsítja az ügyintézést. Lealkudtam húsz perc alatt harminc százalékot a tervezett fuvardíjból. Szigorúan barátilag! Jövünk máskor is alapon! Készen voltunk. Indulás vissza Chishinauba, „az idő pénz”. Sorompóhoz érve, intézem a gyorsított határátlépést. Az üzletember, húsz kilométeren csendben ül. Érdeklődöm: van valami gond?

„Van, mondja. Ha tovább tárgyalsz, még levehettünk volna a költségből. Túl megértően viselkedtél. Feleslegesen tartottad tiszteletben az ő érdekeit!”

Felkavart ez az értékelés. Legközelebb, megkíméllek az üzleti kudarctól, válaszoltam! Nem megyek neked olcsó fuvart intézni. Megérkeztünk a repülőtérre. Viszontlátásra, mondja. Elindult, „fájdalmasnak nem nevezhető motiválatlanságával” gépe lépcsőjén felfelé. Utána szóltam: majd ne felejtsd el a „hídpénzt”! Jössz nekem tíz dollárral! Én ingyen vagyok, tudod, vannak, akik így születnek!

Nem találkoztunk többet. Érdeklődtem ugyan, mi van vele. Akik ismerték, hallgattak róla, titokzatosan. Mint akit már nem érdemes ismerni! Azóta sem látta senki! Azt mondják, nyomtalanul eltűnt.