Az igazságügyi tárca különböző szinteken dolgozó munkatársai mesélik el részletesen, mit láttak a végrehajtói pályázatok megbundázásából, hogyan kezelték őket ezekben az eljárásokban. Felbukkan néhány fideszes képviselő neve is egy-egy jelölt „támogatójaként”.

Egészen bizarr helyzetbe, sőt helyzetek sorozatába csöppent az Igazságügyi Minisztérium egyik dolgozója 2019-ben.

Ez volt az első év, hogy a tárca részéről ő vett részt a végrehajtói pályázatok tavaszi és őszi elbírálásában, miután elődjei távoztak, vagy más feladatot kaptak. Az ilyen pályázatokon a pályázók először a beadott dokumentumaikra kaptak objektív pontszámokat, majd szóbeli meghallgatáson pontozta őket a végrehajtói kamara pár emberéből és a tárca küldöttjéből álló bizottság, végül a legjobb összpontszámúakat ez a bizottság felterjesztette a minisztériumba, ahol ez alapján egy felső vezető meghozta a végső, formális döntést egy adott körzet győzteséről.

A minisztérium munkatársa azonban már az első pillanattól nem értette, mi történik körülötte. A tavaszi pályázati körnél ott ült ugyan a meghallgatásokon, de készen kapta a „közösen megítélt” pontszámokat anélkül, hogy beleszólása lett volna, ráadásul a pontozásban hibákat talált: olyanra kapott valaki pontot, amire jogszabály szerint nem lehetett volna, és fordítva.

Az őszi körnél ennél is súlyosabbá vált a helyzet. A ponthúzó tanácskozáson itt sem kapott szót, miközben a jelen lévő Schadl György és Völner Pál folyamatosan egyeztettek, hogy kiket kell győztesnek kihozni. „Schadl egyszer csak felállt, kiment, majd amikor visszajött, mondta, hogy Völner úrtól jött. Ekkor a kezében lévő cetlin lévő névvel kapcsolatosan adott esetben megkérdezte, hogy hogy is van az adott hely listája, és ha ott nem az jött ki eredménynek, hogy a cetlin levő név nyerjen, akkor elkezdődött a számolgatás, hogy miként lehet megváltoztatni a pontokat úgy, hogy ezt a személyt hozzák ki nyertesnek” – vallotta tanúmeghallgatásán a tárca munkatársa.

A Telex birtokába került a Schadl–Völner-ügy nyomozati anyagaiból több, egymást erősítő tanúvallomás is. Kétrészes cikksorozatunk első részében az Igazságügyi Minisztérium nem beavatott, de a pályázatokban formálisan részt vevő dolgozóit idézzük arról, hogyan mentek a dolgok fölöttük. A második részben végrehajtói oldalról idézünk majd érintetteket arról, hogyan nézett ki a pályázat az ő szempontjukból, hogyan jutottak pozícióhoz, és kinek mennyit kellett aztán fizetni érte.

Fotózd le a képernyőmet

„Nekem ebbe beleszólásom nem volt, maximum néha udvariasságból vagy látszatból odafordultak hozzám, és megkérdezték, hogy jó lesz így? – folytatódik a minisztériumi tanúvallomás a ponthúzó tanácskozásokról. – Erre én abban a szituációban nem mondhattam mást, mint egy kényszeredett igent, mivel lényegében dr. Völner Pál mint főnököm is benne volt azok között, akik ezeket eldöntötték.

Hogy őszinte legyek, nagyon rosszul éreztem magam az egész megbeszélés alatt.”

A munkatárs szerint a nélküle megítélt pontok pont fordítottjai voltak az általa jegyzetelteknek. Volt olyan pályázó, aki egyetlen kérdésre sem tudott válaszolni, majd miután távozott, a végrehajtói kamara egyik delegáltja megjegyezte, hogy „nem is volt olyan rossz”, mire a minisztérium dolgozója elmondása szerint csak annyit tudott reagálni, hogy csodálkozó arccal ránézett a delegáltra.

A leginkább kémfilmbe illő rész csak ezután jött: a meghallgatások és ponthúzások után hívatta a főosztályvezetője, majd felmutatott neki egy mobiltelefont, aminek a képernyőjén kézírással városnevek és személynevek voltak, és közölte vele, hogy őket kell megjelölnie a felterjesztésben mint a minisztérium kinevezési javaslata, de nem akarja átküldeni neki, hanem ő is fotózza le a saját telefonjával a képernyőt.

Mivel tudtam, hogy (a főosztályvezető) az államtitkárságról jött vissza, nem kellett kérdeznem, hogy ez kinek a döntése. A telefonomban mind a mai napig megvan ez a három fénykép.

A nyertesek között ott volt annak a pályázónak a neve is, aki nem sokkal korábban a „nem is volt olyan rossz” megjegyzést kapta. „Összeállt a kép” – mondta tanúvallomásában erről a tárca munkatársa.

A vallomásában ugyanő azt is állítja, hogy voltak olyan emberek, akikről a meghallgatásokon és a minisztériumi megbeszélésen is kijelentették, hogy akárhányszor pályázhat, soha nem fog nyerni, mert nem baráti ember köreihez tartozik.

A 2020. őszi pályázaton újabb szintre lépett a dolog: ekkor már Völner Pál írta meg a miniszternek, saját fejléces papíron, hogy kit javasol nyertesnek, ilyen előtte nem fordult elő a tanú szerint.

Gyerekek, mutatom, mi lesz

Egy másik tanú egy másik időszakban volt úgynevezett felterjesztő. Ez azt jelentette, hogy a pályázati pontosztás után ő küldte tovább a kinevezőnek, Vízkelety Mariann államtitkárnak a nevet, akit ki kellett nevezni adott körzetbe végrehajtónak. (Az azóta már miniszteri biztossá lett Vízkeletyről minden tanú azt mondta, csak formális aláíró szerepe volt, nem vett részt a döntésekben. Volt, aki úgy fogalmazott a vallomásában, hogy Vízkelety „légüres térben volt”.)

„Nekem a főosztályvezetőm mondta meg, adott helyre ki lesz az a pályázó, akit kinevezésre javasol a minisztérium. (...) Nála egy kézzel írt lista volt. Őt is felhívták raportra, majd lediktálták neki. (...) A döntést tudomásom szerint Völner Pál hozta meg. (...) Az azért feltűnt nekem, hogy volt olyan jelölt, aki a meghallgatáson teljesen lenyűgözött, nagyon jól szerepelt, és mégis nagyon alacsonyra lett értékelve nála a szóbeli szereplés, és nem is került kinevezésre.” Ez a tanú úgy fogalmazott, „nagyon komoly matekozás volt”, hogy a listák úgy álljanak össze, hogy az „megfeleljen minden szükséges kívánalomnak”.

Amikor a meghallgatáson vett részt, akkor ugyanúgy nem volt valódi szerepe, mint a korábban említett minisztériumi dolgozónak. „A főosztályvezetőn keresztül megüzenték, kire kell figyelni, jelezték, hogy ő biztosan szimpatikus lesz” – áll a tanúvallomásban.

Egy harmadik minisztériumi dolgozó úgy fogalmazott, hogy neki már előre jelezték, hogy „nem a minisztérium képviselője a legfontosabb személy ebben a bizottságban, finoman szólva, tehát nem rajtunk fog múlni a dolog”. Valóban így lett, senki nem kérdezte őt a pontok kiosztásánál. „Nem esett jól, mert kissé feleslegesnek éreztem így a jelenlétemet” – mondta. Volt olyan meghallgatás, amely után

Schadl letette az asztalra a telefonját, a képernyőn egy kézzel írt irat látszott, és mosolyogva közölte, hogy „gyerekek, mutatom, mi lesz”.

A minisztériumi munkatársat ezután behívták Vízkeletyhez, ott ült Völner is, aki átadott egy kézzel írt listát, hogy őket kell felterjeszteni.

Több tanú is említette, hogy a pályázatoknál láttak listákat a „támogatott” emberekről, és egyes nevek mellett monogramok és nevek voltak, hogy kik támogatják őket „magasabb szintről”. Több tanú is azt állította, a V. P. monogram Völnert jelöli, de a tanúvallomások szerint felbukkan a támogató nevek között Gelencsér Attila, Szatmáry Kristóf, Cseresnyés Péter vagy Csizi Péter országgyűlési képviselők neve is.

Voltak olyan monogramok is, amiket a minisztérium középső szintjén lévő munkatársak sem tudtak dekódolni, és nincs hozzájuk megfejtés az általunk megismert iratokban: Ko. Zs., M. L., L. T., R. T., B. T.

Azt az esetet többen is elmesélték, hogy egyszer egy minisztériumi dolgozó észrevette, hogy a végrehajtói kar rosszul adta össze a pontokat a pályázatoknál, majd az egyik minisztériumi felső vezető közölte, hogy „nem kell foglalkozni a dologgal, fogadjuk el a Kar számításait. Azt is mondta, hogy nem az ő döntése volt, megmutatta a problémát valakinek, és ennek a személynek volt a döntése.”

Megalázva, rászedve, méltánytalanul kezelve

A minisztériumban a vallomások szerint többen tudtak a rendszer működéséről. „Az államtitkárságon nem nagyon lehetett olyan kolléga, aki akár csak pletyka szinten nem tudott a dologról. Abban is szinte biztos vagyok, hogy a főosztályvezető feletti vezetői szintek is tisztában voltak mindennel” – áll az egyik dokumentumban.

Az eljárás többeket zavart is. Egy főosztályvezetőről a vallomásában egy beosztottja azt mondta: „Én azért sokszor láttam rajta a küzdelmet, és mondta is nekem, hogy méltánytalan, hogy tőle egy szakmai terület felelőseként miért kérnek ilyen megrendeléseket.”

Teljesen emlékszem az érzésre, ami bennem volt, miközben mentem vissza a főosztályra, és talán a legjobban az tudja kifejezni, hogy megalázva éreztem magam. Az volt bennem, hogy itt van közel 300 pályázat, és ezek szerint ennyi az egész, így dől el a nyertes

– vallotta egy minisztériumi dolgozó.

Két tanú is elmesélt egy érdekes jelenetet: egy pályáztatási kör után nem nyert egy pályázó, Schadl pedig a tárca épületében kérte számon őket, hogy „Mi az, hogy a kis O-t nem neveztétek ki?”, amin megrökönyödtek a minisztériumi dolgozók, mert mint mondták, valójában mindenki tudta, hogy nekik nincs beleszólásuk ebbe.

Volt olyan meghallgatási kör, ami után a minisztérium érintett dolgozója elkeseredve és felháborodva mesélte el a kollégájának, hogy rászedték, mert kibuszoztatták a végrehajtói karhoz, ahol közölték vele, hogy a minisztériumban lesz a tanácskozás, majd ott senki nem kérte ki a véleményét, ehelyett Schadl ki-be járt Völner irodájába, hogy hogyan kell összeállítani a listát.

Az egyik tanúvallomásban az áll, hogy az illető 2018 körül elvégzett egy integritás tanácsadó képzést, és „végképp kialakult benne a gondolat”, hogy a „problémás, illetve jogszabálysértő helyzetet jelenteni kellene”. Csakhogy, mint kiderült,

ezt nem lehet anonim módon megtenni, mert az IP-cím visszakövethető, ráadásul a minisztériumban az integritásfelelős olyasvalaki volt, akinek a neve több tanúvallomásban is feltűnik, „ezért végül nem tettünk semmit”.

Van olyan gyanúsított, aki nem a minisztérium alkalmazottjaként, hanem végrehajtói oldalról vett részt az egyik, már említett pályázati folyamatban. Ő két nevet is említett, hogy megkapta előre Schadltól, hogy hova kell őket betenni. A pontozási tanácskozás aztán Völner kifejezett kérésére a minisztériumban volt, ahol „nagyon komolyan fel kellett vinni a meghallgatási pontjaikat, ami azért is volt fájó, mert egyikük sem szerepelt túl jól. X-re kifejezetten emlékszem, hogy gyakorlatilag alig tudott válaszolni az általam feltett kérdésekre, de a többiek kérdésére sem teljesített jól” – áll a gyanúsítotti vallomásában.

A fegyelmikbe is beleszóltak

Nemcsak a kinevezéseknél, hanem a fegyelmi ügyeknél is élet-halál ura volt Schadl György és a vele együtt mozgó Völner Pál a tanúvallomások szerint. Ez két okból is lényeges:

• egyrészt, ha egy fegyelmi legalább pénzbüntetéssel zárul, akkor a végrehajtói kinevezés nem hosszabbodik meg automatikusan hét év után, hanem újra pályázni kell.
• Másrészt, ha elindul egy fegyelmi eljárás, és a végrehajtói kar és a minisztérium közösen felfüggesztést javasol, akkor a bíróságnak nincs mérlegelési joga, fel kell függesztenie a végrehajtót.

Volt olyan eset, hogy egy végrehajtó ellen a minisztérium illetékese elindította az eljárást, majd egy megbeszélésen, amin Völner és Schadl is ott volt, Schadl elkezdte Völnernek magyarázni félig viccesen, hogy miért látja rosszul az ügyet a minisztériumi dolgozó. Az ő véleményét aztán Völner is osztotta. „Az egész arra ment ki, hogy én is »belássam a hibámat«, és hogy vonjuk vissza a feljelentést. A legvégén dr. Völner Pál megkérdezte, hogy ugye most már én is egyetértek azzal, hogy vissza kell vonni a feljelentést, amire nem nagyon tudtam mást mondani, mint hogy igen”, emlékezett vissza a minisztériumi munkatárs.

Egy másik ügyben a kamara és a minisztérium is hivatalvesztést javasolt egy végrehajtó ellen, aztán a tárca illetékesét behívatta egy államtitkár (nem Völner), akinek nem tartozik a területéhez a végrehajtás, és közölte vele, hogy a minisztérium részéről mégis csak pénzbüntetés lenne az indítvány, sőt, hozzátette, hogy az illetékes munkatársnak el sem kell mennie a tárgyalásra.

Egy harmadik ügy is szerepel a tanúvallomásokban: egy végrehajtó akadályozta az ellenőrök munkáját, ezért a végrehajtói hivatal a jogviszonya megszüntetését javasolta. A minisztérium munkatársai egybehangzóan állították, hogy ez indokolatlan, majd ismét érkezett egy magas rangú minisztériumi dolgozó, aki közölte, hogy szerinte ez nem egyértelmű, és „ezt ne mi döntsük el”. Ezek után hosszú huzavona indult, de a minisztérium alacsonyabb beosztású munkatársai végül nem tehettek mást, mint a jogviszony megszüntetését javasolták. Vízkelety Mariann államtitkár formálisan meg is szüntette azt, mire a végrehajtó perelt, és nyert is; a bíróság a kirúgást hatályon kívül helyezte.

Schadl egyébként a végrehajtók között, a saját belső eljárásaikban is keverte a szálakat: egy vallomás szerint egy esetben a fegyelmi tanács tagjait próbálta rávenni arra, hogy konkrétan 20-40 milliós pénzbüntetést és hivatalvesztést szabjanak ki valakire, ezt „várja el Gyuri”, egy másik esetben viszont pénzbüntetés nélküli, írásbeli megrovást akart valakire annak ellenére, hogy az elkövetett szabálysértésre kötelező lett volna a pénzbüntetés. Schadl ezt azzal intézte el, hogy „megoldjátok”. Meg is oldották, megrovás vagy figyelmeztetés lett az ügy vége a visszaemlékezés szerint. A vallomásban úgy fogalmaznak Schadlról, hogy:

fegyelmi ügyekben lényegében azt csinálhatott, amit akart, és látszólag ezzel ő szívesen élt is.

(Telex)