Röviden és tömören az, hogy – amint egy hozzászóló találóan megfogalmazta – a mű egy cirkuszi óriásplakát színvonalán állítana felismerhetetlen módon emléket Szenes Hannának.

A tétel nehezen vitatható.

Nem is teljesen érthető, hogy miért az efféle alkotásokban jeleskedő, magát Taker One néven, fotorealisztikus graffitisként meghatározó művészre esett a választás, aki – mint a cikkből kiderül – korábban ebben a műfajban Palvin Barbaráról, Taylor Swiftről és Bud Spencerről készített hasonló tűzfal-festményeket.

A szerző helyesen mutat rá, hogy Baranyi sajnálatosan eltért a Karácsony-féle városvezetés koncepciójától, mellyel a normális szokás és ügymenet szerint vissza kívánja állítani egy szakértőkből, szakmabeliekből álló bizottság véleményezési/döntési jogkörét az újonnan létesítendő köztéri műalkotások tekintetében, mely bizottság Tarlós alatt kénytelen volt befejezni áldásos tevékenységét, mivel útjában állt a nemzet-, illetve a városvezető úr politikai- és magánízlésének, valamint az előbbi vonatkozó döntési kompetenciájának.

Az írással egyetlen apró problémám van, melyet hiányérzetnek hívnak.

Mégpedig a rövidke életrajzzal, melyet a szerző a gyengébbek kedvéért az írásába illeszt.

Kétségtelen, hogy Szenes Hanna rövid élettörténetének ismertetése (vagy élettörténetének rövid ismertetése) nem a cikk központi témája, nem boríthatja meg az írás belső szerkezetét aránytalanságával, de azért említetlenül maradt szerintem fontos, mellőzhetetlen információ, és némi fogalmazásbéli eltévelyedést is tetten értem.

Kezdjük az utóbbival!

Az ejtőernyővel Jugoszláviában harmadmagával ledobott, a brit katonai alakulathoz tartozó Szenes Hanna és társai "hamar a csendőrök kezére kerültek".

Hát, kérem! Kerültek! De hogyan?

A korszak diktálta elkenő-elmázoló eufemizmus ez, vagy mi a szösz?

Miért nem lehet leírni, hogy a határ átlépése után a parasztok az első falu határában föladták őket a csendőröknek?

Mint ahogy – szemben a francia, az olasz, a görög, a holland, a szerb, a román, a cseh, a németeken kívül az összes többi nációval, akik általában bújtatták, mentették, a vonalakon túlra juttatták őket – nálunk a lelőtt amerikai és brit repülőgépek személyzetét is se perc alatt csendőrkézre juttatták, ha előbb, az egyszerűség kedvéért agyon nem verték őket.

Akarva-akaratlanul átvesszük a kurzus mentalitását és óvatoskodó-sumákoló szóhasználatát? Nem kellene!

A hiány pedig: Szenes Hanna, a Budapestről a fokozódó zsidóellenes törvénykezés és akciók elöl Palesztinába távozó, a brit hadseregbe jelentkező, majd magyarországi partizántevékenység érdekében haza juttatott, itthon elfogott, megkínzott és kivégzett fiatal lány – ezt a Szenes Hanna történetét, esetleg nevét se ismerő olvasó kedvéért iktattam ide – nem mellesleg, de a cikkben említetlenül kiváló versekkel jelentkező tehetséges költő is volt.

Egy sort, ennyit, egy félmondatot megért volna!

És, ha már itt tartunk, tudni, (nem a szemlézett cikkben) megírni illene végre, hogy a Cionista Ifjúsági Mozgalom, melyről (csakúgy, mint a legutóbbi időkig Szenes Hannáról) hetven éve, mind máig hallgat a hazai történetírás, létezett, a csökevényes, alig megjelenő magyar ellenállás egyik viszonylag eredményes ága volt.

Hallgatás övezi, holott (vagy talán éppen azért, mert) több ezer üldözöttet juttattak hamis okmányokhoz, sokakat ki az országból, árván maradt zsidó gyermekeket helyeztek biztonságba. (Az ötödik pecsétből Gyuricza úr az egyik megformált alakja ezeknek az igaz embereknek.)

Fegyveres akciókat is végrehajtottak, így megtámadták a Margit körúti fegyházat, Szenes kiszabadítása érdekében.

(Az akciót a Kádár-korszak történetírása kommunista ellenállók számlájára írta.)

A támadás tulajdonképpen sikeres volt, több tucat politikai foglyot (köztük kommunistákat) és zsidót szabadítottak ki. Csak Szenes Hannát nem sikerült.

Elkéstek. Őt előző nap kivégezték.

Nagyon helyes, hogy az antifasiszta mozgalom mártírja, Szenes Hanna végre méltó elismeréshez juthat!

De méltó legyen! A személyét megörökítő alkotás ne az Oroszlánkirály filmplakátjára emlékeztessen, felismerhetetlenül, ahogy a szerző találóan minősíti.

Egy polgármesternél nem alkalmaztatási feltétel az ízlés.

De akkor hallgasson másokra! Különböztesse meg magát ezzel is a miniszterelnök úrtól!

Baranyi Krisztina törekvése, elhatározása, hogy méltó emléket állíttat Szenes Hannának, helyes, tiszteletre méltó. A kivitelezés – ha így marad – csapnivaló!