Kiment a miniszterelnök a meccsre. Ez kedves gesztus minden vezetőtől, még Kim Jong-untól is az lett volna, hiszen jelenlétével kifejezi támogatását hazájának sportcsapata felé. Tudjuk Orbán Viktorról, hogy nem veti meg a focit, sőt, szenvedélyes híve a labdarúgásnak. Nála ez nemcsak egy hobbi, hanem egy álom. "I have a dream" - mondhatta volna, ha nem előzik meg. Saját rajongását egy egész országra kiterjeszti, és lám, látszólag az álom megvalósulni látszik.

"Na, ugye" - ebben tényleg minden benne foglaltatik. A kormányfő kommunikálja felénk, hogy bizony kellettek azok a stadionok, hogy bizony szükség volt Felcsútot világvárossá fejleszteni, és hogy a magyar labdarúgásba érdemes még több forrást invesztálni, hiszen jók vagyunk benne, kétnullra vertük az ellenfelet, kint vagyunk az EB-n, sőt, szinte már meg is nyertük azt is. Aki olyasmit állít, hogy stadionok helyett ingyenes gyermekgyógyszert, vagy egészségügyi fejlesztéseket, netalántán fizetésemelést, az egy aljas, hazaáruló provokátor. A jövő ugyanis a fociban van, és aki ezt nem látja be, az egyenesen hülye.

"Ez Magyarország! Itt a Király vasárnap nem nyit kaput! Zárva tartunk" - hangzott el Hajdú "Boltnyitvatartás" István kommentátor szájából. A Facebook az ő aranyköpéseivel volt tele tegnap este, vagy éppen azzal, hogy mennyire vezetünk. Nem vagyok biztos abban, hogy sokáig fog tartani a szellemes sportriporter karrierje, de ha mégis, akkor legközelebb egy kicsit visszafogja magát, és elfelejti ezeket a burkolt utalásokat, mert túl tehetséges ahhoz, hogy kormánykritikába bocsátkozzon. Az itt nem való, még akkor sem, ha megtisztelve vezetőnket, királynak titulálja őnagyságát.

"Jól játszottunk, kijutottunk" - ha már a királyoknál tartunk, a királyi többes a fociban egyszerre szép és egyszerre lehangoló. A televízió előtt ülve vagy épp valamelyik kocsmában, közösségi téren figyelve a meccset úgy érezzük, összetartozunk, a magyar csapat arat, mi pedig boldogan vonulunk ki a körútra, elzárva a forgalmat, hangot adva sikerünknek. A másik részről viszont lehangoló, hiszen mondanám, hogy tizenegy felkészült játékos és az őket felkészítő edző fizikai, taktikai sportteljesítménye aligha a mi érdemünk. Örülünk nekik, mert közülünk valók, de hogy emiatt egyénként büszkék legyünk saját magunkra, az több mint abszurd. Mégis ez történik mindenkiben, szinte kivétel nélkül. Velejárója a hazaszeretetnek, velejárója annak, hogy hisszük, jók lehetünk valamiben.

Orbán Viktor kiírása nem az okostelefonján történt, a stadion VIP szektorában. A "na, ugye" bizony egy tökéletesen felépített és jól kitalált üzenet mindenkinek. Egy jó játékosokból álló válogatott sikere - bármennyire is ujjongunk az örömtől, és ezt nagyon helyesen tesszük - nem jelent egyet azzal, hogy a kormány ez irányú törekvései és felelőtlen pénzszórása ésszerű lenne. Ez mindössze annyit jelent, hogy valaminek közösen örülhetünk.

Én valahogy mégis jobban örülnék neki, ha másnak is ugyanígy örülhetnénk. A nővérek kedves mosolyának, a gyermekek jóllakott hasának és annak, hogy valaki munka után, hétvégén bátran elmehessen a barátaival meccset nézni néhány sör társaságában, mert megteheti, és nem azon kell aggódnia, hogy a munkája után nem kap tisztességes bért. Boldogabb és összetartóbb ország lehetnénk. Ez az én álmom...

Jabronka Richárd / sztarklikk.hu