Ezeken a napokon kegyelettel gondolunk elhunyt szeretteinkre. Gyertyagyújtással, mécsesek lángjával, virágokkal és koszorúkkal díszített sírjaik mellet emlékezünk, merengünk. Népszerű írónk, Fekete István sorait idézem:

„Égett a gyertya és meglobbant, ha a lehelet, vagy a gondolatok elreppentek mellette. A lehelet aztán szétesett, a gondolatok fáradtan leszálltak, mint a haldokló madár, és elmúltak.”

Enyészet havának kezdete az elhunytak emlékének időszaka, a gyász napja. Szeretteinkre emlékezünk, akik már előrementek: ki csendben, szépen, ki egyedül, ki kezet szorongatva.

A halál és az elmúlás kultusza egyidős az emberiséggel. Az elmúlás bizony fájdalmas, szinte minden ember lelkét foglalkoztatja. A gyász természetes velejárója a fájdalom, bűntudat, a mulandóság, a végesség érzése. Sok esetben mégis nehezen tudunk méltósággal megküzdeni ezekkel az érzésekkel. Korunk háborgó, értékvesztett és zavarodott világában a rohanó idővel gyorsan foszlanak emlékképeink. Mind gyakrabban tapasztalhatjuk, hogy miközben fogyatkoznak a társadalmi kapaszkodók, csökken a gyász tisztelete. Az emberek egyre távolabb kerültek a halál kultuszától. A múltat azonban nem feledhetjük, mert ez a visszatekintés és a jövő parancsolata. Az égő gyertyák és mécsesek fényénél a mi derengő emlékezetünk hozza vissza közénk elhunyt szeretteinket, újra és újra.

Halottak napján érezhetjük - a látogatók surranó lépteivel együtt is - a temetők csendjét, a nyugalmat, hol örök békesség honol. Ahol megszűnik az irigység, a gyűlölködés, harag, a vagyoni - és társadalmi különbség, az emberi gyarlóság. Nincs már semmi abból, ami gyakorta nehézzé teszi a halandó ember mindennapjait. Csupán egy sírhelynyi földterület, sírhalom, vagy egy urna maradt. Dúsgazdagnak és koldus szegénynek is megadatik a mindenséggel mérhető hely a temetőben. Egyiküknek sem jut több emlékezés, mint a néma sírok pillanatnyi csendje. Jók és rosszak, gazdagok és szegények ott lenn, mind’ egyformák. Az emlékező élők merenghetnek, s beszélhetnek: csendben megszólaló lelkiismeretükkel, ami igencsak árulkodó lehet. Megannyi bűnbánat, elmulasztott jó tettek, elmaradt elismerő és biztató szavak, ölelések, s kimondott bántó szavak terhét visszük magunkkal. Bizony, a sírok mellett állók közül sokaknak kellene bűnbánatot gyakorolni, legalábbis elsuttogni egy bocsánatkérést. Szembenézniük nem teljesített ígéretekkel, vagy egy-egy önzésből elkövetett megbánással. Elgondolkodhatunk azon is, hogy életük során szenteltünk-e mindig kellő időt szeretteinknek? Érezhetjük továbbá azt is, hogy mily’ rövid a földi élet. Egy napon mi is utánuk megyünk, hiszen ez az élet törvénye.

Addig is nagyon hiányoznak Ők, akik előrementek.

Gyertyák, mécsesek, virágok, számunkra soha nem feledhető emberek nevei a síremléken. Kegyelettel emlékezünk szeretteinkre, a velük átélt, elveszettnek tűnő, mégis örök pillanatokra. Szeretteinkre gondolunk, akik már az örök hazába költöztek. Szavaink szinte suttogássá szelídülnek, mintegy lépésnyire pihegnek a csendtől. Halottak napján mi is gyertyák vagyunk az éjszakában. Együtt rezdülünk a pislákoló lánggal, megérintve lelkünkkel elhunyt szeretteink lelkét.  Együtt rezdülünk velük, ahogyan akkor, amikor még mellettünk voltak. Megértettük gondolataikat, és ők is a mienket. Nélkülük a gondolatok is másmilyenek, velük váltak teljessé. Gyakorta aggódunk, sokszor szorongunk nélkülük. Hozzájuk szólnak sóhajaink, időnként eltöprengünk: látják-e tetteinket; hogyan cselekednének a helyünkben; mit mondanának; milyen jó tanácsot adnának; dicsérnének, vagy bírálnának? Nélkülük az étel ízetlenebb, az ölelés hidegebb, az öröm sem teljes.

Ők már derűsen szemlélik a halandó lét hibáit, félelmeinket, ami minket körülvesz. Előrementek, a leghosszabb útra indultak. Ezen az ismeretlen úton talán csak annyi pihenő (megállás) lesz, amíg megvárnak bennünket. Évről évre egyre több jó ember hagy itt bennünket és figyeli lépteinket az égi hazából. Hozzánk közel álló emberek, akiktől sokat tanulhattunk, akiknek ittuk a szavait. Most és mindörökké együtt érzünk és rezdülünk Velük. Lelkünkben itt élnek ma is, szellemük közöttünk él. Jó lenne, ha utat mutatnának ebben az értékvesztett, érzelem-vesztett, zavarodott világunkban. Enyhíti bánatunkat a soha el nem múló remény, hogy odafentről is melegítik mindannyiunk lelkét.

 A gyertyák csonkig égnek, a mécsesek pislákoló lángja is kialszik hajnalig. Hamarosan jönnek a télies hideg szelek is, de emléküket és meleg érintésüket magunkkal visszük mindörökre.  Áldott legyen emlékük!

A halál kultusza az emberiség történelmének része. Mindenszentek napja (november elseje) azon üdvözültek közös ünnepe, akiket nem avattak szentté, illetve a kalendárium nem emlékezik meg róluk. Egyetemes ünneppé Gergely pápa emelte a nyolcadik évszázadban. Kinyilvánította, hogy a vértanúk mellett a kereszténység elismerése után szentté avatottakról is emlékezzenek meg. November elsején tehát azokra a szentekre emlékezünk, akik nem szerepelnek az egyházi naptárakban.  Mindenszentek napja (régiesen: Mindszent) ma már egyre kevesebbek számára jelent ünnepet. Kétségtelen tény, hogy az idők folyamán veszített jelentőségéből, s a halottak napja épült be a világi ünnepek közé. A népek kultúrájában a mindenszentekhez kevés szokás kötődik, míg a halottak napja színes hagyományokkal rendelkezik. A hallottak napi megemlékezés később alakult ki, 998-ban kezdődött Franciaországban, majd általánossá vált Európa országaiban. Az egykori vélekedés szerint, halottak napja az elmúlt esztendőben elhunyt lelkeké. A néphagyomány szerint ezen a napon mennek át a lelkek a Holtak Birodalmába. E nap mitológiája köré a legtöbb népnek, népcsoportnak kialakult valamilyen hiedelme, szokása. Helyenként különböző ajándékkal is igyekeznek kiengesztelni az előrement lelkeket. A halottakról, elhunyt szeretteinkről történő megemlékezés, a purgatórium (tisztítóhely) katolikus hittételén alapul. Földi életünk során megélt veszteségeinket - természetesen - nem csupán a halálhoz kapcsolhatjuk. Mindazon cselekedeteink is fájdalmat okozhatnak, amelyeket megtehetnénk, de mégsem teszünk meg.

Lelkileg nagy vigasztalás a hátramaradottaknak, hogy tehetnek valamit előrement szeretteikért. Emberként nagyon megrázó átélni azt, amikor elveszítünk valakit, aki mindennél fontosabb volt nekünk. Bizonyára semmi nem fájhat jobban, mint amikor egy szeretett ember úgy távozik végleg, hogy nem tudtuk (talán nem is volt alkalmunk) elmondani neki, mennyire fontos és pótolhatatlan számunkra.

Amikor azt érezzük, hogy sosem tudhatja meg, mennyire tiszteltük és szerettük. El kell ismernünk, hogy embertársaink, különösen szeretteink elvesztése minden korban pótolhatatlan veszteség. A fájdalmat az idő enyhítheti, de megszüntetni nem mindig képes. A lélek fájdalmát némileg csökkenthetik a szép emberi gondolatok is.

Idézem Ady Endre: Halottak napján c. költeményének (1899.) néhány sorát:

„Halottja van mindannyiunknak, / Hisz percről percre temetünk, / Vesztett remény mindenik percünk, / És gyászmenet az életünk. / Sírhantolunk, gyászolunk mindig, / Temetkező szolgák vagyunk! / Dobjuk el a tettető tálcát: / Ma gyásznap van, ma sírhatunk!”

Mindenszentektől eltérően az ünnep nem csak a katolikusoké, hanem a reformáció több vallása is elfogadja. A halottak napi gyászmisék az örök életről és a feltámadásról szólnak. Az evangélikusok és az unitáriusok hivatalosan is elismerik, a reformátusok pedig szokásjog alapján, a templomon kívül emlékeznek meg az eseményről. A halottak napjának ünnepe gyorsan elterjedt a történelmi Magyarországon is. A hagyomány napjainkban is töretlen, vagyis létezik a XXI. század elején is. Általánosan elterjedt szokás szerint előtte rendbe tesszük, majd virágokat, koszorúkat helyezünk a sírokra és gyertyákat, mécseseket gyújtunk elhunyt szeretteik emlékére. Az idegen földben, ismeretlen helyen nyugvók emlékének valamely temetőjel (emlékmű) körül gyújtanak gyertyát. Néhány helyen egykor még máglyát is gyújtottak, miközben folyamatosan harangoztak. Halottak napján elterjedt szokás szerint az otthonokban is gyújtottak gyertyát, rendszerint annyi szálat, amennyi közeli halottja volt a családnak. Az ősi halotti rituálék hazánkban is változtak, különösen az úgynevezett ipari forradalom, és az urbanizáció (városiasodás) hatására. A néphagyományban számos hiedelem övezi november első két napját. A korai néphit szerint azért kellett virágokkal, koszorúkkal szépíteni a sírokat, hogy a halottak szívesen maradjanak nyughelyükön. A mindinkább hosszabbodó éjszakák (november elejétől) pedig azt a képzetet keltették, hogy a halottak hazalátogatnak. Egyes helyeken (vidékeken) régen meg is terítettek: kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra. A magyar embereknek - az európai népekhez hasonlóan - évszázadokon át lényegesen természetesebb viszonya volt az elmúláshoz és szeretteinek elvesztéséhez. A hagyományos falusi életközösségekben a XX. század második feléig sikerült megőrizni a tiszteletadás ősi formáit. Az akkortájt jellemzően nagy családokban a gyermekek együtt éltek az idősekkel. Az élet törvényszerű körforgása, az elmúlás is szemük előtt zajlott. A halottak felöltöztetése, elsiratása, a mulandóság gyásza, a sírásás és a temetés szertartása természetes emberi magatartásnak számított.

Az egykori nagycsaládok szétesésével az utóbbi évtizedekben ez teljesen megváltozott.

A városiasodás, a családtagok szétszóródása, a temetőktől való távolság, az embert is elidegenítette a haláltól. Napjainkra az emberek egyre távolabb kerültek a halál kultuszától. A temetők csendje a félelmetes elmúlás, a halál jelképe lett. Az elmúlással való bensőséges kapcsolat megszűnni látszik. Ma, amikor az elmúlás és a veszteség közvetlen közelről érinti az embereket, többnyire félelemmel telten néznek szembe vele.

A halottakra történő emlékezés az év során már többnyire egyetlen napra korlátozódott.

Halottak napja 2001. év óta hazánkban is újra munkaszüneti nap, amely mindjobban megérinti a lelkeket. Nálunk ez a meghitt, csendes visszaemlékezés napja. A sírkertekben gyertyát, mécsest gyújtó hozzátartozók közül van, aki elmond egy csendes imát, míg mások gondolataikba merülnek, merengenek szeretteik sírhalma előtt. Szeretteink sírjánál emlékezzünk életükre, igazoljuk ezzel szeretetünket, s ragaszkodásunkat.

Napjainkban sajátos társadalmi eseménynek is tekintendő e nap. Az egymástól távolra került családtagok, rokonok, barátok, iskolatársak találkoznak és szót tudnak váltani egymással. Életéveink számának növekedésével mindinkább átlényegül e nap jelentése, magasztossága. Kortársaimmal már nem csupán a hadak útjára lépett dédszülőkért, nagyszülőkért, szüleinkért, testvérekért, barátokért, tanárainkért gyújtunk gyertyát, mécsest, hanem a mind gyakrabban távozó osztálytársainkért, évfolyamtársainkért is. Soha nem feledhető emlékük előtt sejteni vélem, hogy egy-egy gyertya és mécses önmagunkért is ég. Ezt a gyertyát, vagy mécsest - természetesen - még csak képzeletben és nagy titokban gyújtjuk meg.

A temető csendje nem a félelmetes elmúlást jelképezi, s halottak napján megelőzi a készülődés csendje. Ez a nap egyfajta számvetésre is készteti az élőket. Ez idő tájt rendszerint szembenézünk saját életünkkel és mulandóságunkkal is. Mindez emlékeztet továbbá arra is, hogy életünk sok esetben elkapkodott, mintegy versenyt futunk az idővel.

Emlékeztet a tárgyiasult, anyagias világra, melyről hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy pénzért minden megvehető. Korunk felfogása azt sugallja, hogy a mának kell élnünk, s az egzisztenciális célok mindennél előbbre valók, vagyis a legfontosabbak.

Enyészet havának kezdete görbe tükörként mutatja azt is, hogyan nem kellene élnünk.

Halottak napjának gyásza, szomorúsága az élet becsülendő értékeire, örömeire is figyelmeztet bennünket. Legyen ez a nap méltóságteljes, tiszteletteljes és szeretetteljes! Addig tudunk szeretni és jót tenni, amíg dobog a szívünk, míg embertársaink között vagyunk. Tegyük ezt mindaddig, amíg tehetjük!