Angela Merkel német kancellár budapesti látogatása elég világos, és annál borúsabb mérleget vont a "nemzeti mozgástér" növelésére irányuló magyar (kül)politikáról.

Az első két ütközőpont, a civilszervezetek vegzálása és az illiberalizmus egyértelmű hatalomtechnikai érdek, s bár a hatalom megszerzéséért, megtartásáért vagy befolyásolásáért a világ szerencsésebbik felén is igen piszkos dolgokra hajlandók emberek és szervezetek, Orbán soha nem fog tudni egy rendes nyugati vezetőt meggyőzni arról, hogy ő áll a történelem jó oldalán, és a centrális erőtér jelenti a megoldást a jelenkor nyugati problémáira, hiába harsogja ezt az amerikai lobbival megbízott Századvég vezetése. Bár visszatérő elem a magyar kommentárokban, hogy valójában az amerikaiak és a németek is gazdasági érdekeik védelme okán szólalnak fel a magyar kormány fékek és ellensúlyok elleni harca kapcsán, legalábbis Washingtonban elég erősen él az a – gyakran valóban álszent és idealisztikus, de valós – hit, hogy a demokrácia minden rendszerek legjobbika, és rendkívül sok nemzetközi problémát megoldana, ha mindenhol demokrácia lenne. Bár tény, hogy az Egyesült Államok – különösen Obama 'realista' elnöksége alatt – szükség esetén nem riad vissza a legsötétebb országokkal való együttműködéstől sem (ld. Szaúd-Arábia), de nem meglepő, hogy azt nehezen viseli, ha egy alapvetően a nyugati kultúrkörhöz, az euroatlanti szövetséghez tartozó ország öles léptekkel halad a demokráciából kivezető úton, már csak ennek precedensjellege miatt is.

Ugyanakkor a kardcsörtetés fokozása Magyarország részéről már csak azért is értelmetlen, mert Orbán és a Fidesz az utóbbi öt évben szinte teljesen erőtlen nyugati bírálatok és legfeljebb jelképes ellenlépések mellett tudott egészen központosított hatalomgyakorlási rendszert kialakítani, ahol az ellenzék nagyrészt magának is köszönhetően teljesen súlytalanná vált. A választási törvényt kényére-kedvére rajzolgatja a hatalom, és a hatalom gyakorlói bármiféle felelősségre vonás nélkül úszhatják meg, ha magától nőni kezd a házuk, vagy ha nagyobb értékű ingatlanjuk van, mint amennyi pénzt életük során hivatalosan megkerestek. Tehát: Orbánéknak már csak vesztenivalójuk van az eb karóhoz kötésével és a további illiberális kardcsörtetéssel. (Van ennek a dolognak egy olyan olvasata is, miszerint Orbánnak a liberalizmus és az illiberalizmus mást jelent, mint mondjuk Obamának vagy Merkelnek, ez esetben viszont érvényes az, hogy ha Obama és Merkel nem érti, hogy a magyar miniszterelnök miről beszél, akkor az erőviszonyokból fakadóan a magyar miniszterelnöknek kell megtanulnia a megfelelő terminusokat.) 

Eközben a kormány Latin-Amerikát idéző gazdasági nacionalizmusával az ország külkapcsolatainak és gazdaságának is árt. A gazdaság „nemzeti” (avagy: baráti) kézbe hajtása során a kormány láthatóan csak néhány olyan szektorban tűri meg a külföldi jelenlétet, ahol Magyarország önmagától semmire sem lenne képes (pl. autógyártás). Emiatt persze sok külföldi érdek sérül, és nyilvánvaló, hogy ezért aztán Berlinben és Washingtonban is élénken kopogtatnak a lobbisták. Ennél azonban nagyobb baj, hogy a magyar stratégia kontraproduktív. Az egyik probléma, hogy szégyen, de Magyarország magától jelenleg nem különösebben képes olyasmit nagy tételben előállítani, amit máshol el lehet adni, következésképpen szüksége van a külföldi tudás és tőke beáramlására, azonban a külföldi tőke az olyan országokat szereti, ahol nem vegzálják, ahonnan hazaviheti a profitját, ahol bízhat benne, hogy hosszú távon nyereséges lehet. A kormány persze megkülönböztet jó és rossz multikat, előbbiek „termelnek”, utóbbiak jellemzően szolgáltatnak; előbbiekre szükség van, utóbbiakra nem. Egyfelől nem sok teteje van egy nemzetgazdaságot az Audi-összeszerelésre berendezni. Másfelől a szolgáltatásnyújtás manapság már sokkal fontosabb szektor, mint az ipar, és a 21. században már igencsak tőke- és know-how-intenzív. Ergo a külföldi, fejlett tudást behozó multik kivégzése rontja a nemzetgazdaság teljesítményét. (De még világszínvonalú know-how sem kell ahhoz, hogy látszódjon a különbség: tessék összevetni, hogy mondjuk a CBA-ban vagy a Sparban jobb-e vásárolni, vagy milyen az OTP-nél és egy tetszőleges külföldi multinál bankolni.) Továbbá ­– és elsősorban – nem látni, hogy mitől lesz jobb a nemzeti tulajdontól kishazánk polgárainak. Láthatóan a vagyon jelentős része most is offshore helyszínekre vándorol, a nemzetileg támogatott milliárdosok pedig semmi értelmes, eladható dologgal nem tudtak előrukkolni, foglalkoztatást nem tudnak jelentősen növelni; ha tudnának, nem kéne árokpartokon kapirgálnia szerencstélen közmunkások ezreinek. 

Ezzel a stratégiával egy dolgot lehet elérni, Magyarország nagy részének legatyásítását és a feudális vagyoni és hatalmi viszonyok visszaállítását. (Értekezett anno a Századvéges Lánczi András arról, hogy mégis hova kéne visszanyúlnia a magyar konzervativizmusnak, látszólag a középkorba sikerült.)

kitekinto.hu