Ugyanezzel a kérdéssel szembesülve Lenin vagy Lev Trockij a nemzeti érdekeket egyértelműen alárendelte a proletariátus érdekeinek.

Egyes baloldali aktivisták, amikor szolidárisak az orosz agresszió ellen harcoló ukránokkal, abszolút elvként határozzák meg a népek önrendelkezési jogát. Ez esetben a marxista iskola hívei, hogy igazolják álláspontjukat, gyakran közvetlenül a marxizmusra hivatkoznak. A valóságban mind Karl Marx és Friedrich Engels, mind pedig egyes őket követő forradalmi marxisták a népek önrendelkezési jogának kérdését nem tekintették a történelmi körülményektől függetlenül értelmezhető követelménynek.

A 19. század közepén Európában „a népek tavasza”, vagyis a forradalmak, illetve az ellenforradalmak időszakára reflektálva, Engels egy sor különösen éles hangú cikket publikált a szlávok – csehek, szerbek, morvák, ruszinok, horvátok, szlovének – nemzeti autonómiaigénye ellen, hiszen a Habsburgok ezt használták fel arra, hogy szembeszálljanak az osztrák, magyar és olasz demokratikus forradalmakkal: „Az úgynevezett demokratikus pánszlávisták azonban kínos dílemmában voltak: vagy a forradalom feladása és a nemzetiségnek legalább részbeni megmentése a Monarchia egyben maradása által, vagy a nemzetiségi álmok feladása és a forradalom megmentése a Monarchia szétesése által. Akkoriban a kelet-európai forradalom sorsa a csehek meg a délszlávok pozíciójától függött; nem fogjuk nekik elfelejteni, hogy a döntő pillanatban kicsinyes nemzeti reményeik kedvéért elárulták a forradalmat Pétervárnak és Olmütznek!”[i] Ugyanebben a szellemben Marx rámutat: „Bécsben horvátok, pandúrok, csehek, szerezsánok és más hasonló szemétnépség fojtotta meg a germán szabadságot, s e pillanatban a cár mindenütt jelenvaló Európában.”[ii]

Engels és Marx e két írását Roman Rozdolszkij ukrán történész élesen bírálta azzal érvelve, hogy Engels egy olyan esszencialista[iii] elméletet akart felállítani, amely szerint vannak népek, amelyek természetüknél fogva képesek a nemzeti önrendelkezésre (németek, lengyelek, magyarok, olaszok), és vannak, amelyek nem, mint például a szlávok és köztük az ukránok, akiket Engels „történelem nélküli népeknek”[iv] nevezett. Ezt az állítást azonban semmilyen bizonyíték nem támasztja alá. Engels az 1846–1849-ben Európában uralkodó helyzet konkrét elemzésére szorítkozott három szempontból: a kapitalizmus Kelet- és Dél-Európában kialakult korabeli fejlődésének elemzésére, az osztályharc ebből következő jellegének elemzésére és végül a lázadás, a felkelések és a demokratikus forradalmak lehetőségeire, amelyekkel terhes volt a történelmi korszak – anélkül, hogy ezen túlmenően bármilyen általánosítást tett volna.

Az önrendelkezés jogának felhasználása

Rosa Luxemburg ugyanilyen radikális volt ebben a tekintetben. Szerinte az imperialista első világháborúban „a haza védelme puszta fikció, amely megakadályozza a történelmi helyzet átfogó megértését annak globális összefüggésében. […] E fékevesztett imperializmus korszakában már nem lehetnek nemzeti háborúk. […] A kis nemzetek, amelyeknek uralkodó osztályai függvényei és cinkostársai a nagy államok uralkodó osztályainak, csak sakkfigurák a nagyhatalmak imperialista játszmájában.”[v]

A gyakran hangoztatottakkal ellentétben Rosa Luxemburg sem volt a nemzetek önrendelkezési jogának elve ellen. A szociáldemokráciáról az I világháború elején megfogalmazott kritikájában a következőket mondta: „Az igaz, hogy a szocializmus elismeri minden nép jogát a függetlenségre, a szabadságra és a sorsának önálló intézésére, de kétségtelenül gúnyt űz a szocializmusból az, aki a mai tőkésállamokat ezen önrendelkezési jog kifejeződésének akarja feltüntetni.”[vi] Később 1918-ban a háború közvetlen következményeit kommentálva ezt írta: „Az osztályharc eszméje formálisan megadja magát a nemzeti eszme előtt [...]. A nacionalizmus népszerű. Mindenfelől nemzetek és mininemzetek bukkannak fel, hogy érvényesítsék az államalapítás jogát. Már bomló hullák új tavaszi lendülettel bújnak elő évszázados sírjaikból, és „történelem nélküli” népek [...] lelkes kötelességüknek érzik az államalapítást. Lengyelek, ukránok, beloruszok, litvánok, tíz új nemzet a Kaukázusban. A cionisták már építik palesztinai gettójukat, még ha egyelőre Philadelphiában is. Boszorkányszombat ez a nacionalista éjszakában.”[vii]

Lenin többször is állást foglalt a nemzetek önrendelkezési jogáról, bár árnyaltabban, mint azt gyakran feltételezik. Abból az elvből kiindulva, hogy egy másik népet uraló nép nem lehet szabad nép (ezt az elvet már Marx és Engels is kifejtette Angliával és Írországgal kapcsolatban), természetesen határozottan kiáll a birodalmak uralma alá került népek önrendelkezési joga mellett, de ezt mindig a forradalmi proletariátus feladatai közé rendelte. Szerinte mindig elsőbbséget kell élvezzen a szociáldemokrata álláspont, vagyis az osztálynézőpont: „Az a tény, hogy a szociáldemokrácia elismeri az összes nemzet önrendelkezési jogát, korántsem jelenti, hogy a szociáldemokraták lemondanak arról, hogy minden egyes esetben önállóan döntsék el a kérdést, célszerű-e valamely nemzet állami különválása. Ellenkezőleg, a szociáldemokratáknak ezt önállóan kell eldönteniük, és figyelembe kell venniük egyrészt a kapitalizmus fejlettségi fokát [...], de elsősorban és mindenekelőtt annak az osztályharcnak az érdekeit, amelyet a proletariátus a szocializmusért vív.”[viii]

Miután hatalomra került, Lenin úgy ítélte meg, hogy az első, még törékeny munkásállamnak érdeke, hogy törekvéseiket és jogaikat tiszteletben tartva magához vonzza mindazokat a népeket, amelyek addig alá voltak vetve a birodalmi, a cári vagy az osztrák–magyar monarchia igájának. Bármilyen más stratégia azt kockáztatná, hogy a fiatal Szovjet Köztársaság ezeknek az eddig elnyomott népeknek a szemében úgy tűnne fel, mintha a régi cári birodalom arroganciáját állandósítaná, és ez az októberi forradalom ellen fordítaná őket. Éppen ezért élesen bírálta Joszif Sztálin és Feliksz Dzerzsinszkij álláspontját a nemzetiségek kérdésében, amelyet „nagyorosz”[ix] álláspontnak nevezett.

A bolsevik forradalomban és a nemzetközi munkásmozgalomban elfoglalt helye alapján Lev Trockij is sokszor visszatért a kérdésre. Leninhez hasonlóan mindig az osztályharc és a forradalmi proletariátus feladatai szempontjából gondolkodik a nemzeti függetlenség kérdéséről: „A nemzetek önrendelkezési joga az elnyomott nemzetek demokráciájának alapvető képlete. Ahol az osztály- és kasztelnyomás a nemzet leigázásával párosul, ott a demokratikus követelések elsősorban az egyenlőség, az autonómia vagy a teljes függetlenség követelésének formájában jelennek meg.”[x] A lényeget azonban ő is kiemeli: „A nagy imperialista vérengzés döntő változásokat hozott a kérdésben. A háború alatt minden kispolgár és szociálpatrióta játszott [...] a népek önrendelkezési jogának elvének húrjain [...]. Ezt a jelszót a hadviselő kormányok minden eszközzel megpróbálták felhasználni, először az egymás ellen vívott háborúban, majd a Szovjet-Oroszország elleni harcban. A német imperializmus kihasználta a lengyelek, ukránok, lettek, észtek, finnek, kaukázusiak nemzeti függetlenségi törekvéseit, először a cárizmus ellen, majd nagyobb mértékben ellenünk [...]. A Szovjetköztársaság [...] nyíltan hirdette a népek önrendelkezési jogát és szabadságát azért, hogy független nemzeti államokat alakíthassanak. Megértve, hogy milyen fontos ez az elv a szocializmusra való áttérés idején, pártunk soha nem tette ezt abszolút dogmává, nem helyezte minden más szükségszerű történelmi és feladat fölé.”[xi]

„Európai Szovjet Egyesült Államok”

Miután száműzték a Szovjetunióból, Trockij a Sztálin gyűlölt rendszere elleni elszánt harcában soha nem szűnt meg fellépni a szovjet köztársaságok függetlenségének, sőt a Moszkvától való elszakadásuk jogának a védelmében. Tekintettel az ukrán nemzet mind történelmi, mind gazdasági és politikai szempontból rendkívül meghatározó helyére, azt állította, hogy „csak egy jelszó van [...]: A független szovjet, egységes és szabad munkás- és paraszt-Ukrajna”.[xii] A megfogalmazás pontossága („szovjet, munkás- és paraszt-”), amelyről gyakran megfeledkeznek, amikor erre a szövegrészre hivatkoznak, minden jelentőségét abból nyeri, ahogyan Trockij az önrendelkezés kérdését felveti. Számára a sztálini eljegesedés által elnyomott nemzetiségek függetlenségi követelése nemcsak elvileg volt legitim, hanem olyan erő is volt, amely destabilizálhatja a hatalmat és meggyorsíthatja annak bukását. Egy olyan bukás, amely a közelgő háború által előre jelzett társadalmi felfordulások összefüggésében egy új forradalmi korszakot nyitna meg az általa 1923 óta kidolgozott „Európai Egyesült Munkás- és Parasztköztársaságok” „Európai Szovjet Egyesült Államok” perspektívájában.[xiii] Trockij számára a nemzetek önrendelkezési jogának védelme része volt a „permanens forradalom” elméletének.[xiv]

Marx és Engels, Luxemburg, Lenin és Trockij: forradalmi vagy ellenforradalmi helyzetekben, nemzetközi konfliktusokban és polgárháborúkban mind az öten alárendelték a nemzeti kérdést és az önrendelkezés kérdését a proletariátus érdekeinek. Álláspontjukban vannak ugyan állandó elemek, de ezek azért árnyaltak, és például Luxemburg és Lenin között vannak eltérések. De egyikük sem állította soha, hogy megalkotja a nemzetek önrendelkezéshez való abszolút jogának elméletét.

A szerzők közül Alain Bihr a Bourgogne-Franche-Comté-i Egyetem tiszteletbeli szociológiaprofesszora, míg Yannis Thanassekos politológus.

Fordította: Morva Judit / magyardiplo.hu

[i] Friedrich Engels: A demokratikus pánszlávizmus (1849. február 15.), MEM. 6. kötet, Kossuth kiadó, 1962. 273–274 old. – Olmütz [ma Csehországban található kisváros, Olomouc] az a hely, ahol az osztrák császár és udvara az 1849. októberi bécsi felkelés után menedéket talált. A szerény város lett a birodalom ideiglenes fővárosa.

[ii] Karl Marx: A Forradalmi mozgalom (1849. január 1.), MEM. 6. kötet, Kossuth kiadó, 1962. 141. old.

[iii] Az esszencializmus egy olyan elméleti megközelítés, amely feltételezi, hogy a dolgoknak van lényegi tulajdonsága, így van „emberi természet”, és van a „dolgok természetes rendje” – a ford.

[iv] Roman Rosdolsky: Friedrich Engels et les peuples « sans histoire ». La question nationale dans la révolution de 1848 [Friedrich Engels és a „történelem nélküli” népek. A nemzeti kérdés az 1848-as forradalomban], Page 2 – Syllepse, Lausanne–Párizs, 2018. – Rosdolsky rámutat, hogy Engels a lengyeleket, bár szlávok voltak, demokratikus szempontból forradalmi nemzetnek tekintette.

[v] Rosa Luxemburg: A szociáldemokrácia válsága, 1915. R. L. válogatott beszédei és írásai, I. kötet, Kossuth, 1958, 200. old.

[vi] Ibid. 171. old.

[vii] Rosa Luxembourg: Fragment über Krieg, nationale Frage und Revolution [Töredék a háborúról, a nemzeti kérdésekről és a forradalomról] (1918. május), Gesammelte Werke, tome 4, Dietz Verlag, Berlin, 1990. – Idézi Roman Rosdolsky, op. cit. – magyarul nem jelent meg – a ford.

[viii] V. I. Lenin: Tézisek a nemzeti kérdésről (1913. június), V. I. L. összes művei (LÖM), 23. kötet, , Kossuth, 1969., 315. old.

[ix] V. I. Lenin: A nemzetiségek, illetve az „autonomizálás” kérdéséhez (1922. december 31.), LÖM, 45. kötet, , Kossuth, 1975.

[x] Léon Trotsky: Le droit des peuples à disposer d’eux-mêmes [A népek önrendelkezési joga], Entre l’impérialisme et la révolution [Az imperializmus és a forradalom között], La Taupe, 1970. – magyarul nem adták ki – a ford.

[xi] Ibid.

[xii] Léon Trotsky: La question ukrainienne [Az ukrán kérdés] (1939. április 22.), Entre l’impérialisme et la révolution, op. cit.

[xiii] Léon Trotsky: Les conditions sont-elles mûres pour le mot d’ordre des “États-Unis d’Europe” ? [Megérettek-e a feltételek az "Európai Egyesült Államok" jelszóra?], Pravda, Moszkva, 1923. június 30. – magyarul nem adták ki – a ford.

[xiv] Léon Trotsky: La Révolution permanente [A permanens forradalom] (1928–1931), Gallimard, Párizs, 1963. – magyarul nem adták ki – a ford.