Elérkezett az a pillanat, amikor már nincs békés megoldás a színművészeti egyetem ügyében. A kormány több mint egy hónapja avatkozott be az intézmény életébe, törvénytelen lépések sorát megtéve – legalábbis az SZFE hallgatói és tanárai szerint így történt –, új fenntartót, egy alapítványt megbízva az egyetem működtetésével. Tette ezt anélkül, hogy egyeztetett volna, hogy a saját emberein kívül mást is beengedett volna a kuratóriumba. Kétségtelen: a hatalom nagyjából azt az utat járta, amelyet a többi, hasonlóan alapítványi formára váltó felsőoktatási intézménynél, azzal az el nem hanyagolható különbséggel, hogy azoknál a helyi jelölteket is bevonták a kuratóriumokba. - írja a Hírklikk

Ezzel együtt, az egész folyamat nyilvánvalóan azt az irányt vette, hogy mindenhol meglegyen a mostani kormány befolyása, és ez a befolyás akkor se vesszen el, ha történetesen 2022-ben az emberek elzavarják ezt a rezsimet. Pontosan látható, hogy az orbáni gondolkodásnak ez a lényege; ha történetesen új kormányt választanak az emberek, akkor is képesek legyenek – ellenzékből – mindent kézben tartani; médiát, ügyészséget, immár a bíróságot és mindazon hivatalokat, amelyek a hatalom kontrolljául szolgálnának. Egy ilyen váltás esetén, ugyanis valóban azt a feladatot látnák el, amiért létrejöttek, azonnal feladnák a hatalom kiszolgálását, és mindent elkövetnének, hogy az új vezetést ellehetetlenítsék. És ez a cél a kultúrában, illetve az oktatásban is; ne legyenek többé szabad műhelyek, olyan fórumok, amelyek nem a Nemzeti Együttműködés Rendszerét és ideológiáját szolgálják ki.

És ezt a kiszolgáló pozíciót nem akarta elfogadni az SZFE vezetése és diáksága; elsőként mentek szembe a kormány autonómiát felszámoló törekvéseivel. Tudták: a törvény mellettük áll, még az alaptörvény, a Fidesz többség által kreált alaptörvény is garanciákat biztosít nekik. Csak hát ez a kormány nem szereti, ha bárki megkontrázza intézkedéseit, azt meg végképp nem, ha a törvényre hivatkozva teszi ezt. A mai rendszerben az a törvény, amit Orbán és követői elhatároznak; ha éppen nincs olyan jogszabály, amely akadályt jelentene, akkor alkotnak, vagy pedig magasról tesznek rá; egy másik jogszabályra hivatkozva. A színművészetisek azonban nem hódoltak be, leendő szakmájukra való rátermettségüket bizonyítva, rendkívül színes és kreatív ellenállási mozgalmat indítottak, tiltakozva a törvénytelenül föléjük helyezett kuratórium, és most már a két, pályázat nélkül odahelyezett rektorhelyettes, valamint a hajdani katona-ezredes kancellár ellen. Nap mint nap megüzenték a hatalomnak: ezekkel az emberekkel nem hajlandóak tárgyalni, nekik a minisztérium a gazdájuk. Amit persze a kormány cáfolt, mondván, nekik semmi közük az egyetemhez, ugyanakkor egy gyors mozdulattal – állítólag Vidnyánszky Attila kérésére, megduplázták az intézmény költségvetését. Ám a hallgatókat és a korábbi vezetőket ez sem hatotta meg, utóbbiak sztrájkba léptek, az előbbiek pedig kitartottak követeléseik mellett, és változatlan megszállva tartották az egyetem mindkét épületét.

Amint az várható volt: a hatalomnak előbb-utóbb elfogy a türelme, csak az volt a kérdés, milyen eszközhöz nyúl a demonstráció elfojtása érdekében. Előbb ultimátumot küldött, azt a látszatot keltve, hogy a megegyezésre törekszik, valójában azonban a szöveg egyértelműen rámutatott a hatalmi arroganciára. Egyértelmű volt tehát, ezt el fogja a hallgatóság utasítani, mint ahogy meg is történt. És ettől a pillanattól kezdve, megszűnt az egy hónapnyi patthelyzet, tényleg elérkezett az idő, hogy a hatalom, a kormány megbízottjai a keményebb eszközökhöz nyúljanak, amit csütörtök reggel meg is tettek. A kancellár, miután nem jutott be az egyetem épületébe – és ezt pontosan tudta, hogy így fog történni –, a helyszínre érkező sajtó jelenlétében felolvasta az előre megírt memorandum pontjait. Márpedig ezek a pontok azok, amelyek végképp elveszik a békés megoldás lehetőségét. Világossá vált, amit már sejteni lehetett: új épületet keresnek – nyilván már rég meg is találták – az egyetem számára, míg a Vas utcai ingatlant nem pusztán otthagyják, de a működését is ellehetetlenítik. Vagyis nem fogják fizetni a közüzemi díjakat, egyáltalán semmit, ami egy épület létezéséhez szükséges, egy csontvázzá csupaszítják. A jelképes egyetemfoglalás innen kezdve – hitük szerint – értelmét veszíti, a hallgatók pedig, ha mégis folytatják a tiltakozó akcióikat, elveszítik ezt a fél évet. Kétségtelen: a kormány nem nyúlt a karhatalmi eszközökhöz, nem kockáztatott meg egy ilyen konfliktust, viszont tárgyalni sem hajlandó, helyette inkább zsarol, megfélemlít, és megoszt. Nyilván arra számít, hogy a hallgatók egy része – és a fizetés nélkül maradó tanárok – előbb-utóbb behódol, kit a félelem, kit az egzisztenciális kilátástalanság, kit az esetleges csábító hangok – színházi, televíziós munkák beígérése – ingat meg, és késztet visszalépésre. Ezt a hatalmat nem fogja érdekelni, hogy csak a hallgatók egy része vesz részt az oktatásban, illetve hogy képzetlen tanárok veszik át a tanítást; bármi áron kerékbe akarja törni a demonstráció mellett kitartókat.

Nincs, és nem lesz tehát béke, de ez már nem is patthelyzet. A hatalommal szemben már csak egy széleskörűvé váló, az ország legtöbb egyetemistáját megmozgató ellenállás lehet eredményes. Az SZFE rokonszenves mozgalma új fázishoz érkezett; elszigetelten nem lehetnek már eredményesek. Nem pusztán rokonszenvre, szolidaritásra van szükségük, hanem ennél jóval többre. És mert jóval többre van szükség, fel kell adniuk azt a koncepciójukat, amely a politikát távol tartotta a küzdelmüktől. Ez a harc immár vastagon politika, s nem csupán egy egyetem autonómiájáról szól. Arról szól, hogy meddig mehet el egy kormány, mennyire szánthatja be az összes demokratikus értéket. Márpedig ez politikai ügy, össztársadalmi érdek. Senki nem nézheti tétlenül. Mert, ha minden így marad, az nem a békét hozza el, hanem végképp megszilárdítja ezt az alattvalói világot. (hirklikk.hu)