Nincsenek képesítés nélküli foglalkozások. A valóban szükséges munkáról
Akiket eddig képesítés nélküli dolgozónak és képzetlen munkaerőnek soroltunk be és neveztünk, azokról a globális vészhelyzetben hirtelen kiderült, hogy a legfontosabbak a modern élethez – a kamionsofőrök, az árufeltöltők, a pénztárosok, az Amazon raktári munkásai szó szerint pótolhatatlanoknak bizonyultak.
A kép illusztráció! - Forrás: magyardiplo.hu
Az Egyesült Államokban naphosszat sorolhatnánk azokat, akik szakmai karrierjüket a McDonald’s-ban kezdték. Pharrell Williams énekesnek a cég háromszor is felmondott, míg James Franco, aki fiatalkorában szintén alkalmazottjuk volt, 2005-ben így lelkesedett: „Nem tudom, ki mit gondol és mond, de amikor szükségem volt a McDonald’s-ra, akkor a McDonald’s ott volt, számíthattam rá.”[1] A Képviselőház volt republikánus elnöke, Paul Ryan azt állította, hogy a multinacionális cég hamburgereit sütve jött rá, mit is jelent az amerikai álom.
„A legszórakoztatóbb a McDonald’s-os munkában, hogy megtanulunk mindent nagyon gyorsan csinálni” – emlékezett vissza az Amazon feje, Jeff Bezos, aki fiatalabb korában szintén dolgozott a gyorséttermi óriásnál. „Láttam, hány tojást lehet úgy feltörni egy adott idő alatt, hogy a héja még ne keveredjen bele az ételbe.”[2] A kezdet tehát összhangban van szakmai életének folytatásával: a milliárdos üzletember üzleti stratégiájának lényege ugyanis a minimálbéren tartott és rabszolgaként kezelt alkalmazottak képességeinek optimalizálása: a gyors és monoton munka élménye jól hasznosult a jövőbeli milliárdos karrierjéhez.
A világon közel 800 ezer ember dolgozik ma az Amazonnak, legtöbbjük a raktáráruházakban veszi fel és csomagolja a rendeléseket, hogy azokat kiszállíthassák a vevőknek. Egykor a McDonald’s volt a munkahelyek utolsó mentsvára, ám most az Amazon-raktárközpontok versengenek a címért. Egy Amazon-munkás saját központját „megélhetési pöcegödörnek” írta le – mesélte Emily Guendelsberger író.
Az USA-ban a leggyakoribb munkahely a bolti eladó, a pénztáros, a gyorséttermi kiszolgáló és a házhoz szállító futár. Mind képesítés nélküliként besorolt, rosszul fizetett, lényegében repetitív, monoton, zsákutcának tartott állás. Mégis, a munka, amelyet ezekben a szerepekben az emberektől megkövetelnek, gyakran nagyon is sok ügyességet és tudást igényel.
Ezeket szakképesítést nem igénylő állásokként (unskilled labor) tartják számon. Statisztikai kategóriaként általában ide sorolják a csak alapképzést végzetteket és azokat a munkaköröket, amelyekhez nem szükséges középiskolai érettségi vagy egyetemi diploma. Az ENSZ Munkaügyi Hivatala (Bureau of Labor Statistics, BLS) jelentése szerint 2018-ban az Egyesült Államokban a dolgozók 31%-a olyan munkakörben dolgozott, amelyhez nem társult minimális oktatási követelmény sem, további 40%-uktól pedig kizárólag középiskolai végzettséget vártak el. Így sok amerikainak szakképzetlen vagy alacsony képesítésű munkakörben kell dolgoznia.
Egyszeriben, forduló nélkül leszedni az asztalt
Pedig azok, akik valaha megpróbálták, tapasztalatból tudják, hogy ezekben a munkakörökben nagyon is sok ügyességet és jártasságot várnak el tőlük. A telefonos ügyfélszolgálathoz, az áruk szortírozásához, az ételkészítéshez vagy a vendégek kiszolgálásához mind kézügyesség, erő, emlékezőtehetség, állóképesség, valamint a vevőkkel való érintkezéshez komoly érzelmi tartalék szükséges. Ahogyan Brittany Bronson asszony, aki részidős felszolgáló és részidős egyetemi oktató a Nevadai Egyetemen, a New York Timesban elmagyarázta: „egy ügyes kiszolgáló egyből le tudja szedni az asztalt, forduló nélkül is, egyszerűen a tányérok gondosabb elhelyezésével az alkarján vagy az ujjpercei között.” Saját kettős, értelmiségi és munkásosztálybeli szakmai helyzetének köszönhetően egyedi rálátása van: „a képzetlen és alacsonyan képzettnek mondott munkakörök ellentmondanak azoknak a gonddal és precízen végzett feladatoknak, amelyeket a munkatársaim, végzettségüktől és nyelvtudásuktól függetlenül, végeznek.”[3]
A képesítés nélküli munkakörökhöz tehát komoly készségekre és tapasztalatra van szükség, de erről nem nagyon beszélnek, szakmailag kizárólag a munkások irányítását ismerik el és értékelik nagyra. Még amikor a munkahelyeinket felfaló robotokkal ijesztgetnek, akkor is rendszerint a munkaerőpiac alacsonyan fizetett végéről példálóznak, a menedzsment automatizálásáról jóval ritkábban hallani, pedig az is létezik. Példa erre a logisztikát csúcsra járató just-in-time [éppen időben] módszer, amikor a számítástechnikai programok nemcsak hogy fittyet hánynak az alacsony jövedelmű munkásokra, de a program optimalizálási célfüggvénye kifejezetten rájuk terheli a gazdálkodás esetlegességeit. Egy BLS-jelentés a 2017–2018 közötti időszakról bemutatja, hogy a 25 év feletti munkások esetében a képesítést nem igénylő munkakörökben a munkaidő beosztását 31%-uk alig egy héttel előbb kapja meg – összehasonlításul pedig kimutatja, hogy a BA-diplomával rendelkezők körében ez a dolgozók 14%-ával történik így.[4] Ekkora létbizonytalanság megköveteli a képesítést nem igénylő munkakörökben dolgozóktól, hogy szervezettek és találékonyak legyenek, és képesek legyenek összehangolni a fizetett munkájukat a személyes életükkel.
A szakképesítés nélküli munkák felügyelete ötvözi az önkényes szabályokat és a szigorú büntetést, ami megint csak megköveteli a munkásoktól, hogy ügyesek legyenek, ha túlélni akarnak. A telefonos ügyfélszolgálatban dolgozók munkáját például gyakran hangfelismerő algoritmusok elemzik, és a repülésből ismert „feketedobozok” tárolják. Figyelik a hangsúlyozásukat és a teljesítményüket. Energikusnak vagy empatikusnak tűnni különösen akkor, amikor egy kihívást jelentő ügyfelet kell kezelni, többféle jártasságot igényel.
Josh Cullinan gyorséttermi és kiskereskedelmi szakszervezeti tisztviselő Ausztráliában rámutatott arra, hogy egy modern gyorséttermi dolgozó olyan szaktudást és képességeket használ, amelyek a múlt generációk munkásai számára elképzelhetetlenek lettek volna. Egy átlagos „drive through” autósbüféablakban dolgozó gyorséttermi munkásnak sok feladatot kell egyidejűleg elvégeznie. Rendelést vesz fel a vendégektől egy fülhallgatón keresztül, ezeket felviszi egy programba, amely a rendelést továbbítja a konyhának, közben már be is gyűjti és át is adja a kész csomagokat más vendégeknek, és elektronikus rendszereken keresztül intézi a fizetést is – és mindezt a legszigorúbb határidőkkel. Mindennek tetejében elvárják tőle, hogy udvarias legyen, pedig hosszú műszakokat kell végigdolgoznia, ami fizikailag és érzelmileg is kimerítő.
A kiskereskedelmi dolgozóktól szintén egyre gyakrabban követelik meg, hogy fülhallgatóval dolgozzanak, hogy felügyelhessék a munkamenetet. „Ezek a fiatalemberek olyan rendszereket használnak, amelyeket a nagyszüleik meg sem tudnának érteni” – mondta Josh Cullinan. A munkásoknak olyan készségeket kell kifejleszteniük saját érzelmi és fizikai védelmük kezelésére, amelyekhez „tudásra és talpraesettségre van szükségük.” Ugyanakkor újfajta képességekre is szükségük van, hiszen gyakran érintkezési pontként szolgálnak „sokféle technikai rendszer között, amelyeket húsz vagy harminc évvel ezelőtt egyetlen munkahely sem használt.”
Amikor a képzettséget nem igénylő munkakörökhöz a valóságban mégiscsak szükséges képességek kérdéseit vizsgáljuk, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy ezen munkák jó részét „képzetlenné tették” a hagyományos, ipari értelemben. A feladatokat felszabdalták, és azt követelték meg a munkásoktól, hogy a végtelenségig ugyanazokat a részfeladatokat és mozdulatokat ismételgessék, ami még kimerítőbbé, igazi gürcölésé tette a munkájukat.
Ez azon témák egyike, amelyet Emily Guendelsberger újságíró részletesen bemutat legújabb könyvében, az On the Clockban.[5] Számos alacsony bérezésű munkát vállalt – az Amazonnál, egy telefonos ügyfélszolgálatban és egy McDonald’s-ban is –, amelyeket mind szakképesítés nélkülinek minősítenek. Az Amazon raktáráruházban a csomagösszeállító feladata kiváló példája a képzetlen és a képzetlenné tett munkára. A csomagösszeállítók minden teendőjét egy elektronikus szkennerpisztoly osztja be, amely precíz utasításokat ad, és meghatározza a teljesítés időtartamát is, másodperces visszaszámlálással. A munka önmagában nem lenne nehéz, de olyannyira stresszes és fájdalmas volt, hogy Emily Guendelsbergernek tudatosan korlátoznia kellett a napi fájdalomcsillapító-adagjait. A legrosszabb a munka unalmassága volt, pedig a naponta megtett óriási távolságok miatt fizikai fájdalmai is voltak. „Nehéz átadni, milyen nagy ügy az unalom, sokkal könnyebb a fájdalomról írni – meséli. – A hosszú, magányos és monoton munkanapok miatt többször közel álltam ahhoz, hogy egyszer csak otthagyjam az egészet.”
Ezek a munkakörök szándékosan dehumanizálnak: „Az Amazon összes statisztikája, a másodperces visszaszámlálás és az automatikus büntetés azt a célt szolgálja, hogy az emberek esetlegességeit csökkentse, hogy egyre hasonlóbban viselkedjenek a robotokhoz.” A digitális forradalom, ahogyan az ipari forradalommal is történt, afelé halad, hogy az embereket semmi másként, csak termelési inputként, termelési eszközként kezelje, megfosztva őket emberségüktől.
Minél inkább hasonló egy adott feladat egy robot által is elvégezhető feladathoz, annál „helyettesíthetőbb” gazdasági értelemben a munkaerő. „Minél inkább lebontanak részeire egy feladatot, annál olcsóbban lehet új munkaerőt felvenni – teszi hozzá Emily Guendelsberger. – Végeredményben olcsóbb állandóan megújuló alkalmazottak seregeit kezelni, mint arra ösztönözni a dolgozókat, hogy maradjanak meg a munkahelyükön, váljanak tapasztalt és bejáratott dolgozókká, ami persze magasabb bért feltételez.” A kivétel erősíti a szabályt – Jeff Bezos felemelte dolgozói minimálbérét, de ez nem egy jóindulatú döntés eredménye volt, hanem válasz a munkaerőpiac feszültségeire.[6]
Míg a repetitív, monoton munka nem ritka, ez nem szükségszerűen jár együtt alacsony fizetéssel vagy gürcöléssel. Elit sportolók gyakran azzal töltik az életüket, hogy a képességek egy nagyon speciális sorozatát gyakorolják ismétlődően, de ezek az erőfeszítések az elismerés és a társadalmi státusz olyan szintjét érik el, amely ellensúlyozza a hátrányokat. Maurice Ravel Bolerójának gyötrelmes pergődob szakasza (amely ugyanannak az egyetlen kétütemes szólamnak a 15 percig tartó ismétlése) bármilyen mércével mérve kínzóan stresszes, mégis az előadójukra halmozott dicsőség azt az érzést kelti, hogy megéri. Még a képzettséget igénylőnek tekintett munkák, mint például bizonyos mérnöki, számviteli és banki munkák, de még az orvoslás bizonyos formái is, egyre inkább olyan technológiai rendszerekre támaszkodnak, amelyek megváltoztatják és gyakran csökkentik a képességbeli vagy tudásbeli elvárásokat. Ezek az állások azonban továbbra is relatíve jól fizetett és megbecsült munkák maradnak, míg a szakképzettséget nem igénylő munkakörök repetitív jellegét mindig is arra használják, hogy ezzel igazolják, miért itt vannak a legalacsonyabb bérek a munkaerőpiacon.
„Mi építettük fel ezt a várost”
Az állítólag képzettséget nem igénylő állásokban dolgozó több millió ember munkája nélkül a társadalom megszűnne működni. Az építőipari szakszervezetek régóta használják a „Mi építettük fel ezt a várost” jelszót. Barbara Ehrenreich újságíró nemrég kamionsofőr barátjáról beszélt, „aki szereti hangoztatni, hogy minden egyes dolog, amelyet a szupermarket árusít, azt egy kamion szállította oda. Semmi sem működik az olyanok nélkül, mint ő” – szokta mondani.[7] Ugyanez igaz a gyorséttermi, a futár, a pénztáros, a pincér stb szakképesítést nem igénylő foglalkozásokra is. Azok, akik a szupermarketek polcait feltöltik, és segítenek abban, hogy ételhez és ruházathoz jussunk, nélkülözhetetlenek a túlélésünkhöz. Egy ausztráliai mezőgazdasági munkásszakszervezet jelszava az, hogy „Mi etetünk titeket”. Lehet, hogy sok szakképzettséget nem igénylő állás unalmas, fájdalmas és kellemetlen, de a helyzet nem az, hogy ezek „fölösleges munkák” lennének (bullshit jobs”).
Hogy megfordítsuk a szakmai hierarchiát, és a csúcsra a társadalom számára tényleg nélkülözhetetlen feladatokat tegyük, a dolgozóknak szervezkedniük kell. Ami talán a leginkább egyesíti a szakképzettség nélküli munkakörök dolgozóit, az a feléjük tanúsított tisztelet teljes hiánya. Ezt sürgősen meg kell változtatnunk. Hogyan lenne ez elérhető? Érdemes megismernünk egy telefonos ügyfélközpontban megtörtént konkrét esetet. A munkahelyen már egy ideje feszült volt a légkör, a szakszervezeti delegáltak rendszeresen beszélgettek a tagokkal az ügyek széles skálájáról, de a változás egyik katalizátora egy különösen elragadó követelés lett: az olvasás joga. A telefonközpont politikai és privát felméréseket készített, és ezért automatikusan tárcsázott kimenő hívásokat, ami azt jelentette, hogy a dolgozóknak jócskán volt idejük két hívás között, és volt, aki akkor olvasott. Amikor egy munkásnak a menedzsment megmondta, hogy tegye el a könyvét, és távozzon, az eset az ellenállás fáklyája lett. A dolgozók letették munkát, majd győztek, és elnyerték az olvasás jogát, és a kollégájukat sem bocsátották el.
Jeff Bezos saját, szakképzettséget nem igénylő állásának élményére alapítva egy szenvedésbirodalmat hozott létre, kizsákmányolva azokat, akik most neki dolgoznak a szakképzettség nélküli munkakörökben. Talán itt az ideje, hogy rávegyék őt arra, hogy hallgasson a munkásaira, és kezdjen tiszteletet tanúsítani irántuk.
A szerző, Lizzie O’Shea jogász, a „Future Histories: What Ada Lovelace, Tom Paine and the Paris Commune Can Teach Us About Digital Technology” [Jövőbeli történeket: Amit Ada Lovelace, Tom Paine és a párizsi kommün taníthat nekünk a digitális technológiáról], Verso, London, 2019. c. könyv szerzője. A cikk korábbi verziója a „The Baffler” 50., 2020. márciusi számában jelent meg.
Angolból fordította: Mátyás Máté / magyardiplo.hu
