– 3,90 euró ez a fél kiló áfonya? – kérdem a pénztárost Németországban.

– Sok? És 3 euró megfelel? – kérdez vissza.

Mire én (közben mosolygok): – … nem lehetne 2,50?

Szó nélkül beüti a gépbe: 2,50.

Történt 2022. augusztus 19-én, zárás előtt fél órával, Berlin Kreuzberg kerületében, egy nálunk is ismert élelmiszerlánc egyik helyi üzletében. 

Alkalmazottak saját zsebre dolgoznak Németországban? Na ne! 

Igen, Németországban vagyunk. Csakhogy semmi trükközés… minden szabályos és legitim ebben a történetben.

Hirtelen eszembe jutott: ebben az országban minden, de minden az, aminek és amilyennek látszik. Sőt – eredeti szándékaimmal ellentétben – már most, a legelején „lelövöm” cikkem lényegi mondanivalóját:

ez az egyik „legegyenesebb” ország, ahol valaha jártam!

Az alkalmazottak ugyanis – legalábbis ennél a láncnál, bár szerintem mindegyiknél – az esti órákban önhatalmúlag döntenek az árakról. Feltételezem, csak azon cikkek áráról, amelyek másnapra veszíthetnek a minőségükből. Köztünk szólva, én egyáltalán nem sokalltam a 3,90-es árat: otthon többe kerül, eleve ritkán kapható, szinte luxus… Szóval, rossz szokásomhoz híven, én csak úgy kérdezősködtem. A pénztárosnő viszont – mert nem ismer – mást értett ki a kérdésemből.

A gyümölcs árát – önhatalmúlag, de szabályosan – ott helyben alaposan levitte, szintén „csak úgy”.

Nem célom, hogy csúsztassak: természetesen szó sincs róla, hogy az igazi, az amerikaias, a libertariánus szabad piacgazdálkodás hazája lenne Németország.

Hogy is lehetne az egy olyan hely, ahol – éppenséggel az állam beavatkozásának eredményeként – 9 euróért bejárom a fél országot? Hallo! 9 euróért!

Egész hónapon át annyit vonatozom, földalattizom, villamosozom, HÉV-ezek, annyit hajózom, kompozom (menetrendszerűen közlekedő, regionális közlekedési vállalatokhoz tartozó hajókon) az Elbán, a Rajnán, a Dunán és minden más folyón, illetve annyit buszozom, amennyi belefér.

9 euró. Tavalyi átváltási áron 3000 forint, itteni – szubjektív – árfolyamon 4 és fél adag espresso.

És erről persze hogy nem a vonatpénztárosok döntöttek. Nem csak úgy…

Erről egy több mint nyolcvan milliós ország parlamentje hozott törvényt tavasszal és nyárra az lett belőle, ami.

Én speciel rendkívüli mértékben profitálok abból, „ami lett”: élmények garmadáját gyűjtöm, maga e téma adja az alapvető ihletet e sorok megírásához, pénztárcámat „történelmileg példátlan módon” kímélem mostanság…

És ha én így vagyok ezzel, akkor nyilvánvalóan sok milliónyi embertársam szintén…

Nem elképesztő, hogy – miközben nálunk csak és kizárólag magyar rendszámú autósok élvezik a benzinársapkát – itt, ebben az országban minden embertársam, tartozzon bármely nációhoz, szinte ingyen beutazhat egy hazánkénál csaknem ötször nagyobb területet Münchentől Hamburgig, a keletnémet Görlitztől fel az északi- és balti-tengeri kikötőkig, le a világszép Fekete-erdőig, Türingiáról nem is szólva…? S miközben utazunk, járjuk az országot, buszon, vonaton, villamoson, itt továbbra is mindenki maszkot visel?

Kiírások, bemondások szerint ez a kötelező! Csakhogy – ha nem fedi arcodat maszk – attól még nem büntetnek meg. Alapvetően te, kedves embertárs, te döntesz, kizárólag a te belátásodra, van bízva a nagy kérdés: „maszk vagy nem maszk?”.

Ez Németország. Az ország, amelyet éppen hét évvel ezelőtt, 2015 augusztusának végén másfél-két millió menekült-migráns lepett el… És? És 2022 augusztusának végén a regionális német közlekedési vállalatok 2015 menekültjeit, migránsait foglalkoztatják ellenőrökként. Főként   színesbőrű fiatal nők és férfiak azok, akik a jellemzően szőke ukránokat – az idei esztendő „sztár” menekültjeit – figyelmeztetik: „tessék hordani a maszkot!”.

A migránsok előző hulláma orientálja, segíti az új hullámot. Ez Németország, de nem a teljes…

Ugorjunk fel Berlintől északkeletre! Fel nem ismerné, aki járt már ugyanitt az NDK-s időkben. Álomszép házak, fehér homokos tengerpartok, takaros hotelekkel, kisvendéglőkkel, tengerre emlékeztető, egymással összefüggő tavi világokkal. Brandenburg, Mecklenburg-Pomeránia.

Only for white! – nem olvasható ilyen sehol sem, ilyet leírni a német valóságban lehetetlenség, mégis, ténynek látom: az ex-NDK (valamivel nagyobb, mint hazánk) nem jelentéktelen hányadán – a csodásan megújult, renovált városokban, a nyugatiakhoz képest fejlettebb, mert újabb infrastruktúrával ellátott településeken, főként a képeslapokba kívánkozó tengeri és tavi üdülőhelyeken, nincs „migráns”. Magyarul; nincs színesbőrű nemcsak az alkalmazottak, de – bárhova is néztem, bármennyire hihetetlen – még a látogatók között sem! Ha nagyon megpiszkálom a dolgot, kevésbé sarkosan ugyan, de még Kelet-Berlinben (az NDK egykori fővárosában) sem…

Ez így alakult. Szervesen. Persze alaposan megbüntetnék, ki is rúgnák azt a városi hivatalnokot, azt az üzletvezetőt, szállodást, aki egy munkára jelentkezőt annak bőrszíne, származása okán utasítana vissza. Nem lehet azonban jogi fogást találni senkin… Mégis az van és úgy van, ahogy írom.

Ez is Németország. Pontosabban ez az „NDK” Németországa. Amelynek pénzügyi-gazdasági integrálása a nagy Német Szövetségi Köztársaságba, a világ egyik kiemelkedő technológiai-gazdasági hatalmának vérkeringésébe, a legszerényebb eddigi számítások szerint 3 billió eurójába került a nyugati Németországnak – harminc év leforgása alatt.

Kelet-Németország elképesztő hely: a városok – a nyugatnémetekhez képest, a nyugatnémet városok bizony már „nem a régiek” – ragyognak a tisztaságtól, az emberek jól élnek…

Csakhogy valójában „nincs élet”.

Mert nincsenek fiatalok. Ezek szép, ámde gyéren és meghatározóan nyugdíjasok által lakott vidékek. Jéna, Lipcse, Erfurt persze nem, de ezen városok csupán szigetek.

A nagy egész ex-NDK szerény véleményem szerint arra jó, hogy néhány napot ott töltsünk, nézzük a nevezetességeket, az eredeti pompájukhoz képest is ragyogóbbá tett emlékeiket. Élvezzük, hogy Németországon belül is vannak helyek, ahol fölelevenedik a legendás „német rend, tisztaság”, merthogy ilyesmi Németország túlnyomó részén, legalábbis a városokban, egyszerűen nincs többé.

Keleten viszont van… De minek? Nem tudom elégszer ismételni:

Kelet-Németország mindennapos gazdasága, élete – nagyon leegyszerűsítetten – arról szól, hogy a „nyugatiak” rettenetes áldozatvállalásának köszönhetően a nyugatnémetnél picivel kevesebb nyugdíjat, mégis magasabb életminőséget élvező idős emberek kiszolgálnak velük „egyívású” idős embereket. Mogorván, mérgesen… és maguk között rutinszerűen szidalmazva a velük történt igazságtalanságot: 

Tetszik tudni, a nyugatiak kolonizáltak bennünket!.

A valóság: Németország egyesítését követően, harminc év alatt, a keleti német területek lakosságának száma 15 százalékkal csökkent. Meghatározóan a fiatalság távozott.

Pedig a nagybefektetők sóvárognak, hogy a nyugatnémetnél fejlettebb, modernebb infrastruktúrájúvá tett Kelet-Németországban beruházhassanak. Ráadásul ott vannak azok a fantasztikus termőföldek… csakhogy nincs, aki megművelje őket. Nincs, aki dolgozzon a potenciális új gyárakban.

Korábban még átjöttek a közeli határon szezonálisan munkára a lengyelek. Ma? Közülük senki, legfeljebb ők az egyedüliek, akik bátran mernek Kelet-Németországban vállalkozni, és – újabb abszurditás – azokat a kelet-németeket alkalmazzák, akik őket alkalmazták a 90-es években. Jöttek korábban szezonra románok, bolgárok is. Ők azonban már jobban megtalálják a számításukat egyrészt otthon, másrészt Portugáliában, Olaszországban, Spanyolországban, Franciaországban. Könnyebb arrafelé nekik a nyelv. A keletnémet fiataloknak pedig a jelek szerint eszük ágában sincs hazatérni.

Szóval, állítom, nem igaz, hogy migráció kapcsán „csak a pénz beszél”. A románok, a lengyelek, sőt a dél-olaszok, franciák egyre nagyobb számban költöznek a fent elmondottak dacára ugyanis Németországba, csakhogy Nyugat-Berlinbe és Nyugat-Németország minden sarkába. De nem Kelet-Németországba.

Kevés olvasó tudhatja azt, hogy negyven év alatt 2 millió orosz telepedett le, illetve született Németországban. A szovjet időkben az NSZK „kivásárolta” Moszkvától az eredendően németajkú szovjet polgárokat, a Szovjetunió felbomlása után a Volga menti németeknek nevezett emberek emigrációja aztán nagyban folytatódott tovább. A német állam Kazahsztánból, Üzbegisztánból és más szovjet ex-köztársaságokból is „kivásárolta” őket, értsd az oda telepített, eredendően német ajkú emberekért az NSZK százmilliókat fizetett ex-szovjet közép-ázsiai és kaukázusi rezsimeknek is.

Ez Németország. Friss tapasztalataim alapján írom: én bizony ahány kazah-üzbég-orosz felnőtt „némettel” (német állampolgárságot kaptak azonnal) találkozom (nagyon sokan vannak) és megkérdem tőlük – márpedig mindtől megkérdezem – kivétel nélkül mind:

1. németnek mondja magát,

2. mind rosszabbul beszél németül, mint én,

3. egymás között csak oroszul kommunikál.

Megtudom tőlük, hogy csak orosz sajtót olvasnak, és még egyetlen érintettel sem találkoztam, aki nem Putyinékat támogatná Ukrajnával szemben.

E fenti soraimat erősen ajánlom olvasóim figyelmébe!

Ez (is) Németország. Amely ország hivatalosan és politikai, katonai, gazdasági, pénzügyi bizonyítékkal alátámaszthatóan Ukrajnát támogatja.

Az itt élő milliónyi ex-NDK-s, főként idős emberek, és „orosz-németek” mindannyian – nem is leplezetten – mégis a német szövetségi kormány ellen ágálnak ukrán ügyben. Egyúttal messzemenően Putyinék, illetve a Putyinéhoz hasonlatos, nálunk nagyon jól ismert ikonikus vezetők oldalán állnak. 

Ugyanez a „belső” oroszbarát népi ellenzék azonban nagyon szívesen és maximálisan aknázza ki a „Lügenregierung” (hazug kormány) „Lügenwirtschaft”-ja (hazugság-gazdaság) által nyújtott 9 eurós szuper jegy lehetőségeit.

Megfigyeltem, Nyugat-Németországban mindig találok ülőhelyet az olcsóság miatt (is) valóban gyakran zsúfolt és gyakran nagyokat késő vonatokon. Kelet-Németországban azonban soha. Itt – merthogy aktuálisan keleten vagyok – általában állni kényszerülök, a kocsikban egymás hegyén-hátán a tömeg… és közben szidalmazzák a rendszert. Ez a tömeg egyáltalán nem ugyanaz, amivel Nyugaton találkozom. Ezt a velem egykorúak (hatvan pluszosok) alkotják.

Nyugat-Németországban a tömeg jellegzetesen fiatal. És türelmesebb. Nem veszi szájára a politikát. Pedig ott talán még többet késnek a vonatok, merthogy több is van belőlük, sokkal több a pályafenntartási, későbbre halasztott felújítási, modernizálási munka, mint az „NDK-ban”.

Ami – szerintem – a lényeg e tekintetben is: ahol fiatalok vannak többségben, ott több az optimizmus és kevesebb a cinizmussal egybeforrt pesszimizmus. A fiatalabbak, köztük az egyre markánsabb részt elfoglaló más nyugati országokból Németországba költözött, az egyre jobb minőséget képviselő kelet-európai, köztük ukrán és a „new wave” török, közel-keleti fiatal, mintha „levenné a levegőből, az atmoszférából”, hogy ez a „9 eurós projektum folytatódik, folytatódnia kell és nem kell sietni”. Az jellegzetesen idős „NDK-sok” másként szocializálódtak: pesszimistábbak, kétkedőbbek, „ellenszurkolók”; minél többet kapnak az általuk „nyugatinak” nevezett államtól, annál kétkedőbbek vele szemben.

Ez Németország. Augusztus utolsó napjaiban a kancellár és szűk döntéshozói köre jelzi: gazdasági-pénzügyi kötelesség mindazt folytatni, amit a 9 eurós országos – eredetileg átmeneti, nyári akcióként meghirdetett – program jelképez.

A „keletnémet sorstörténettől” függetlenül, Németország történelmének legsúlyosabb fejezetei az inflációhoz kötődnek. Az az elleni folytatott küzdelem sikerre vitele ám az igazi küldetése minden felelősségteljesen cselekvő német politikai erőnek. Az országot irányító szociáldemokraták, a zöldek és a gazdaságpolitikában élenjáró szerepet játszó, szabadpiaci elveket valló liberálisok éppúgy, mint az ellenzéki kereszténydemokraták (mellesleg: tartományonként különböző erőviszonyok vannak, sok helyütt kereszténypártiak a „főnökök”, de mindannyian „egy nyelvet beszélnek”) igenis nagy sikersztorinak tartják, hogy – éves szinten – 2 százalékkal nyomta le az inflációt (9 helyett 7 százalékos) annak a bizonyos, lassan ikonikussá váló, 9 eurós jegynek a bevezetése.

Mert 1. ez egy utazó és utazni, ingázni kényszerülő nép, fogyasztási kosarának jelentős részét képezi a közlekedési kiadás, 2. éppen az ingázás jelentősége okán – ezernyi tartományi és szakmai alapon megkülönböztetett jegyár létezett eddig, ezek  rendszerben tartása márpedig rendkívüli áldozatokat követelt a vasúttól, az összes más közlekedési vállalattól, a tartományi és a központi költségvetésektől – az egységesítés végül is olcsóbbá, hatékonyabbá, átláthatóbbá teszi a „globális” utaztatási szisztémát 3. a jegyárakat racionalizálással, bürokráciamentesítéssel fogják tudni „lent  tartani”.

Erről – ahogy e sorokat rovom – intenzív tárgyalások zajlanak a központi kormány és a tartományi kormányok, szakértők között. Az infláció lenyomása itt a lényeg: ezt – pragmatikus alapon – a vállalatok és az egyszerű polgárok terheinek levételével kívánják elérni, lásd: áfacsökkentés a gázra, a benzinre, takarékosság a közvilágítással, a vízzel, a szövetségi állami és a tartományi pénzszórás visszafogásával, a bürokrácia csökkentésével, a tömegközlekedés totális megújításával, az élelmiszer áfa 7 százalékon tartásával. A nagy német gazdasági előrejelző intézetek közül egy sincs, amelyik pénzügyi összeomlást, a szövetségi vagy a tartományi költségvetések elszállását prognosztizálná. A közterhek csökkentése reálisan megoldhatónak látszik, mégpedig a tömegfogyasztás szinten tartásával, annak némi erősödésével – ergo az adóbevételek nem maradnak el.

Az augusztus 21-én az IW (Institut Der Deutschen Wirtschaft – a legnagyobb gazdaságfigyelő, elemző központ) által publikált előrejelzés szerint a következő két évben 6, illetőleg 5 százalékra csökkenő inflációt helyez kilátásba.

Kedves olvasó! Temették Németországot (mármint Nyugat-Németországot), annak piacgazdaságát gyerekkoromban, a kommunista időkben. Aztán temették a német újraegyesítés idején (1989-91), aztán az 1998-2004 közötti német gazdasági válság időszakában, midőn a világsajtóban Németország „Európa beteg embere” címet nyerte el, majd a 2015-ös migráns hullám kapcsán, mostanság pedig – főként a hazai sajtóban – állandóan arról olvasok, hogy közeleg a német gazdaság összeomlása, Németország „maga a múlt”.

A „bölcsesség”, melyet németországi kalandjaim ihletnek, így szól:

minél rosszabbnak véli a világ a „német beteg” állapotát, az annál egészségesebb.

(hold.hu)