Már szeptember óta dübörög a Petőfi emlékév, de hivatalosan 2023-ban, a költő születésének kétszázadik évfordulóján ér révbe. Holnaptól a magyar kultúra minden szegmense „bepetőfiződik” saját lehetőségei és anyagi támogatottsága szerint.

Mint azt korábban megírtuk, az Orbán-kormány 9,5 milliárd forintot adott az emlékévre, a forrásokat hármas leosztásban a Nemzeti Kulturális Alap (NKA), a Petőfi 200 és a Magyar Géniusz ideiglenes kollégium hirdették és ítélték meg a pályázóknak. A bicentenárium támogatási keretében 3 milliárd forinttal irodalmi emlékházakat, ugyanennyiért a hazai kulturális élet szereplőinek egyedi támogatási kérelmeit segítik, valamint 3,5 milliárd forint keretösszegből támogatást nyernek vidéki múzeumok a Kárpát-medence-szerte.

Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója lapunk kérdésére elmondta, bár igény lenne többletforrásra, ilyen válságos időkben annak is örülnek, ha a nyertes pályázatok megvalósulnak. A főigazgató szerint – A PIM számára megítélt források elegek voltak ahhoz, hogy biztosítsák az országjáró Petőfi-busz indulását, az új, állandó Petőfi-kiállítás létrejöttét, valamint a Károlyi-palota udvarának összenyitását a Károlyi-kerttel. Jövőre várhatóan a Petőfi Kulturális Ügynökség hirdet meg nyílt pályázatokat elsősorban a könyvkultúra és a könnyűzene területén, de összművészeti pályázatokra is számítani lehet, amennyiben a 2023-as költségvetés újratervezése után erre lehetőséget kapunk – válaszolt a főigazgató.

A könyv és a kotta világa mellett a mozgóképnek is jutott az állami támogatásokból, illetve konkrétan egy film, a Most vagy soha! kapott eddig összesen 6,8 milliárd forint közvetett és közvetlen forrást, producere és forgatókönyvírója Rákay Philip. Merész cím a Most vagy soha! egy olyan film esetén, amit éppen az emlékév ikonikus márciusában mutattak volna be, de egy évet csúszik az utómunkálatok miatt. Egy látványos előzetes által már ízelítőt kaphattunk a gigászi Petőfi-filmből, bár az pont olyan nemtelen és hatásvadász, mint bármelyik akciófilmmé, ami visszás érzés ez éppen a legszemélyesebb költőnk esetében.

A gigaprojektek mellett természetesen a kultúra minden intézménye hozzáad az emlékévhez. A hazai színházak műsorra tűzték és tűzik majd Petőfi jócskán vitatott Tigris és hiéna című drámáját, bár talán többen választják a jól bevált János vitéz- és széles tenyerű Fejenagy-opuszt. A költő akarva-akaratlan a zenés színház világát is meghódította, Caramel első musicalje, az Arénában bemutatott Mesterkód is hemzsegett a Petőfi-idézetektől. És hogy mind műfajilag, mind nagyságrendileg eltérő példát említsünk: Fábián Péter író-rendező Barguzin – lehullt csillag fénye című bábszínházi előadása épp magát a Petőfi-mítoszt pécézte ki. Nagy szenzációt keltett 1989-ben az az expedíció, mely állítása szerint a dél-szibériai Barguzinban megtalálta a költő földi maradványait. Minden tudományos kételkedés ellenére a maradványokat 2015-ben újratemették Budapesten.

A barguzini legenda csak egy példa a kultusszá lett költőt övező misztériumcsokorból, két évszázada szüntelen termelődnek az elméletek élete és halála kapcsán. A Petőfi-bicentenárium jó alkalom lenne a nemzeti önreflexióra, ki tudja, lesz-e ilyen tartalma az évnek.

A megtestesült magyar nép

A ránk váró emlékévről, valamint a költő kultuszáról Petőfi Sándor szakértőjét, Dr. Margócsy Istvánt, az ELTE BTK nyugalmazott tanszékvezető tanárát kérdezte a Népszava.

A Petőfi-legendák hátteréről szóló tanulmányának konklúziója a következő: „Petőfi alakja, a körülötte mozgó, élő és ható képzetkör és legendavilág a magyar kultúrában nem más, mint az állandóan újra s újra feltámadó, feltámadásával a megváltás mindenhatóságát, az újrateremtés megtermékenyítő csodáját ígérő isten archetipikus mitémájának megtestesülése”. Miként változott a XX. és a XXI. század során a szerző kultúrpolitikai megítélése, mely oldala, „arca” vált hangsúlyossá a különböző korszakokban?

Kultikus figurák minden nemzet emlékezetében előfordulnak: a közösségek szívesen őrzik meg hőseiknek, nemzetmentő vezetőiknek, királyoknak emlékezetét, a vallási közösségek pedig mindig kultikusan viszonyulnak hitük nagyszabású képviselőihez, mártírjaihoz, szentjeihez; s nem kevés esetben találkozunk azzal is, hogy a nemzet életében kiemelkedő szerepet vitt írók (elsősorban költők) is szinte vallásos kultusz tiszteletében részesülnek (ilyen a lengyeleknél Mickiewicz, az oroszoknál Puskin vagy Tolsztoj, a németeknél pedig Goethe; az egész európai irodalomban pedig Shakespeare). Petőfi esetében az a különleges, hogy ő nemcsak az irodalomban, hanem a nemzet életében döntő történelmi fordulatban is működött és hatott (nemcsak korának legnépszerűbb költője volt, hanem a forradalomnak és a szabadságharcnak szinte egyedülálló szimbóluma lett) – ezért az ő kultusza az „átlagosnál” sokkal szélesebb körű, s százötven éve tulajdonképpen megszakítatlanul erős érzelmi (és politikai) indulatokat tud képviselni és gerjeszteni. Ismertsége pedig oly széles körű (nyilván az iskolának és a folyamatos ünneplésrendnek következtében), hogy nemigen van olyan magyar anyanyelvű ember, aki legalább a nevét és szimbolikus jelentőségét ne ismerné.

Petőfi Sándor helyzete specifikus, ahogy azt a tanulmányban kifejti, a költőt illetően páratlan mértékű érzelmi azonosulás és elkötelezettség tapasztalható igen széles tömegekben, alakja és emléke folklorizálódott. Miként változott a XX. és a XXI. század során a szerző kultúrpolitikai megítélése, mely oldala, „arca” vált hangsúlyossá a különböző korszakokban?

A XIX. század második felében a hivatalos irodalomértelmezés és kultúrpolitika Petőfi alakjából és életművéből a magyar nemzet szimbolikus képviselőjét teremtette meg: ő lett a megtestesült magyar nép, ő lett maga a „magyar szabadság”; politikai tevékenységéből kizárólag a magyar függetlenségi harccal kapcsolatos mozzanatokat érintették, s radikális társadalmi elképzeléseit, az egész társadalmat átalakítani akaró forradalmiságát elhallgatták vagy megszelídítették. A XX. század második felében, a szocializmus időszakában viszont a politika Petőfi alakja köré építette fel eszmei és irodalmi elvárásait (a „Lobogónk, Petőfi!” jelszó rögtön a szocialista hatalomátvétel pillanatában megszületett kizárólagossá vált): a költőnek elsősorban politikai elkötelezettségét preferálták és elemezték, s életének, művészetének minden elemét a forradalom szemszögéből értelmezték: végső soron benne látták a szocialista politikának és kultúrának mintegy előzményét, aki, úgymond, száz évvel ezelőtt már ugyanazt akarta volna, amit most mi, kommunisták képviselünk. E torzító beállítás súlyos hatással volt a köztudatban élő Petőfi-képre is: a költő forradalmisága majdnem minden szinten dominánssá lett, aminek az a következménye is meglett, hogy bármily jellegű forradalmiságnak vagy ellenzékiségnek rendre Petőfi lett a jelképe és jelszava. A rendszerváltás után s a XXI. században, mivel a társadalmi mozgások és politikai szembenállások elsősorban nem ideológiai szinten zajlottak, Petőfi „felhasználására” is kevésbé került sor, kultusza elhalkult – a róla szóló (egyébként sokoldalúan megújult) diskurzus pedig belül maradt az irodalom szűk terein: mind a szépirodalom, mind az irodalomtudomány sok érdekes változatot produkált Petőfi életműve és a Petőfi-kép kapcsán – ezeknek azonban szélesebb körben hatása nemigen volt megfigyelhető.

Ennek tükrében mire számít a 2023-as Petőfi-évben, a költő mely szerepkörére helyeződik majd a hangsúly?

Bizonyára rengeteg ünnepséget fognak szervezni, bizonyára rengeteg színdarab, opera, film, előadóest, felolvasóest fogja Petőfi emlékét emlegetni – minden csoport, minden irányzat ismét a saját ideáljaihoz próbálja majd hozzáidomítani Petőfi így meg úgy összeválogatott idézeteit: lesznek konzervatív-nemzeti s radikális baloldali Petőfi-ünnepek, lesznek avantgárd ellenzéki megmozdulások, lesznek ünneplések a szibériai legenda jegyében, bizonyára lesznek még újabb újratemetések is (ha már új feltámadások nem lehetségesek), lesznek országos nacionalista ünneplések s rengeteg nemzeti színű zászlót fognak elhasználni Petőfi érdekében; megvitatják majd (századszor): hős volt-e vagy áldozat, nemzeti mártír volt-e vagy forrófejű, meggondolatlan kamasz – ám minden megmozdulásnak (amit persze nagyon szigorúan megterveznek) egy lesz a mondanivalója: Petőfinek mindig igaza volt, amikor azt mondta, amit most mi éppen mondani akarunk – tehát nekünk is igazunk van. Számtalan „igazi” Petőfi fog újra megszületni – hisz minden ilyen nagy emlékezéskampánynak az a célja: idézzük meg miközénk Petőfit, hogy ha már mi nem tudunk hozzá hasonlítani, legalább ő hasonlítson reánk.

Ön milyen emlékévnek örülne?

Petőfi Sándor írta 1848-ban: „Borzasztó vasárnapi nép vagyunk! nekünk mindig ünnep kell, és ha egyszer nem lesz emberünk, akit megünnepeljünk, majd a holdvilágnak viszünk fáklyás-zenét s csinálunk kivilágítást. Talán azért vagyunk olyan rongyosak, mert mindig ragyogni akartunk.” Úgy vélem, az emlékezésnek elsősorban arra kellene irányulnia: minél többen olvassák Petőfi szövegeit (s nem csak kötelező iskolai tananyagként), s minél többen gondolkodjanak el, a szövegek elolvasása után arról, mit is lehet vagy lehetne gondolni e szövegek jelentéséről és mai használhatóságáról – vagyis arról: jó és olvasható költőnek tartják-e Petőfit? Petőfinek ugyanis jelszó-mivolta, úgy vélem, kevésbé kellene hogy fontos legyen, mint irodalmi tevékenységének újraolvasása, megítélése és méltatása, valamint elemzése. Petőfi csak akkor lenne igazi „közkincs”, ha műveinek olvasása dominálna, nem pedig kultuszának újabb s újabb csúcsra járatása.

(Margócsy István Színes tinták. Tanulmányok, esszék a magyar irodalom különböző arcairól és nézeteiről című könyvében olvasható a „…hány helyen nincsen Petőfi?” – Amit a Petőfi-legendák hátteréről tudni lehet című tanulmány. A könyv 2020-ban jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában.)

(Nepszava)