A hangom is teljesen elment, a lázam meg felment. Nem túlzottan, de a 7,5 már figyelmeztető így reggel. Alig vártam, a hétfői rendelési időt, irány a körzeti orvos. Ledöcögök az elképesztően kátyús összetöredezett betonúton a frissen feljavított autómmal. Tele a váró, egy gombostűt sem lehetne leejteni. Várok félórát, de úgy döntök, hogy elmegyek a kórházi rendelőintézetbe, mert ilyen esetben nem kell beutaló sem, elég a portán regisztrálni. Tíz óra körül van. Nagyon megörülök, ketten vannak előttem. Orvos egy szál sem. Megkérdezem egy jó fél óra múlva, hogy tán nem lett rosszul a doktorúr, mert se ki, se be nem jutott fél órája senki. Megnyugtatnak, hogy nem ez a probléma, a doktorurat elhívták az ambulanciára. Megnyugszom, lehet, hogy másnak nagyobb a baja és amputálni kell a torkát, gondolom, hogy humoromnál maradjak. Azért sem vagyok hajlandó mérgelődni, inkább így múlassam az időt. Eltelik másfél óra, kezdem szidni a kormány menekültpolitikáját, mert ugye elmenekült ebből az országból több tízezer orvos, ezért nem tudják tartani a 8-14 óráig tartó rendelési időt. Kínomban beállok az folyosó végén lévő hatalmas portál elé, hogy legalább valami zöldre nézhessek, a rengeteg beteg ember helyett. Így tán kisebb az esélye annak is, hogy elkapjak valami további bajt. Az ablaküvegek közel húsz százaléka törött. A két hőszigetelő jellegűre készített vasportál két üvege között felfedezek egy hatalmas döglegyet. Figyelem, ahogy fel alá járkál, mint átlagpolgár az egészségügy lerohadó rendszerében. Egy pillanatra eszembe jut, hogy ha szólnék, a Plébános Úr feladná-e neki az utolsó kenetet? Csak ha szavazott és magyar légy, mosolyognék el a félreérthető szóösszetételen, de a torkom nagyon fáj. A mosoly sem esne jól. Nincs nálam se telefon, sem fényképezőgép, ezért lemegyek a lépcsőn az emeletről. Azok az ablakok még szörnyűségesebbek. A törés, az opálosodás, a kosz két ablaküveg közé szorulása még elborzasztóbb. Meg van a fényképező masina. Lefotózom az ablakokat, csak pusztán időtöltés miatt. A magyar légy eltűnt. Emigrálhatott. Keresem a lyukat, de sehol semmi folytonossági hibát nem látok. Az ajtó fölött viszont megbillen a külső üvegszárny. Azt hittem a fájdalom okozza az érzékcsalódást, de nem, úgy marad, kb. 2 cm széles sávon kinyílt. Úgy látszik ez olyan hőszigetelő ablak, amelyik pumpálással működik. Összecsukódik, kinyílik, mint paraszt (s…e) a babgulyás után. 
Na' most délután fél kettő és keresek egy magánorvost. Megállapítja, hogy rettenetes állapotba van a torkom és csak gyógyszerre tizenöt ezret kell költenem. Hazamegyek, lefekszem, és azon gondolkozom, hogy tudja elveszíteni a fejét majdnem fél ország, az eredménytelen és érvénytelen népszavazással. Nem veszik észre, hogy az egész csak egy mérhetetlen cinikus trükk, amivel elterelik a figyelmüket arról, ami valós probléma? 
Emberek! Annyi sok gyógyszerreklámot olvastam, hogy rájöttem valamire magamtól is. A vakság nem ragályos betegség, nem is örökletes kórság. Azt önként vállaljátok. 
Ha már Szekszárddal példálóztam és a fotók is innen valók, csak halkan kérdezem: Mire kéne inkább költeni? A tervezett kisvasútra, kalandparkra, újabb sportcsarnokra, giga beruházást igénylő hőtávvezetékre Paksról, vagy inkább az egészségügyre, iskolákra, utakra, járdákra, munkahelyek teremtésére?
Úgy látszik a láz meggyötört, elvesztettem a józan ítélőképességem. Itt hagyott az orvos, a magyar légy is, a nehéz dunyhák összenyomják a torkom, de végre elalszom. (A történet valós, de a saját képemre formáltam.)