Putyin Oroszországát csak a határozott, kemény, ha kell fegyveres fellépés fogja visszatartani a további expanziótól a saját határai mentén.

Európa a tűzzel játszik és közben hülyét csinál magából. Odaveti Ukrajnát az oroszok lába elé, hogy ne kelljen néhány nyugati multinak végleg lemondania egy-két zsíros üzletéről Moszkvával, továbbá az EU, vagy bármelyik uniós nagyhatalom még véletlenül se kerüljön olyan helyzetbe, hogy esetleg ki kelljen biztosítania az oldalán lógó vízipisztolyt, válaszul arra, hogy Putyin kezében elsültek a nehéz fegyverek, a légvédelmi rakéták és orosz tankok lánctalpai szántják Kelet-Ukrajna földjét.

Miközben a Blitzkriegben elfoglalt Krím félszigettel kapcsolatban az orosz elnök megengedi magának arról hablatyolni, hogy már az elcsalt krími népszavazás előtt kiadta a parancsot a félsziget elfoglalására, a német sajtó azzal szórakozik, hogy a NATO amerikai főparancsnokát támadja, amiért az „saját politikai céljai érdekében” túlbecsüli az Ukrajnában állomásozó orosz erők nagyságát, nagyobb orosz katonai létszámról, több orosz tankról, tüzérségi fegyverről beszél, mint amennyit a német hírszerzés valószínűsít, amivel aláássa a német kancellár februárban egy sötét minszki éjszakában Putyinnal kialkudott tűzszünetének sikerét, amelyet egyébként eddig mintegy ezerszer sértettek meg a felek.

Ez persze az EBESZ megfigyelőit cseppet sem zavarja abban, hogy a megállapodást ígéretes sikernek mutassák be, mivel az európai fővárosokból, főleg Berlinből erre kaptak utasítást. Arról nem is beszélve, hogy ez a tűzszünet semmi másra nem alkalmas, mint arra, hogy nemzetközileg szavatolja a kelet-ukrajnai orosz bábállamocskák számára a kelet-ukrajnai határ ellenőrzésének jogát, az ukrán szuverenitás visszaállításának időpontját viszont ezen a határszakaszon a jövő évre, de gyakorlatilag a távoli, nem létező jövőbe tolja.

Európa szégyenletes politikát folytat és mocskos játékot űz Ukrajnával, amikor gyakorlatilag szemet huny a fölött, hogy Moszkva elfoglalta egy szomszédos ország számára stratégiailag fontos területét, majd destabilizálja ugyanezen ország keleti határvidékét, hogy folyosót építhessen ki a meghódított terület és Oroszország között. És most itt az ég adta egy világon semmi jelentősége nincs annak, hogy ezt mire hivatkozva teszi. Annak sincs, hogy kik laknak a Krím félszigeten és milyen az etnikai összetétele a kelet-ukrajnai nagyvárosoknak. Mint ahogy az sem homályosítja el a nemzetközi jog sérelmére elkövetett erőszak tényét, hogy volt már erre ilyen-olyan példa, ilyen-olyan nemzetközi jóváhagyással itt, vagy ott.

Aki valamire igazolást akar találni, az talál, és az oroszok el akarták foglalni ezeket a területeket, továbbá a saját érdekszférájukban akarták megtartani Ukrajnát, amihez semmilyen joguk nincs, és amikor ez nem sikerülni látszott politikai cselszövéssel, saját bábjuk Ukrajna élére állításával, bátran a fegyverekhez, erőszakhoz nyúltak, aminek eddig több mint 6000 ember esett áldozatul. Ennyi ember, túlnyomó részt fiatal, halt bele eddig az orosz terjeszkedési mániába, aminek végső célja, hogy megvalósuljon Putyin vágyálma, újraépüljön az egykori szovjet birodalom.

A Der Spiegel egyenesen tudni véli, hogy „A NATO európai főparancsnokának kijelentéseit az ukrán-orosz konfliktusról erős kritika éri számos NATO szövetséges ország, köztük Németország részéről. A lap szerint Philip Breedlove tábornok szemére hányják Berlinben, hogy a konfliktus kirobbanása óta folyamatosan túlértékeli Oroszország katonai szerepét Kelet-Ukrajnában. A német kancellári hivatalban már egyenesen „veszélyes propagandáról” beszélnek. Frank-Walter Seinmeier emiatt személyesen interveniált – a lap szerint -, a NATO főtitkáránál, Jens Stoltenbergnél.

Jellemző módon a Spiegel Online Politik érdemesnek tartja megemlíteni, hogy a NATO Tanácsának múlt heti munkaebédjén számos tagország NATO-hoz delegált nagykövete rosszallásának adott hangot Breedlove nyilvános megszólalásai miatt az ukrán helyzettel kapcsolatban. Sajnos arról nem írt a portál, hogy ezt az előétel után, vagy már a desszertnél követték-e el az urak, és arról sem tudtunk meg semmit, hogy számukra mi lenne az az orosz szerepvállalás Ukrajnában, beleértve a Krím félszigetet, ami esetleg az ő rosszallásukat is kiérdemelné, mondjuk még a kávé elfogyasztása előtt.

Mert mégis mit tehetett volna Moszkva még azért, hogy ezek a bizonyos NATO tagországok, köztük Berlin is, felkapja a fejét és legalább a pisztolytáskához nyúljon, ha az nem elég, hogy Putyin hadserege elfoglalta Ukrajnában a Krím félszigetet és a szabadságra, kimenőre engedett katonáinak lehetővé teszi, hogy a legkorszerűbb orosz nehézfegyvereket, légvédelmi rakétákat, páncélosokat magukkal víve Kelet-Ukrajnában töltsék a jól megérdemelt szabadságukat, mégpedig útlevél nélkül, tankkal utazva a helyszínre? Már ahogy ez egyébként az orosz katonák rossz szokásává vált az elmúlt évtizedekben.

Berlin és azok a bizonyos európai szövetségesek most arra játszanak – mint egykoron részben ugyanezek a fővárosok Hitler Németországával -, hogy a Krím félszigettel, egy kis darab Kelet-Ukrajnával kiszúrhatják Putyin szemét és a KGB ezredes magába száll eme nagyvonalúság láttán, és nem folytatja nyomulást előre egészen Kijevig. Amivel egyébként arra az esetre fenyegetőzik, ha a nyugat bármit is tenni próbál Ukrajna megerősítése érdekében, mondjuk fegyvert mer neki szállítani. Azt persze nem ígéri, hogy, ha Kijev nem kap fegyvert az USA-tól, akkor megelégszik Kelet-Ukrajnával. Az orosz nemzeti érdek ugyanis az, hogy ha Ukrajna fegyverek hiányában nem tudja magát megvédeni, akkor pláne meg kell támadni és ezt meg is fogják tenni, mert miért tennének mást, ha azt látják, hogy a nyugatnak esze ágában sincs megvédeni az ukránokat Oroszországtól. Putyin Oroszországát csak a határozott, kemény, ha kell fegyveres fellépés fogja visszatartani a további expanziótól a saját határai mentén.

Hihetetlen rövidlátásról és már-már együgyűségről tesznek tanúbizonyságot azok a politikusok és politikai elemzők, akik szerint az ukrán-orosz konfliktust nem lehet fegyveres erővel megoldani. Állítják ezt akkor, amikor semmi más nem történik a szemük láttára, mint pont a konfliktus „rendezése” fegyveres erővel, helyi háborúban, egyelőre teljes orosz sikerrel. Nagyon sok nemzetközi konfliktust nem lehetett az elmúlt fél évszázadban fegyveres úton „megoldani”. Valójában a szemben álló két nagyhatalom által egyértelműen megnyerni, egészen pontosan az oroszok ezeket elveszítették, vagy minimum nem nyerték meg, még akkor sem, ha más sem nyerte meg azokat, bár sokat nyert rajtuk. Mondjuk mindjárt azt, hogy a múlt évszázad végén a Szovjetunió összeomlott és onnantól kezdve majd negyed századig nem jelentett biztonsági kockázatot a világ számára. A világ, mondjuk éppen Európa csak annyit nyert ezeken a fegyveres úton megnyerhetetlen háborúkban való amerikai szerepvállaláson, hogy egyesült a két Németország, egybeolvadt a mesterségesen kettészakított Európa, a kelet-európai országok visszanyerték szabadságukat, a demokrácia útjára léptek, mégpedig megszabadulva Putyin elődeitől, akik Németországban, Csehszlovákiában, Magyarországon alig néhány évtizeddel ezelőtt pont azt tették, mint most Ukrajnában a nyugati aknamunkára és beavatkozásra hivatkozva tesznek Putyinék. Pont, mint ahogy tették ezt Németországban, Magyarországon, Lengyelországban, a helyi kommunista elvtársak és moszkovita pártjaik hatalmon tartása érdekében, a nemzetközi imperializmus összeesküvésére kenve a fegyveres beavatkozásukat.

A legfelháborítóbb azoknak a kelet-európai országoknak a viselkedése, amelyek nem sokat, mondjuk gyakorlatilag semmit sem téve a saját felszabadulásukért, most – élvezve a nyugathoz tartozás minden előnyét -, azon fanyalognak, hogy ugyan már miért is bánják ezt a szegény Putyint, hiszen csak elvette magának, ami neki jár, és csak nem gondolja valaki, hogy az ukránok szabadságáért majd az egykori kelet-európai rab népek megemelik a seggüket, ne adj isten háborúba mennek. Magyarország hamarabb áldoz fel magyar életeket az iszlám állam elleni harcban, a kereszténység védelmében, ezer kilométerre innen, minthogy kiálljon a szomszédja szuverenitása és szabadsága mellett, ami külön is szégyenletes viselkedés, nem beszélve arról, hogy teljes egészében a magyar érdekek ellen való.

A politikusok egyik jellemző vonása, hogy nincs emlékező tehetségük, sőt azt lehet mondani, hogy a politikusi lét alapfeltétele az emlékező tehetség elvesztése, hiszen akkor nem csak a régen beigazolódott igazságokra, de a tegnapi napon mondottakra, a 24 órával korábban tett ígéretekre is emlékezni kellene. Mondjuk mindjárt arra, hogy Ukrajna azzal a feltétellel mondott le saját nukleáris fegyvereiről a Szovjetunió széthullásakor, hogy cserében az Egyesült Államok, Franciaország, Nagy-Britannia és Oroszország együtt szavatolják területi sérthetetlenségét a Szovjetunió megszűntekor létező határai között. Ezt most eddig a három nyugati nagyhatalom elmulasztotta, tehát megszegte erre vonatkozó kötelességvállalását. Moszkva ennél is tovább ment, mert maga hajtott végre agressziót egy olyan ország ellen, amelynek ő szavatolta a szuverenitását. Így állunk most Európában, ahol arról vitatkoznak a döntéshozók, hogy hány orosz katona van pontosan ott, ahol egynek sem lenne szabad lennie, továbbá azon, meddig kell még fenntartani a gazdasági embargót Moszkva ellen, ha már úgyis elfoglalta Ukrajnában, amit nagyon akart és amúgy sem fogjuk megakadályozni abban, hogy elfoglaljon még annyit Ukrajnából, amennyit csak akar.

Azon szörnyülködnek a nyugati nagykövet urak a fehér asztalnál, hogy miket mond a NATO európai főparancsnoka, csupa olyan dolgokat mond, amiket ők nem szeretnek hallani, és ami – horribile dictu -, esetleg felidegesíti Putyin elnököt és még képes máshová is bevonulni, amiben szintén eszünk ágában sincs őt megakadályozni, mivel Európa nem látja megoldásnak a katonai konfrontációt, csak a tárgyalásos megoldásokat támogatja, amelyeken, ha nem születik megállapodás, akkor legfeljebb nem lesz megállapodás, és Moszkva továbbra is azt tesz, amit akar, de németek akkor sem fognak oroszokra lőni, Ukrajnának fegyvert adni, meghagyják ezt az amerikaiaknak. Aztán majd elmondják, hogy ugyan a jenkik megint megvédték Európát az európaiak helyett, de ezt nagyon rosszul, durván és az európaiak feje fölött tették. És ráadásul milyen kulturálatlan módon, mennyi hibával és felesleges erőszakkal. Úgy látszik tehát, hogy senki nem tudja átugorni a saját árnyékát.

Persze nem csak Európa, de az Egyesült Államok sem, amely garantálni lehet, hogy hozni fogja a szokásos ellentmondásos lényegét, de egészen biztos, nem fog hátra tett kézzel ülni. Aztán majd jön egy európai államférfi, egy amolyan második Winston Churchill, hogy a világ arcába tolja, ha igaz, hogy ezt is ő mondta: az amerikaiak mindig minden problémára megtalálják a legjobb megoldást. Feltéve, hogy előtte az összes többit kipróbálták. Talán egyszer nem kéne megvárni, hogy megint ez történjen. Mi lenne, ha egyszer végre Európa is kiállna saját magáért, a maga vállalta és maga által hirdetett értékek és a saját érdekei védelmében. Ukrajna most erre vár. Talán itt az alkalom változtatni, mert, ha nincs szerencsénk, és az amerikaiak most az egyszer, vagy megint – kinek-kinek tetszése szerint -, elcseszik, akkor aligha lesz több esélyünk.

Zsebesi Zsolt / gepnarancs.hu