Napjainkban úgy tűnik, minden egyes választás Európában egy központi kérdésre összpontosul: „Győztek vagy veszítettek-e a populisták?” A márciusi hollandiai választásokig a populista hullám – vagy ahogy Nigel Farage, a UKIP volt vezetője nevezte, „cunami” – megállíthatatlannak tűnt. Most azonban a hullám hirtelen meghátrált: Emmanuel Macron nagy győzelmeit követően az elnökválasztáson és a nemzetgyűlési választásokon vélhetőleg a „posztpopulista” korszakban élünk.

Sajnos a populizmus felemelkedéséről és bukásáról így kialakított kép a magához a populizmushoz leggyakrabban köthető címkét hordozza magában: az egyszerűséget. A megállíthatatlan hullám-jelenségben biztosra vették, hogy a Brexit-referendum az Egyesült Királyságban és Donald Trump megválasztása az Egyesült Államokban inkább a populisták számára győzelem, sem mint az establishment konzervatív erőinek.

Biztos, ami biztos, mind Farage, mind Trump populista, de nem azért, mert az elitet kritizálják. Végülis, az elittel szembeni politikai éberség tulajdonképpen a demokratikus elkötelezettség jele is lehet. Ami valóban megkülönbözteti a populistákat az nem más, mint azon állításuk, hogy egyedül ők képviselik „a valódi népet” vagy „a csendes többséget”. A populisták számára egy választás sohasem csak politikai nézetek ellenzését jelenti: személyes érintettségű korrupcióról, immoralitásról és a többi hatalomért versengő erő alapvető illegitimitásáról szól.

Kevésbé nyilvánvaló, de annál inkább káros az a felfogásuk, hogy akik nem osztják a populisták a „népről” kialakított koncepcióját, és így nem támogatják őket politikailag, azok a politikai közösség kevésbé legitim tagjai. Gondoljanak csak arra, amikor Farage azt állított, hogy a Brexit „a valódi emberek győzelme”. A választók 48 %-a, akik az Európai Unióban való bennmaradásra szavaztak, szerinte lehet, hogy egyáltalán nem tartoznak a „valódi” brit emberek közé.

Vagy gondoljanak Trumpra, amikor tavaly ezt mondta egy kampányrendezvényen: „Az egyetlen fontos dolog, hogy egyesítsük az emberek – mert a többiek semmit sem jelentenek.” Más szavakkal, a populista dönti el, hogy kik a valódi emberek, és azt, aki elutasítja a populista feltételek melletti egyesülést, kizárják a közösségből – még akkor is, ha történetesen brit vagy amerikai útlevele van.

A populizmus tehát az antipluralizmus egyik formája. Azt állítani, hogy „az emberek” felkeltek „a rendszer” ellen nem semleges jellemzője a politikai fejlődésnek, hanem tulajdonképpen csak populista nyelvezet. Elfogadja azt az állítást, hogy ők hitelesen képviselek „a népet”.

Ami azt illeti, az olyan politikusok, mint Nigel Farage vagy a szélsőjobboldali holland populista, Geert Wilders sohasem álltak közel ahhoz, hogy megnyerjék a választók többségét. Amikor a politikusok és az újságírók azt mondják, hogy a populisták beszélnek az emberek „valódi problémáiról”, nagy félreértésről tesznek bizonyságot arról, hogyan is működik a demokratikus képviselet.

A demokratikus képviselet nem tényszerűen adott érdekek és identitások mechanikus reprodukciója. Az érdekeket és értékeket folyamatosan formálják, ahogy a politikusok ajánlatot tesznek és erre a választók válaszolnak. Trump például kétségtelenül sikerrel győzött meg számos amerikait abban, hogy egyfajta fehér identitás mozgalom részeként lássák magukat. De ez az identitás – és a keret, ahogy azt a támogatói összeállítják – bármikor újra megváltozhat.

Az ellenállhatatlan populista „hullám” képe mindig félrevezető volt. Farage nem egyedül hozta össze a Brexitet. Olyan establishment konzervatívok segítségére volt szüksége, mint Boris Johnson és Michael Gove (most mindketten Theresa May kormányának tagjai). Hasonlóképpen Trumpot sem a fehér középosztály gyökeresen alulról indult protestmozgalma választotta meg; egy jól ismert pártot képviselt és olyan prominens republikánusok támogatását élvezte, mint Rudy Giuliani és Newt Gringrich.

Tulajdonképpen, ha valami, akkor Trump megválasztása erősítette meg mindazt, ahogy a többpárti Egyesült Államok működik: a republikánusok 90 %-a Trumpra szavazott, még akkor sem tudtak egy demokrata jelöltre szavazni, amikor a felmérések szerint sok regisztrált republikánusnak voltak hatalmas kétségei a párt jelöltjével. Mind a mai napig egyetlen jobboldali populista nem jutott hatalomra Nyugat-Európában és Észak-Amerikában anélkül, hogy ne működött volna együtt „a rendszer” konzervatív elitjével.

Az a nézet, miszerint a holland és francia választások előre jelezték a populizmus utáni korszak érkezését nem képes megérteni a különbséget a populizmus, mint a politikai képviselet erkölcsi monopóliumára való törekvés között és a populisták sokakat kizáró identitáspolitikája között – gondoljanak csak a bevándorlási szigorításokra. Például Wilders, aki valóban egy populista, a vártnál rosszabbul szerepelt márciusban. Ugyanakkor fő ellenfele, Mark Rutte, a jobbközép miniszterelnök felhasználta a wildersi retorikát és azt mondta a bevándorlóknak, hogy ha nem képesek „normálisan” viselkedni, hagyják el az országot.

Rutte azonban nem lett populista – nem állítja azt, hogy ő a valódi hollandok egyetlen legitim képviselője. De a politikai kultúra egyre inkább jobbra tolódik, mindenféle állampolgári felhatalmazás nélkül. A populisták lehetséges, hogy akkor is nyernek, ha szavazatszámban ugyan veszítenek, mivel a konzervatívok egyszerűen lemásolják ötleteiket.

Ez a dinamika a legutóbbi brit választásokon is jelen volt. May, aki az előrehozott választás mellett döntött akkor, amikor a konzervatívoknak 20 pontos előnye volt valamennyi közvélemény-kutatásban, arra tett, hogy elpusztítja Farage UKIP-jét azzal, hogy leutánozzák őket. Ebben ugyan sikerrel járt, de trumpi retorikájával sokakat elidegenített, amikor azt mondta a briteknek, hogy egyesüljenek „erős és stabil” kormánya – vagy valami más – mögött.

Ahogy Daniel Ziblatt, a Harvard Egyetem kutatója is rámutatott, az európai demokráciák konszolidációja mindig is jelentős mértékben függött a konzervatív elitek viselkedésétől. A két világháború közötti időszakban, amikor a konzervatívok együttműködtek az autoriter és fasiszta pártokkal, a végeredmény a demokrácia halála lett. A második világháború után már ragaszkodtak a demokratikus játékszabályokhoz, akkor is, ha az alapvető konzervatív értékek érvényesítése nem teljesít jól.

A mi korunkat azonban távolról sem lehet összehasonlítani a két világháború közötti időszakkal, ahogy a mai populisták sem fasiszták. De a lecke még mindig fel van adva: a demokrácia sorsát az establishment elit döntései és a növekvő támogatottságú kívülállók kihívásai határozzák meg. Azokat, akik együttműködnek a populistákkal – vagy lemásolják ötleteiket – felelősségre kell vonni.

millenniumintezet.hu / (Jan-Werner Müller a Princeton Egyetem politikatudományi professzora. Írása eredetileg a Social Europe oldalán jelent meg 2016. június 29. A cikk eredeti, angol nyelvű verziója itt érhető el.)