A kormány alig pár hete vázolta fel új családtámogatási programját, amelynek célja, hogy 2030–ig 30.000 gyermek szülessen hazánkban. Magáról a „népesedési programról” már sokan leírták, hogy az valójában a már gyerekkel rendelkező, (felső)középosztálybeli családok motiválására redukálódik.

A programhoz kapcsolódva az utóbbi hetekben szó volt a meddő párok támogatásának átszabásáról is – ígéret született, hogy a lombik- és más hasonló kezelések számát és árának támogatását megemelik, és nem csak öt kezelést támogat majd az állam, illetve nem csak az első gyerek kapcsán teszi ezt, mint eddig.

Ez még dicséretesnek is mondható. (Bár azóta az is kiderült, hogy csak bizonyos szolgáltatókhoz osztják a többletkapacitást,)

A kormány demográfiai célkitűzése azonban nem csak a “társadalmi célcsoport” tekintetében szűklátókörű.

A Rezsiszilárd stílusában kommunikált program szinte teljesen figyelmen kívül hagyja a nők munkába való visszatérésének problémáját (igaz, a a bölcsődei férőhelyek számának növeléséről valóban tesz említést).

Ahogy azt is, hogy a szülészeti ellátás fejlesztése, az emberibb szülészetek megteremtése – és a hálapénz-rendszer felszámolása – esetleg szintén több nő számára könnyítené meg a döntést a gyermekvállalás mellett, és ebben sehogy sem állunk. )

Ha terved egy életre szól, embert nevelj!

De ha még a fentiekre figyelne is a kormányzat, rémisztő mit tesz közben a másik kezével. Hogyan gondolhatják, hogy a közoktatás lezüllesztésének most már sok évre visszamenő gyakorlata nem hat ki a gyermekvállalási kedvre vagy a kisgyerekesek elvándorlási kedvére?

Bármily meglepő: a gyermekvállalás nem ér véget a gyerek megszületésével. Aki gyereket vállal, az hosszútávban gondolkodik. Dakota közmondás nem jut eszembe, csak kínai:

Ha a jövő évről akarsz gondoskodni, vess magot, ha egy évtizeddel számolsz, ültess fát, ha terved egy életre szól, embert nevelj!

Én magam kisgyerekes szülő vagyok, és rémisztő belegondolni, hogy pár év múlva mi vár a gyerekeimre.

Napról napra változó tananyag és elvárások, színvonaltalan, erősen ideologikus, buta tankönyvek, mérhetetlen leterheltség, frusztrált pedagógusok. Aztán a gimnáziumi férőhelyek tervezett csökkentése, a felsőoktatás autonómiájának megnyirbálása mind olyan téma, ami nem csak állampolgárként háborít fel, de szülőként mérhetetlen aggodalommal tölt el.

Az évek óta erősödő tendencia legutóbbi, Taigetosz-törvényként elhíresült lépése három dolgot céloz.

Egyfelől, hogy a bizonyos tanulási nehézséggel küzdő gyerekek ne kapjanak felmentést egyes tantárgyak osztályozása alól. Másfelől, hogy ne csak szakképzett gyógypedagógusok taníthassák a készségtárgyakat az enyhén, illetve középsúlyosan értelmi fogyatékos tanulóknak.

Illetve, hogy pedagógus-végzettség nélkül is lehessen tanítani az ország bizonyos régióiban, illetve meghatározott szakmai területeken. Állítólag a szakmától érkező javaslatok megfogadásáról van szó – miközben a szakma tiltakozik: a közoktatás átalakítása nélkül a mostani módosítások komoly veszteségeket fognak okozni.

A törvényről szóló híreket követő első felháborodás után kiderült ugyan, hogy az első célkitűzés kapcsán itt nem az ún. sajátos nevelési igényű (SNI-s) gyerekek – pl. diszlexiások, diszgráfiások, autisták stb. – helyzetének ellehetetlenítéséről van szó,

hanem  az enyhébb problémákkal, pl. beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézséggel küzdő (BTMN) gyerekekkel való eltérő bánásmód lehetőségének megszüntetéséről (ezután kötelezően osztályozandók).

De a lényeg ugyanaz: a közoktatásunk a jövőben nem teszi lehetővé a sorból kicsit kilógó gyerekek problémájának rendszerszintű kezelését.

Magatartás-zavarosnak stb. lenni nem bűn, nem szégyen és főleg nem kivételes állapot. És nem olyan állapot, amivel ne lehetne normálisan együtt élni, sikereket elérni. Ha az ilyen, egyébként teljesen jó képességű gyerekeket megfelelően támogatja az oktatási rendszer – a szociális és egészségügyi rendszerrel karöltve –, azzal a gyermek a jövőjét nyeri meg.

És ez össztársadalmi szinten sem mellékes „hozam”.

Minél korábbi a fejlesztés, annál hatékonyabb – A korai fejlesztésről dióhéjban

A támogatásnak nem iskolás korban kell elkezdődnie, hanem már jóval korábban: sok esetben már óvodás, bölcsődés korban, sőt egészen a születéstől kezdve jelentősége van az ún. korai fejlesztésnek, amelynek hatására az SNI-s, BTMN-es gyerekek állapota nagyon sokat javulhat.

A fejlesztés esélyt jelenthet arra, hogy az iskolai tanulmányokat befejezzék, később helyet találjanak maguknak a munkaerőpiacon stb.

Forrás: kettosmerce.hu

A korai fejlesztés egy komplex, ágazatokon átívelő probléma, amely a terhesség alatti genetikai tanácsadástól elindulva, a koraszülött-ellátáson, a védőnői rendszeren, az életkorhoz kötött szűrővizsgálatokon, a gyermek-egészségügyi alapellátáson keresztül, bölcsődei-óvodai nevelés keretében végzett fejlesztésekig rengeteg mindent átfog, konkrétan pedig a fejlődési zavar szűrését, diagnosztizálását, gyógypedagógiai fejlesztést és különböző terápiás szolgáltatásokat jelent.

Mindezt a közoktatási törvény 1996-tól állami feladatként definiálja. Hivatalosan “a korai fejlesztés, mint fogalom, és mint gyógypedagógiai tevékenység, organikusan sérült, valamilyen okból, idegrendszerileg érintett, akadályozott gyermekeknek a fejlesztése, megsegítése, a sérült funkció kompenzálása.”

Az alapszituáció az, hogy a “minden ötödik-tizedik kisgyermekkel van valamilyen, a fejlődését érintő teendő, és a legfőbb kérdés az, hogy a szülők mielőbb eljutnak-e a megfelelő szakemberhez”. Szakmai anyagokban több tízezer ilyen szempontból rászoruló gyerekről olvasni.

A rendszer minden szinten problémákkal küzd, csak párat emelek ki az egyes szintekhez kapcsolódva.

Probléma például, hogy bár „az idegrendszeri fejlődési rendellenességek 98 százaléka mögött a méhen belüli, a szülés körüli vagy az azt követő probléma állhat”, mégsem egységes pl. a terhesség alatti megfelelő ultrahangos szűrésre vonatkozó szakmai szabályozás.  Ezt legutóbb az alapvető jogok biztosa jelezte az EMMI felé.

Aki magánszolgáltatót tud fizetni, itt is nagyobb biztonságban van.

A terhesgondozás hiányosságai is hozzájárulnak ahhoz, hogy Magyarországon az OECD -átlagnál jóval magasabb, 8-9% körüli a koraszülések aránya, ami növeli a korai fejlesztési problémák számát. A koraszülöttekkel dolgozó szakemberek nagyon nagy leterheltség mellett dolgoznak.

A területet érintő humántőke és eszközpark további fejlesztése lenne második lépcsője a megfelelő korai fejlesztési programnak. Egyébként az utóbbi időkben erre is EU-s támogatásból lett pénz, mint mindenre (de persze állítsuk meg Brüsszelt!).

A korai fejlesztéssel kapcsolatos elsődleges szűrésekre logisztikájában leginkább alkalmasnak tetsző védőnői szolgálat szintén jelentős szakemberhiánnyal küzd, átlagosan 8%-os a betöltetlen védőnői helyek száma, de az országos különbségek nagyon számottevők, Észak-Kelet Magyarország egyes területein akár 30%-ot is elérheti a hiány, a védőnői bérhelyzet szintén folyamatos viták tárgya.

A szakember hiány a teljes gyerek-alapellátásra jellemző, 400 feletti a betöltetlen gyermekorvosi praxisok száma.

Az EMMI egyébként épp a múlt héten tette közzé, hogy védőnői konzultáció indul a szolgálat javítása, a feladatok újradefiniálása és érdekében, célként megjelölve egyébként  a védőnői ellátás államosítását is – jelenleg önkormányzati funkcióról van szó.

És persze nem szabad elfelejteni, a fenti terhesgondozási, védőnői problémák összefüggenek más egészségügyi egyenlőtlenségbeli problémákkal is, így pl. a kis születési testsúly, csecsemőhalandóság kérdésével; az egyenlőtlenségek már egészen a magzati kortól halmozódnak.

Mindenesetre pozitív fejlemény, hogy a közelmúltban új típusú védőnői szűrőprogram bevezetésére került sor a csecsemőknél,  pontosan a megfelelő korai fejlesztés szellemében. A védőnők kb. 80%-a - szintén EU-s(!) projekt keretében – elsajátította a szükséges ismereteket.

Forrás: kettosmerce.hu

Nem kell mindig nagyon nagy dolgokra gondolni egy megfelelően működő rendszer kapcsán, elég csak arra, hogy a szakember időben észreveheti pl. a nem vagy nem jól kiszűrt ortopédiai problémákat, a beszéd-, a mozgás, illetve a szociális fejlődésbeli lemaradásokat, jelzést adhat a szülők felé, a szakellátás felé mozgatva őket, ahol megfelelő terápia mellett esetleg megelőzhető, kordában tartható egy későbbi betegség, magatartászavar, diszlexia, diszgráfia stb.

Persze a rendszer akkor hatékony igazán, ha a pedagógiai szakszolgálatok, illetve az oktatási intézmények megfelelően tudnak működni. A működés gátja ezen a területen is a  szakemberhiány; a gyógypedagógus képzés fejlesztése is várat magára.

A következő szint, a bölcsődei fejlesztés, óvodai fejlesztés szintén támogatásra szorul, bár ennek legalább a jogszabályi alapja nem hiányzik.

Az óvodás korú gyerekek mintegy hét százaléka szorulna valamilyen fejlesztése, azonban csak kettő százalékuk kapja meg azt.

Aki megengedheti magának, és van is ilyen a közelében, megy itt is a magánszolgáltatókhoz, amelyek közül nem egy fantasztikusan működik, de mégis inkább az lenne a helyes út, ha itt is megvalósulhatna a magas színvonalú közszolgáltatásokhoz való egyenlő hozzáférés.

A fenti, egyes részterületekre vonatkozó kiragadott gondok mellett további probléma, hogy a különböző ellátások nincsenek összehangolva. Ez pedig

lehetetlenné teszi, hogy az a számos betegség, fejlődési zavar már egy éves kor előtt felismerhető legyen a tünetek alapján, illetve valóban kezelve legyen.

Ezt Czeizel Barbara mondta a minap egy kaposvári konferencián – ő a tavaly az Emberi Erőforrás Fejlesztési Operatív Program (EFOP) és a Versenyképes Közép-Magyarország Operatív Program forrásaiból elindított, 5,7 milliárdos büdzséjű kora gyermekkori intervenciós programért felelős miniszteri biztos.

A program szakemberek és a szülők (!) képzésével, tárgyi és személyi feltételek megteremtésével, egységes korai intervenciós protokollok és tájékoztató anyagok fejlesztésével, korszerű szűrési módszerek bevezetésével, illetve az egyes alrendszerek informatikai összekapcsolásával kívánja minél több gyerek számára elérhetővé tenni a korai intervenciót.

A rendszerek összehangoltsága esetén az időben történő felismerés és kezelés eredménye pedig az lehetne, hogy esetleg iskolás korra a gyerek eljut odáig, hogy megfelelő fejlesztéssel kinövi vagy kezelni tudja, lemaradását, bárhogy is nevezzük azt. Persze van, amikor a probléma marad, és akkor van szükség az iskolás korban való fejlesztésre, eltérő bánásmódra.

Nem beszélve arról, hogy a fent részletezett korai fejlesztés egy teljes körű - szociális és gyermekvédelmi szempontokat egyaránt képviselő - kora gyermekkori programba integrálva, a hátrányos helyzetű gyerekekre koncentrálva, az egyéb társadalmi egyenlőtlenségek leküzdésének is hatékony eszköze lehet, hiszen, ahogy az alábbi ábrán látszik, a szociális, biológiai és egyéb tényezők hatása összefügg egymással, és együttesen hatnak a fejlődésre.

A kisgyermekkori fejlődés meghatározói, kockázati tényezői, Forrás: Herczog Mária: A kora gyermekkori fejlődés elősegítése, 5.o.; Forrás: kettosmerce.hu

Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal?

Úgy tűnt, a fent említett kora gyerekkori intervenciós programmal a kormányzat felismerte a kora gyerekkori intervenció, és részterületeinek problémáit is. Éppen ezért értelmezhetetlen számomra az a kettősség/átgondolatlanság, és kegyetlenség, amit a Taigetosz-törvénnyel képvisel.

Hogyan lehetséges az, hogy elvileg felkarol a kormány egy ilyen programot – bár ennek egyéves múltja alapján elért eredményeit még nem látjuk –, és közben a pár évvel idősebb gyerekek esetében porig rombolja azt az eltérő bánásmódra épülő rendszert, ami gyakorlatilag ugyanarra a problémára irányul??

Költői a kérdés, de mégis: a kormányzat miért nem az önálló minisztériummal is megtisztelt emberi erőforrásokba történő invesztálással oldja meg a közoktatásban a gyógypedagógiával összefüggő problémákat? (Ez persze a mai Magyarországon minden humán szolgáltatással kapcsolatban kérdés.)

És a legtágabb kontextusban: hogyan lehetséges az, hogy a kormány „teleszületné” a Kárpát-medencét, de aztán sorsukra hagyná a segítségre szoruló gyerekeket, tovább generálva az egyenlőtlenségeket, elvenné a normális jövő esélyét?

A kormány komplex, gyerekekkel való bánásmódja alapján, és nem kizárólag népesedési politikája, pénzbeli családtámogatási eszközei alapján lehet csak eldönteni, a gyerekvállalás mennyire támogatott és biztonságos hazánkban; az érintett – gyerekszegénységre, gyermekvédelemre, oktatásra, családon belüli erőszakra, nők foglalkoztatására stb. irányuló

– szakpolitikák összességének működése befolyásolja, a nem lebecsülendő személyes tényezőkön túl, hogy egy nő szül-e vagy sem.

Sokunknak az a válaszunk, hogy szülünk, annak ellenére, hogy a kormányzat gyerekekkel kapcsolatos lépései legtöbbször nem kis aggodalomra adnak okot. Szülünk Kövér László, Ákos és Németh Szilárd instrukciói nélkül is.

Miközben egyáltalán nincs ínyünkre, hogy személyes döntéseinknek, a gyerekvállalással kapcsolatos tapasztalatainknak a kormányzat szavai-tettei politikai színezetet adnak. Hogy ezzel a borzalmas „teleszüli propagandával” kisajátítják, leamortizálják, politikai hitvallás kérdésévé teszik a családhoz, a gyerekekhez, a szüléshez kapcsolódó pozitívumokat.

Ahelyett, hogy átgondolt, méltányos és igazságos közpolitikákkal mindannyiunk közös értékeit és gyerekeinket védenék.

Szerző: Nagy Gyöngyi/kettosmerce.hu