h i r d e t é s

Orbán, a kontraforradalmár

Olvasási idő
4perc
Eddig olvastam
a- a+

Orbán, a kontraforradalmár

2019. január 24. - 16:46

Mi - a Fidesz Munkáscsoport (akik Kossuth-címeres zászlók alatt csaptunk össze Kádár és Grósz útonállóival még 1988 elején) annak idején nem demokratikus, félig-meddig iskolázott rendőrséggel álltunk szemben, akkor nem volt lehetőség a menekülésre sem, de mi így is vállaltuk a harcot.

– Amint az tudott, a kollégista fiúk elsőként minket árultak el: mert nem lehet elhinni azt, hogy Stumpf István apósa, a véres kezű belügyminiszter és rajta keresztül az állambiztonsági szervek nem a legfelsőbb Fidesz-vezetők egyikétől értesültek a másnap délelőttre tervezett Munkáscsoport-demonsrációról.  Délelőtt 10 órakor, az akció megkezdése előtt már fél órával dugig volt rendőrökkel, munkásőrökkel a belvárosi V. kerületi Rendőrkapitányság – amely tulajdonképpen az Állambiztonsági Szolgálatok egyik fedőszerve volt, ahogy arról 1990 után a Rendőrkapitányság vezetője, Margitai Domokos tájékoztatta a nyilvánosságot. – A leírtakat egyebek mellett az is bizonyítja, hogy 1989. január 10-én a Fidesz Ideiglenes Választmánya feloszlatta a Munkáscsoportot.

„A Isten óvja meg tőlük Magyarországot!...”
- nyilatkozott Orbán első titkárnője

Vass Éva:  “Én, a Fidesz-adminisztráció egykor volt titkára, úgy hiszem, valamennyire ismerem őket. Ebbe beleértve Orbán Viktor pártelnököt is, az ifjú demokraták teljhatalmú urát. – Mi, akik ugyanolyan fiatalok voltunk, de nem tartoztunk a ’88-as Bibó-kollégisták soraiba, a legteljesebb bizonytalanságban éltünk, dolgoztunk az Országgyűlési Képviselők Irodaházában. Nálunk alig fiatalabbak, nem egy vonatkozásban jóval tapasztalatlanabb fiúk és lányok döntöttek sorsunkról, egzisztenciánkról. Ők jómódban éltek, ám bennünket, kiszolgáltatottakat szinte fillérekért dolgoztattak, ugráltattak – gyakorlatilag nem is vettek emberszámba.

Egyedül nevelem gyermekemet egy újpesti albérletben. Mikor kisfiamat a műtétje után kihozhattam a kórházból, az orvosok azt javasolták, hogy néhány hétig én, az édesanyja, ápoljam, minél többet legyek mellette. Három hétig táppénzért, fél keresetért is vállaltam ezt az időszakot, hiszen nem nekem, hanem gyermekemnek volt rá szüksége…
A kényszerszabadság után Orbán Viktor behívott a ’Fehér Házban’ lévő szobájába. Hanyagul, hátradőlve fogadott, mindkét lábát – amint azt a filmekben is láthatjuk – az asztalra téve.
Úgy, ott, rám sem nézve közölte: ők az ország szempontjából kiemelkedően fontos munkát végeznek, így nem engedheti meg egyetlen munkatársának sem azt, hogy mindenféle gyermekápolási ügyek miatt hiányozzak. Annyi időt sem hagyott, hogy megszólaljak s már közölte is: a továbbiakban nem tart igényt a munkámra. – Mire felocsúdtam a kábultságból, már a folyosó végéről kiabálta, hogy ne siránkozzak, ne panaszkodjak, az e havi béremet azért még kifizeti. Így lettem egyik napról a másikra - csak azért mert anya maradtam - munkanélküli, felesleges ember.

Miközben dél körül lefelé ballagtam a lépcsőn, azt se tudva, hogy hová-merre menjek – eszembe jutottak azok a levelek, melyeket a választópolgárok, az ország lakosai küldtek a FIDESZ vezetőinek, többnyire Orbán Viktor elnöknek címezve. Eleinte, úgy 1993-ig még akadt egy-egy dicsérő levél, de később csak pocskondiázó sorok érkeztek. Sokszor remegve vittem be hozzá a napi postát, hiszen tudtam azt, hogy milyen hiú ember az Elnök magára és a pártjára. Fizetésem maradéka néhány nap alatt elfogyott, szó sem lehetett arról, hogy jogi úton támadjam meg azt az embertelen eljárást, melyet Orbán Viktor gyakorolt velem szemben. Katasztrofális helyzetemben a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálathoz fordultam, mert enni azért kellett a kisfiamnak. – Annyit még el kell mondanom a történetről, hogy a Vezér munkatársai – Kövér László, Deutsch Tamás és még néhány ott lebzselő – szótlanul nézték végig megaláztatásomat. Egyetlen fiatalember szólt csak vigasztalólag utánam, Fodor Gábor, mondván: ’úgy látszik, a Viktor ma bal lábbal kelt fel…’
Mit mondhatok most, 1993 nyarán?  Az Isten óvja attól Magyarországot, hogy ezek a hétköznapi élettől, a kisemberektől elrugaszkodott fiatalok valamikor is hatalomra kerüljenek!” (Vass Éva, Budapest-Újpest, 1993)

Az alcsútdobozi évek 

Nehéz gyermekkorról is említést tett az „üldözöttsége” mellett, amikor még szóba állt az újságírókkal, pedig ha szokásával ellentétben az őszinteség vezérelte volna az interjúk során, akkor nem most, évtizedek múltán kellene korrigálni az általa elmondottakat. Azt is többek között, hogy apja verte, mint a lovat és bizonyára nem oktalanul, hiszen már az általános iskolában is „Kecó” volt a neve – így ismerték a vele egyidős sihederek – Alcsútdobozon (nem Felcsúton, ahogy sokan írják). Állandóan kekeckedett, kötözködött társaival, olykor a felnőttekkel, így aztán rajta ragadt a név. Az alcsútdobozi iskolában olykor a nagyobb fiúk elkapták a folyosón és a kabát akasztójánál fogva egyszerűen felakasztották – a rúgkapáló apró emberkét ilyenkor valamelyik tanítónak kellett leszedni a folyosói ruhatárolóról. – Ezeket az éveket a nagymamánál élte át, az apja, a Dolomit Kisszövetkezet elnöke (Orbán Győző), döntött úgy, hogy jobb lesz neki a falu másik végén. Az átlagosnak mondható családi házban így ketten jól megvoltak, annál is inkább, mert a nagymama egymás után vágta le a kert végében tartott nyúlketrecek lakóit – a nyúlpaprikás kedvenc étele volt. – Aztán, mint tudjuk, „nagy ember” lett a Kecóból, ezt még a falu kocsmájában is elismerték.

A Bogyesz meg a Kutya

Aki elveszi a szólás szabadságát, a vélemény szabadságát, aki korlátozni akarja a lelkiismereti- és vallásszabadságot, a sajtó szabadságát, aki fenyeget, megfélemlít – az szolgaságba akar hajtani minket. Az nem a barátunk, nem a jótevőnk. Az nem fölemelni akar, hanem eltaposni. Legyünk józanok, maradjunk szabadok, és akik szolgaságba akarnak bennünket hajtani, azoknak ne adjuk meg magunkat. Álljunk ellene a gonosznak. - Magyarországot újra egy beteg ember vezeti. Nem tudjuk, ez hová vezet, de diktatúrából jó még nem származott…
Milyen nagy szükség lenne a magyar futballban egy olyan emberre, aki még a francia sztárfocista, Platini szerint is jobban ért a focihoz, mint bárki más. Micsoda pazarlás egy ilyen gyöngyszemet miniszterelnöknek használni, miközben ahhoz meg nem ért. 
Amikor a görbe lábaival, kacsázó járásával megjelenik az európai politikusok mellett, pontosan olyan érzésünk támad, mint amikor a naszályi csapat meccse után a Bogyesz vagy a Kutya kijött a kocsmából. – Nincs ezzel az emberrel semmi baj, csak nincs a helyén. Jóravaló falusi középpályás. Nem miniszterelnök, hanem focista… 

©Kollár Erzsébet, 2019., 
Országos Széchényi Könyvtár
(Bibliotheca Nationalis Hungariae)