h i r d e t é s

Orbán Viktor kihúzta a Hadrianus-palotát a világörökségi pályázatból

Olvasási idő
16perc
Eddig olvastam

Orbán Viktor kihúzta a Hadrianus-palotát a világörökségi pályázatból

2019. július 16. - 13:35

 

Mire az UNESCO az egész nemzetközi projekttől megvonta a támogatást.

Illusztráció: Orbán Viktor/Facebook

A múlt héten véget ért az UNESCO Világörökségi Bizottságának (World Heritage Committee) 43., Bakuban megrendezett ülésszaka, ahonnan úgy jöhettek haza a magyar kultúrdiplomaták, mint egy olimpiai válogatott, amely aranyérmek helyett pozitív doppingtesztek dokumentumaival és további kivizsgálások tudatával száll le Ferihegyen. 

A várt sikert A Római Birodalom határai – A dunai limes címmel, Ausztriával, Németországgal és Szlovákiával közösen benyújtott pályázat világörökségként való elfogadása jelentette volna, de a világszervezet végül megvonta a támogatását (hivatalosan: elhalasztotta a felterjesztésről való döntést). 

A bizottság azt tartotta aggályosnak, hogy a magyar kormány idén májusban utólagosan kihúzott a pályázatból egy területet, az Óbudai-szigetet és azzal együtt az aquincumi helytartói palota, a Hadrianus-palota romjait. A fordulatot tetézi, hogy ugyanezen ülésszakon vizsgálatot kezdeményeztek az 1987 óta a Duna-partot és a budai várnegyedet, illetve 2002-től kezdve az Andrássy utat is magában foglaló budapesti világörökségi helyszíncsoport státuszáról. A világszervezet a Várban, a Városligetben és a Kopaszi-gátnál zajló, a városképet radikálisan alakító építkezések: a Nemzeti Hauszmann Terv, a Liget Budapest Projekt és a MOL-torony láttán nyomta meg a vészcsengőt.

A limes: a világbirodalomtól ránk maradt világörökség

A sikertelen világörökségi jelölés miatt a napokban az akutálpolitikai rovatokban emlegetett limes, azaz a határ a császárkorban számított a Római Birodalom kulcsfontosságú területének. Az impérium – a többek között Dacia provinciát alapító – Traianus (98–117) uralkodása során érte el legnagyobb kiterjedését, ekkor mintegy 6500 km hosszú határvonal kerítette a Brit-szigettől Mezopotámiáig, majd onnan Észak-Afrika atlanti partvidékéig. A császár halálával kezdődött el a birodalom területének lassú zsugorodása, amely sokáig nem volt szembetűnő, a tagjai között Traianusszal is dicsekvő Antoninus-dinasztia bukása után, a 3. századtól vált egyértelmű trenddé. A világbirodalom hadserege ugyan még hódított, de már egyre kevesebbet és egyre több áldozat, kompromisszum árán tudta megtartani az Itáliától messze eső provinciáit. Hosszú időre megmaradt viszont a hatalmas magterület, amelyet szinte 476-ig, Róma bukásáig sikeresen tartottak a központi közigazgatás irányítása alatt és az Itáliából kisugárzó kultúra vonzásában. Itt, a Földközi-tenger térségében, illetve a kiváló természetes határnak bizonyuló folyóktól, a Rajnától és Dunától délnyugatra egyre szervesebbé vált a római civilizáció, miközben mind a politikai, mind a hétköznapi életet nagyobb arányban határozták meg a limes túloldaldalán élő barbárnak tekintett népek.

A limes a küszöb szóra vezethető vissza. Éppen az Antoninusok sikerszázadában, a Krisztus utáni másodikban rögzült az a jelentése, amelynek értelmében a birodalom határa, illetve a határ mentén sorakozó erődök, őrtornyok, közigazgatási épületek, kapcsolódó települések és az azokat összekötő út láncolata. Kutatói lépten-nyomon hangsúlyozzák, hogy a kontinenseken és égöveken végigkígyózó határvonal nem a római császárok „kínai nagy fala” volt. Bár bizonyos szakaszokon valóban magas kőfal szegélyezte, de változó formákban épült ki és sokféle rendeltetést látott el. Legfontosabb, de korántsem egyedüli funkciója a határvédelem volt, és háborús időkben a hadsereg igyekezett is hermetikusan zárni a limest a támadó barbárokkal szemben. Békében viszont fellazult a határ, amelynek katonái és tisztviselői csak kontrollálták a birodalom és a Barbaricum közötti átjárást, olykor (de korántsem mindig) vámot szedtek, és soft powerként demonstrálták, hogy szerintük hol kezdődik „a civilizáció”.

Konfliktuszóna, mégis az UNESCO zsánere

Sok tucat országot köt össze, annak idején is kultúrák között helyezkedett el, ráadásul korabeli civilizációs vívmányokat jelenít meg: a limest könnyű úgy bemutatni, hogy illeszkedjen az UNESCO transznacionalitást pártoló és civilizációközpontú szemléletébe. A limes kutatóinak és lobbistáinak távlati célja a teljes, három földrészre kiterjedő határvidék világörökséggé emelése, de ezt a jelenkori kiváltságot eddig csak három szakasz számára sikerült kijárni.

1987-ben nyerte el a címet és védelmet az első szakasz, a 117-138-ig uralkodó Hadrianus császár fala. Az impérium északi végvidékén, Britannia provincia aktuális határán emelt, eredetileg 5-6 méter magas, tehát a barbárokkal szemben kiépített „birodalmi határ” sztereotípiájának is megfelelő limesrészletet a világörökségesedésben 2008-ban követte egy újabb britanniai védmű, annak az Antoninus Piusnak a fala, aki pedig Hadrianust követte a császári trónon (138–161). A két fal ikerépítményeknek tekinthető, Antoninus Piusét voltaképpen Hadrianuséval párhuzamosan, de 160 kilométerrel északabbra és 20 évvel később emelték egy derűlátó időszakban, miután beljebb szorították a megátalkodott kelta törzseket, akik nem sokkal később, már Marcus Aurelius idején elfoglalták az új védműveket, és a britanniai limest ismét a Hadrianus-falig szorították vissza. Időközben, 2005-ben, harmadikként és mindeddig utolsóként egy kontinentális, a mai Németország területére eső határrészt, a Limes Germanicus felső részletét is sikeresen terjesztettek a világörökségi bizottság elé.

Itt már nagyon közel járunk Pannoniához, Aquincumhoz és a négy nemzet által benyújtott világörökségi pályázathoz. A Limes Germanicus levédett részének – a folyóktól elszakadó, Rajna és a Duna közötti 550 km-nek – a keleti végpontja egy Duna-menti bajor falu. Bad Gögging az ókorban sem volt nevezetes hely, viszont a limes innen a dunai szakasszal, illetve magával a Dunával folytatódik, amely a császárkori Róma egyik legbiztosabban tartható természetes határa volt a kontinens belsejében. Dacia provincia fennállása (106–271) előtt és után, nagyjából három évszázadon keresztül a Duna megegyezett a limes Európa keleti felében húzódó, hosszú szakaszával. De a 2–3. században is csak nagyjából 400 folyamkilométer hosszú volt az a része, amely mindkét oldalon a birodalom partjait mosta.

A dunai limes

A múlt hét végén Bakuban visszautasított pályázat közös munka volt: Németország, Ausztria, Szlovákia és Magyarország együttesen nyújtotta be, de a hozzá kapcsolódó előkészületek még nagyobb léptéken zajlottak csaknem húsz éven keresztül. A közép- és kelet-európai limeskutatók és kultúrpolitikusok összefogása a dunai szakasz világörökséggé emelése érdekében 2000 környékén kezdett formát ölteni. Az egyik korai, 2003-as találkozójuk helyszíne után magára Pozsonyi Csoportként hivatkozó, nyolc állam szakértőit tömörítő kör eredetileg azt látta kifizetődő módszernek, ha országok szerinti bontásban terjeszti fel a limes kulcsemlékeit az UNESCO címére. Magyarország éppen tíz éve nyújtotta be a mai országhatárokkal számoló, önálló limes-pályázatát, amely ugyanúgy várólistán maradt, mint a Pozsonyi Csoport más pályázóinak nemzeti dossziéi.

A pozsonyiak néhány éve taktikát váltottak, és internacionalizálták felterjesztéseiket. A lépték ugyan nem vált „birodalmivá”, de valóban komoly nemzetközi együttműködést követelt meg a résztvevőktől: a nyugati szektorban tömörülő németektől, osztrákoktól, szlovákoktól és magyaroktól, illetve a keleti szektor horvát, szerb, román és bolgár szakértőitől, akik a nyugatiakat követve, a második lépésben tervezték benyújtani tömbösített pályázati dossziéjukat. A múlt heti bakui ülésszakig úgy tűnt, hogy a pozsonyiak két évtized után valóban megtalálták a várt címig vezető kultúrdiplomáciai utat. A nyugat-dunai limes dossziéjának ügye szépen gördült előre, az UNESCO örökségvédelmi szárnysegédjeként működő szervezet, a Műemlékek és Helyszínek Nemzetközi Bizottsága (ICOMOS) perdöntő szakvéleményében a pályázatot méltatva ajánlotta elfogadásra a bakui ülésszakára készülő világörökségi biztosságnak. 

Bizakodásra adott okot az a körülmény is, hogy az UNESCO 193 tagállama közül vetésforgószerűen a bizottságba delegált 21 állam egyike 2017 és 2021 között szerencsés módon éppen Magyarország. Június végén határozottan optimista volt a nemzetközi együttműködés élén álló, az évek során kultúrdiplomatává és miniszteri biztossá avanzsáló Visy Zsolt, az életművét a dunai limes kutatására, emellett az utóbbi 20 évét annak világörökségesítésére feltevő, pécsi régészprofesszor. „Kétség nem fér hozzá, hogy ha nem jön közbe semmi, a limes hazai helyszínei felkerülnek a világörökségi listára” – nyilatkozta a Magyar Nemzet egy június 30-n megjelent, a bakui ülésszakot beharangozó cikkében.  

Csakhogy közbejött valami, de az nem sokkal korábban történt, ráadásul Budapesten. Május 17-én a Magyar Közlönyben jelent meg egy témába vágó szűkszavú, de közvetetten és akaratlanul ezer kilométernyi limes státuszát érintő miniszterelnöki határozat: „A Kormány az »A Római Birodalom határai – A dunai limes magyarországi szakasza« világörökségi várományos helyszín Világörökség Jegyzékbe jelöléséről szóló 1520/2016. (IX. 27.) Korm. határozatban foglaltakat azzal tartja fenn, hogy az abban foglalt Világörökség Jegyzékbe jelölendő helyszínnek a budapesti Óbudai-sziget nem képezi részét.”

A napokban az azeri fővárosban összeülő Világörökségi Bizottság erre a magyar miniszterelnöki határozatra hivatkozva utasította el a Duna-menti limes nyugati részének levédését. A döntést a bizottsági ülésen ellenkezés nem kísérte, inkább megdöbbenés. Felszólalásában Visy Zsolt bocsánatot kért a pályázótársaktól a történtekért, amelyeket a napirendi pont kapcsán megszólaló diplomaták többek közt „váratlannak és sajnálatosnak”, „ritkának”, „kényesnek” neveztek.

Kérdések Baku után

Ami tehát biztos, hogy az UNESCO-szerv hivatalosan nem tartalmi vagy elvi-örökségvédelmi, hanem formai probléma miatt vetette el a pályázatot: azt nehezményezték, hogy a magyar kormány azután módosította a felterjesztést, hogy azt már hivatalosan benyújtották, és az ICOMOS véleményezte. A tényekhez tartozik, hogy a szóban forgó határozat a 175 (nagyon változó kiterjedésű és jelentőségű) Duna-menti részhelyszín közül az egyik nagyobb lokáció egy részét húzta ki. (A 1608-133. szám alatt szereplő területi egység a sziget mellett a Flórián téri katonai tábort foglalta magában, illetve foglalja továbbra is. Aquincumból egyébként még további négy, Budapest területéről összesen nyolc, a magyar Duna-szakasz mentén összesen 98 kisebb-nagyobb hely része a világörökségi felterjesztésnek.)

A  bizottság engedékenyebb is lehetett volna: a kormányhatározatnak önmagában nem kellett volna maga után vonnia a limes-pályázat elvetését, és hogy a testület elutasító döntésében a formai kihágáson felül más, meg nem nevezett tényezők is közrejátszhattak. A nemes ügyért húsz éve dolgozó Visy ugyanolyan rutinos kultúrpolitikus volt június végén, amikor a Magyar Nemzetnek adott optimista nyilatkozatot, mint egy héttel később Bakuban, amint Marcus Aurelius-i sztoikussággal kért bocsánatot az egész világ előtt a hetek óta nyilvános magyar kormányhatározatért. Nem lehet kizárni, hogy magyar (illetve a német, az osztrák és a szlovák) küldöttséget informálisan nem várt, jogi kérdéseken túlmutató aggályokkal is szembesíthették a bakui ülések előtt vagy azok szüneteiben.

Szintén csak feltételezéseink lehetnek arról, hogy mi a kormányzat célja az Óbudai-szigettel. Sem a szóban forgó határozat, sem más hivatalos kormányzati forrás nem indokolta meg, hogy miért vették elejét a sziget világörökségi védettségének, igaz, (fél-)informális csatornákon szivárognak értesülések. A határozat nyilvánossá válása után nem sokkal, inkognitóban tartott állami forrásra hivatkozva a Magyar Nemzet és az InfoRádió is hírül adta, hogy a kormányzat továbbra sem mondott le a 2014-ben már megpedzett nagyívű tervéről, a Hadrianus-palota „korhű helyreállításáról”. Ugyanakkor mindkét hír leszögezi azt is, hogy „[a]z Óbudai-sziget jövőbeni hasznosításáról a kormány még nem döntött”. Ebben az ezek szerint továbbra sem végleges, csak körvonalazódó jövőképben hasonlóan fontos helye lenne a Kovács Katalin Nemzeti Kajak-Kenu Sportakadémiának, mint a „korhűen helyreállított” császárkori helytartói palotának.

Közismert, hogy a kormány sok pénzt áldoz a romjaiban, csonkán ránk maradt, de akár teljesen elpusztult történelmi épületek, helyszínek rekonstrukciójára. A budai várban az eredeti helyén, de megmaradt épületrészek teljes hiányában újraépített lovarda, főőrségi épület és a kettőt összekötő Stöckl-lépcső lassan kész, magával a várpalotával kapcsolatban pedig grandiózus rehistorizáló tervekről lehet olvasni régóta. Nem messze, a Szentháromság téren zajlik a Pénzügyminisztérium mozgalmas, ikertornyos, neogót tetőzetének visszaállítása. A túlparton, a Kossuth téren szintén előrehaladott állapotban van a metrólejárat feletti neobarokk Hültl Dezső-bérház újraépítése, a téren pedig évek óta állnak az újraöntött és -faragott Kossuth-, Andrássy-, Tisza-szobrok, amelyek együttese hamarosan kiegészül az 1918–1919-ben elhunyt jobboldali áldozatok előtt tisztelgő Nemzeti Vértanúk régi-új emlékművével. Vidéken a kastélyok és a várak szépítésére jut sok forrás. Az utóbbi években a diósgyőri és a füzéri vár romos védműveit falazták fel gyorsan és határozottan.

A kultúrpolitikai trendet ismerve az aquincumi palota hasonló szellemű rekonstrukciója sem elképzelhetetlen. A vitathatatlanul értékes épített emlék azonban az elpusztult 19. századi épületeknél nagyobb kihívások elé állítja a régészeket, történészeket, építészeket – és úgy tűnik, a politikusokat is.

A kulcsemlék: az aquincumi helytartói palota

A Kr. u. 1. század első felében provinciává szervezett Pannonia székhelye Carnuntum, a Duna mentén, Bécs és Pozsony között, ma Ausztriában, de Pozsonytól mindössze 20 km-re fekvő erőd volt. 106-ban, a provincia kettéosztásakor, Carnuntum Felső-Pannonia székhelye maradt, Traianus császár a keleti részeket felölelő Alsó-Pannonia központjaként pedig Aquincumot jelölte ki.

A Hadrianus-palota rekonstrukciójának terve Forrás: Narmer Építészeti Stúdió/qubit.hu

Ekkor, a 2. század elején emelték a Hadrianus-palotaként emlegetett helytartói palota, korabeli nevén a praetorium első épületeit, amelyeket legalább négy ütemben bővítettek, átépítettek a következő mintegy kétszáz év során, a 3. század végi feladásáig. A palota számára az Óbudai-szigeten belül a katonai tábor,  a mai Flórián tér felé eső, délnyugati részt választották ki. A 3. század végére összterülete körülbelül 7 hektárt tett ki. A főépület nagyjából az óbudai Selyemgombolyítóval feküdt egy vonalban, a helyére remekül rá lehet látni a Szentendrei úti panelházak Duna felé néző ablakaiból. A több részletben és ütemben feltárt, majd a védelme érdekében visszatemetett romegyüttes gazdag leletanyaga alapján – szinte sértetlen mozaikpadlók, szoborrészletek, feliratok – a főépület egyes szárnyainak rendeltetéséről és relatív, egymáshoz képest megítélhető reprezentativitásáról megbízható ismereteink vannak.

Ezek szerint a praetorium központi része négyzetes udvart kerítő, négyszárnyú, zömmel földszintes épület volt. Keleti felének építésére, díszítésére fordítottak több gondot, míg a nyugati udvarrészt például le sem kövezték. Az épület főhomlokzatával sem Aquincum, hanem kelet felé fordult, de valószínűleg a Barbaricumra se láthatott rá az, aki itt lépett vagy tekintett ki az épületből, mert a fő Duna-ág felől erdő rejthette a palotát. A főhomlokzat mögött, a keleti, leginkább reprezentatív szárnyban padlómozaikos termekben intézték az adminisztráció ügyeit és fogadták a követeket a tisztviselők, akik közül a helytartó az északi, polgárváros felé néző épületrészben kialakított fürdőjébe vonulhatott vissza. A nyugatra eső, eddig a legkevésbé kutatott termekben raktárak, kemencék és egyéb gazdasági tevékenységek nyomait tárták fel a régészek. Itt gondoskodhattak a praetorium dolgozóiról, akik a negyedik, déli szárnyban laktak. Bizonyos, hogy a helytartói palotában szakrális tereket is elkülönítettek. Az udvar keleti felén, illetve a déli szárnyban több szentély maradványait azonosították, és egy félig megmaradt szobor alapján azt is valószínűsíthetjük, hogy a szentélyek egyikét a császárkultusz gyakorlására tartották fenn.

Pannonia felosztásának idejében Traianus követeként tartózkodott a provinciában a császár egyik távoli rokona, a birodalom határterületeit járó és annak szamárlétráján közben felfelé tartó Hadrianus. Úgy keresztezték egymást az események, hogy 106-ban ő, az egyébként hispaniai születésű követ állhatott elsőként az új tartomány élére mint helytartó. Már 108-ban Rómába távozott consulként, hogy aztán egy évtizeden belül a császári trónt is elfoglalja, és arcát a pénzérméken lássák viszont a Duna mentén. Tehát a legjobb emlékezetű római császárok egyike valóban helytartó volt Aquincumban, ráadásul az első, de pannoniai legatusi évei nem voltak hosszúak.

Óbudai-sziget, délnyugat, helytartói palota. Fotó: Havas Zoltán Forrás: qubit.hu

Az ókorkutatók is tudnak érveket felhozni amellett, hogy a közkeletűen Hadrianus-palotának nevezett épület emeléséről valóban a későbbi császár rendelkezhetett. Rögtön hozzá kell tenni, hogy bár joggal lehetett büszke arra Alsó-Pannónia, hogy egykori legatusa a Római Birodalom egyik nagy császára lett, a szigetben fekvő palotarom mai valódi jelentősége nem Hadrianus személyéből fakad, hanem abból, hogy a birodalomszerte emelt, hasonló rendeltetésű épületek köréből nem ismerünk teljesebben feltárt példát. Mint a palota specialistája, Havas Zoltán régész a HVG-nek összefoglalta: „a császárkorban összesen 40-50 helytartói rezidencia épülhetett, és ebből az egész egykori Római Birodalom területén jelenleg mindössze ötöt ismerünk. Ebből az ötből pedig az aquincumi Hadrianus-palota a legjobban kutatott, feltárható és potenciálisan bemutatható helyszín.” Tehát a császárkori építészettörténet egyik kiemelkedő emléke.

Világörökség: az autenticitás végvárrendszere

Igaz, sejthetően nem ugyanazon okok miatt, de az aquincumi praetoriumot a magyar kormány, az UNESCO és az ókorkutatók is különösen értékesnek tartják. Aligha független ettől az értéktől, hogy, ugyan csak közvetetten, de éppen ezen emlék sorsának a kérdése vezetett a világörökségi pályázat kudarcához. Valószínűleg tényleg ez az a pontja a limesnek, amely esetében a leglátványosabbá válik a különbség a politika és a bölcsészettudományok múltszemlélete között. A között, hogy a két fél milyen okból tulajdonít értéket az épített örökségnek.

A világörökségi cím mindenekelőtt kitüntetett védelmet jelent. Legyen szó természeti értékről, mint az UNESCO veszélyeztettségi listájára szintén most, Bakuban felkerült Kaliforniai-öböl, ahol 90 olyan halfaj él, amelyek sehol máshol, vagy kulturálisról, az első számú szempont, hogy az örökség ugyanabban a hiteles formában maradjon fenn, amelyben megörököltük. A Limes Germanicusnak több olyan részhelyszíne is van, amely a föld gyomrában élvezi a világörökségi védettséget, mert vagy pénzből, vagy szakértelemből nem áll rendelkezésre elég ahhoz, hogy a felszínre kerülve szavatolni tudják az adott rom épségét. A felszínen maradt vagy a felszínre került épített örökség hitelességére leselkedő veszélyeket alapvetően két csoportra lehet osztani. Az egyikbe tartozik az eső és a turisták, akik akarva-akartalan rongálják, elkoptatják a részleteket; a másikba pedig azok a kultúrpolitikusok, akik szerint a közművelődést akkor szolgálják a leginkább a megmaradt részletek, ha rajtuk újra felépülhet egy intakt épület, amely valamelyik történelmi kort idézi.

Ezzel szemben a műemlékvédők a 20. század első harmada óta nagyon szigorúan veszik az autentikusság kérdését. Hitelességközpontú szemléletük szerint, amelynek krédószerű dokumentuma az 1964-es Athéni Karta, múltat hamisít, aki romjaiból újraépít egy épületet. A radikális athénisták szerint még a csonkok kiegészítése is tilos; a megengedőbbek azt követelik meg, hogy a toldások nem utánozhatják az eredetit, az új részleteknek szembeszökően más anyagúnak vagy színűnek kell lenniük. Az Athéni Karta olyan, mint az erkölcstankönyvek: bár mindenki tisztában van a tartalmukkal, kevesen tartják be őket szóról szóra. Az UNESCO lelkiismeretes erkölcstantanáként egyre elkeseredettebb harcok árán igyekszik fenntartani az autenticitás elvét, példát statuál, és hitelességet követel meg legalább azoknak az emlékeknek a birtokosaitól, akik használják védjegyét, a világörökségi címet.

A Duna-part felé 140 méterrel szökő MOL-toronyhoz és az Óbudai-sziget gyomrában másfél-két méter mélyen nyugvó antik palotaromokhoz fűződő tervek ezt az autentikusságot sértik. A MOL-torony Budapest 19. századvégi léptékű látképének hitelességét, a Hadrianus-palota bármilyen ábrázolás hiányában ambicionált, atmoszféravadász „újraépítésének” réme a kivételes módon megmaradt, autentikus romok megóvását. Ne álltassuk magunkat azzal, hogy egyéb aspektusok nem számítottak a Világörökségi Bizottság most véget ért ülésszakán, de örökségvédelmi szempontból tekintve Magyarország bakui fiaskói alapvetően abból fakadtak, hogy kultúrpolitikusai számára sokkal kevesebbet jelent a történeti hitelesség, mint az UNESCO számára.

A szerző az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék munkatársa. A műhely munkatársainak további cikkei a Qubiten itt olvashatók.  

qubit.hu


 

h i r d e t é s