Orbán Viktor miniszterelnök például már emlékezetes 2014-es tusványosi beszédében ezt hangoztatta, és erre hivatkozva vált Szijjártó Péter ténykedése alatt a magyar külpolitika egyik fő jelszavává az Európán kívüli világgal való kapcsolatépítés.

Az ukrajnai háború farvizén ezek az elképzelések ismét felerősödtek, miután az orosz agressziót a tágan vett nyugati világon kívül nem kísérte Vlagyimir Putyin elnök diplomáciai és gazdasági kirekesztése, sőt a „fejlődő” világ inkább a haszonszerzésre törekedett a háború során.

A nyugati és nem nyugati politikai és gazdasági reakciók közti kontrasztból egyesek – köztük Orbán és táskahordozói – azt a következtetést vonták le, hogy egy új világrend kialakulását, az amerikai hegemónia végét látjuk, amikor a „Nyugat” már nem tudja rákényszeríteni akaratát a világra. Eközben a nem nyugati hatalmak, mint például a BRICS néven emlegetett országok – Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika – az amerikai és európai szankciók miatt gazdasági és pénzügyi szempontból is igyekeznek függetleníteni magukat a nyugati világtól és az amerikai dollártól, ezzel tovább csökkentve a nyugati befolyást.

Az „ukrán–orosz háború (…) egyértelművé tette, a jelenlegi nyugatközpontúság nem tartható fenn, mivel a Nyugat kihívói megerősödtek, nem kis részben épp a liberalizált kereskedelem és gazdaság miatt” – írta Orbán politikai igazgatója idén januárban. Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter pedig a minap a kormánysajtóban Kínának címzett szerelmes üzenetében azt fejtegette, hogy a „globális gazdaság súlyát tekintve már a »nem nyugati« világ, azaz a BRICS-országok adják a »többséget«, miközben tagjai folyamatosan erősítik az egymás közötti együttműködést, így egyre kevésbé a nyugati országokon keresztül állnak egymással kapcsolatban”.

Ezzel az egyik probléma, hogy politikailag nem ilyen egyszerű a dolog, napjaink nemzetközi politikai folyamatait nem lehet pusztán a Nyugat elutasításaként és gyengeségeként értelmezni. 

A másik probléma, hogy a feltörekvőként kezelt országok jelentős részének világgazdasági és politikai ereje valójában egyáltalán nem erősödik: a BRICS öt országából háromnak világgazdasági részesedése csökkent az elmúlt tíz évben, és valójában Kínán és a jóval alacsonyabb bázisról érkező Indián kívül nagyjából egyetlen „feltörekvő” állam világgazdasági súlya sem nőtt értékelhető mértékben, néhány kelet-ázsiai sikerországtól eltekintve megtorpant a fejlődés a „fejlődő” világban.

Az elmúlt évtized kudarcainak és napjaink technológiai változásainak fényében pedig olyan elképzelések is vannak, amelyek szerint ez hosszabb távon is így maradhat. Ami egyébként a nyugati világnak sem feltétlenül jó hír: a felzárkózás hiánya társadalmi feszültségeket és instabilitást szül.

A felzárkózók nem zárkóznak sehova

Ha valaki az orbáni, szijjártói vagy Matolcsy György-féle nyilatkozatokból próbálná megérteni a világot, akkor talán meglepőnek hat, de valójában Kínát leszámítva a „fejlődő” világ részesedése a globális bruttó termékből (GDP) valamivel magasabb volt 1980-ban, mint 2020-ban. Latin-Amerika, az arab világ, Afrika és Oroszország globális gazdasági súlya évtizedes távlatban stagnál, sőt az utóbbi évtizedben csökkent. Kelet-Ázsia (Kína és Japán kivételével) mérsékelten erősödik, India nagyon alacsony bázisról fejlődget, a világ maradék része pedig az 1990-es évek óta egy helyben áll.

Nagy Márton szövegével ellentétben a BRICS súlya jóval kisebb a „Nyugatnál”: a nagyrészt a fejlett világot összefogó OECD folyó áron a globális GDP közel 60 százalékát, (a gazdasági erő összehasonlításakor értelmetlen) vásárlóerő-paritáson is 42 százalékát teszi ki, szemben a BRICS nominálisan 25, vásárlóértéken 31,5 százalékos értékével.

Ez nem azt jelenti, hogy a világ nagy része lecsúszik: a globális GDP egy főre vetítve és összességében is jelentősen nőtt 1980 óta, és ma a világ lakosságának jelentős része Kínán és Kelet-Ázsián kívül is jobban él, mint negyven éve. Ugyanakkor a globális GDP-ből való stagnáló részesedés azt jelzi, hogy a világ legtöbb régiója nem növekedett gyorsabban a globális átlagnál. Végső soron annyi történt az elmúlt évtizedekben, hogy az átlagnál gyengébben növekedő Japán és Európa részesedése markánsan, az Egyesült Államoké enyhébben csökkent, az átlagnál gyorsabban fejlődő Kína, India és néhány további ázsiai ország részesedése nőtt, míg a többieké nem változott érdemben.

Az egy főre eső adatokból az is kiderül, hogy a feltörekvőnek hívott régiókban a felzárkózás nem igazán sikerült: Kínán és Kelet-Ázsián kívül egy jelentősebb „fejlődő” régió sem közeledett számottevően az Egyesült Államokhoz 1990 óta. Sőt, a sztárolt országok közül például Dél-Afrika és Brazília egy főre jutó GDP-je (konstans árfolyamon, azaz az árváltozás hatását kiszűrve) alacsonyabb volt 2021-ben, mint 2010-ben.

Ez sem azt jelenti, hogy a „fejlődő” világ életszínvonala nem javult volna – csupán azt, hogy az életszínvonal átlagos emelkedésének üteme nem volt erősebb a szegényebb országokban, mint a jóval fejlettebb Egyesült Államokban.

A másik oldalról pedig az is látszik, hogy Európa relatív gazdasági „lecsúszása” is délibáb: egy főre vetítve az EU és az Egyesült Államok növekedése nagyjából azonos, csak Amerika népességmegtartó ereje a magas bevándorlás és a valamivel magasabb termékenység miatt jóval erősebb.

Más szóval az unió világgazdasági súlyának csökkenése nem gazdasági, hanem demográfiai jelenség.

Nem működik az ázsiai recept

A fejlődő világ globális GDP-ből való részesedése a 2010-es évek fordulóján volt a csúcspontján, miután az ezredforduló utáni évtizedben a kínai beruházások felfutása és a világgazdaság a 2008-as válságot megelőző általános pénzbősége jelentősen emelte a nyersanyagárakat és csökkentette a hitelhez jutás költségeit, ebből pedig számos kevésbé fejlett ország profitált. Ezek a folyamatok a 2008-as válságot követően kifulladtak, és jelentős gazdasági űrt hagytak maguk mögött.

Az ezredforduló utáni nyersanyagboom és pénzbőség hajtotta kereslet során felkapaszkodott országokban nem ment végbe olyan mértékű iparosítás és ipari exporton alapuló fejlődés, mint Kínában és a néhány további (jellemzően amerikai szövetséges) ázsiai sikerországban, sőt egyes helyeken, például Brazíliában kifejezetten dezindusztrializációval járt a mezőgazdaság és a bányászat nyersanyagboommal járó terjeszkedése. Ezért amikor a világgazdasági helyzet rosszabbra fordult, és a nyersanyagárak reálértéken csökkenni kezdtek a 2010-es években, a felzárkózás hirtelen megtorpant.

A felelősséget illetően számos elmélet kering.

Egyesek szerint a latin-amerikai, afrikai és közel-keleti kormányok nem folytattak elég kompetens gazdaságpolitikát; mások szerint világgazdasági és technológiai változások miatt a klasszikus ázsiai fejlődési út egyébként sem működik már. Egyrészt feldolgozóiparban a „nemzeti”, azaz hazai kézben lévő nagyvállalatok állami támogatása és külső versenytől való megvédése nem reális napjaink körülményei között, amikor az ipari termelés felaprózódott globális értékláncokban zajlik rendkívül tőkeerős, a kutatás-fejlesztésre irtózatos pénzeket áldozó multik irányításával. Ma a globális ipari értékláncokba jóval nehezebb beférkőzni, és csak egyre kevesebb országnak sikerül, mint az 1980-as vagy 1990-es években.

Másrészt a feldolgozóipar technológiai fejlődése az utóbbi évtizedekben a munkaerő kiváltását célozta, emiatt a fejlődő országok legnagyobb előnye, az olcsó munkaerő jelentősége csökken. Miközben a fejlett világban naponta tucatjával születnek arról az értekezések, hogy az új technológiák, mint az ipari robotok és a mesterséges intelligenciának nevezett, gépi tanulásra képes algoritmusok hogyan vehetik át az emberi munkaerő szerepét, valójában ezek a technológiák sokkal veszélyesebbek az alacsonyabb fejlettségi szintű régiókra nézve, amelyek még a technológiatulajdonosok potenciális szabályozására vagy megadóztatására sem képesek.

Bár Orbánhoz hasonlóan az utóbbi szűk tíz évben a fejlődő világ számos országa abban bízott, hogy ha a nyugatosodás nem is, a kínai segítő kéz majd kihúzza őket a stagnálásból, a valóságban ez sem jött be: a 2013-ban indított kínai Övezet és út kezdeményezés és az azzal járó hitelezési boom eddig legfeljebb mérsékelt eredményeket és több kisebb adósságválságot szült, a fejlődési paradigmákat viszont nem írta át.

Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a fejlődő világ országai el vannak átkozva, de a kínai és más ázsiai sikerek reprodukálása ma egyre nehezebbé válik, és az új, huszonegyedik századi recept egyáltalán nem világos.

Hogyan lesz ebből többpólusú világrend?

A nemzetközi politikát persze nem kizárólag az egyes államok relatív gazdasági képességei mozgatják, ellenkező esetben senkinek nem kellene tartania a világ GDP-jének kevesebb mint két százalékát termelő Oroszországtól, és Orbán Viktor az Egyesült Államokkal való retorikai hadakozás helyett kénytelen lenne leborulni Joe Biden amerikai elnök, Olaf Scholz német kancellár és a hanyatló liberális Nyugat többi vezetője előtt.

Ugyanakkor a több évtizedes gazdasági folyamatok azt is jelzik, hogy Orbán és elvtársai nagyot kockázatnak, amikor az Egyesült Államok bajszát húzogatva egy posztnyugati, többpólusú világrendre készülnek, ahol szabadon lehet pávatáncolni az Egyesült Államok háta mögött, és Magyarország képes lesz az Európán kívüli kapcsolatépítéssel fejlődni: a bukdácsoló fejlődő országoktól nagyon merész dolog az Orbán által a jelek szerint ideológiai és geopolitikai ellenfelének tartott Amerika hatalmának ellensúlyozását várni.

Sőt, az alacsony gazdasági fejlettség és a nagy politikai önbizalom párosa inkább árthat, mint használhat egy rendezett világrend kialakulásának.

Az Európán és Ázsián kívüli világ gyengesége és a felzárkózás hiánya Brazíliától Iránon át Dél-Afrikáig belpolitikai és társadalmi feszültségeket és instabilitást szül a „fejlődő” világban, és ezzel kiszámíthatatlanabbá teszi a nemzetközi politikát és a világgazdaságot is. (Telex)