Negyed évszázaddal a hidegháború befejezése után, az „orosz fenyegetés” hibátlanul visszatért. Vlagyimir Putyin – jelenti ki Michael Fallon brit védelmi miniszter – akkora veszély Európára, mint az „Iszlám Állam”.

Lehet, hogy nincs ideológiai szembenállás, és Oroszország a szovjet elődjének csak árnyéka, de az oroszellenes dobpergés lázas csúcsot ért el.

És sokkal inkább, mint a szovjet időkben, a kampány személyes. Az egész Putyinról szól. Az orosz elnök expanzionista diktátor, aki „szégyentelen agressziót” indított. Ő a „politikai romlottság” megtestesítője, aki „felszabdalja” a szomszédjait, miközben elnyomja a másként gondolkodást otthon, és rutinszerűen Hitlerhez hasonlítják. Putyin karikatúrák gonosztevőjévé vált és Oroszország a majdnem egyöntetű harcias propaganda célpontjává szerte a nyugati médiában. Aki vitatja az uralkodó narratívát Ukrajnáról – a választott elnök tavalyi megdöntésétől és az ukrán szélső jobboldal szerepétől a kijevi erők által elkövetett háborús bűnökig – azt elutasítják, mint a Kreml balekját.

A helyzet még feszültebbé vált Borisz Nyemcov ellenzéki politikus meggyilkolásával. Természetesen a gyilkosságért az orosz elnököt hibáztatják, bár ennek nincs sok értelme. Nyemcov marginális figura volt, akit a szerepe a „katasztrojkában” az 1990-es években aligha kedveltetett meg az átlagos oroszokkal. A gaztettért, amely kimutatta a biztonság hiányát Moszkva szívében és biztosan ártott az elnöknek, aligha valószínű, hogy Putyin és követői lennének felelősek.

De bizonyosan azok malmára hajtja a vizet, akik katonai konfrontációra törekszenek Oroszországgal. Ezen a héten USA-katonák százai érkeznek Ukrajnába, hogy támogassák a kijevi rezsim háborúját az oroszok támogatta lázadók ellen keleten. Hogy le ne maradjon, Britannia 75 saját katonai tanácsadót küld. A 20. századi történelem mutatja, milyen szerencsétlen eszkaláció kezdődik gyakran a katonai tanácsadók küldésével. Ez közvetlen megsértése is a Franciaországgal és Németországgal kötött múlt havi minszki megállapodásoknak, amelyek legalább időleges tűzszünetet értek el és a nehéz fegyverzet némi visszavonását. A 10. cikkely előírja minden idegen erő kivonását Ukrajnából.

De a NATO héjáinak a fogai között van a falat. NATO-katonák ezreit küldték a balti államokba – az atlanti szövetség új frontvonalára – nem zavartatva azok elnézésétől a neonáci parádék és a kisebbségi etnikai jogok megtagadása iránt. Amerikai politikai vezetők és tábornokok sora hívja fel az USA-t Kijev felfegyverzésére az egyesített vezérkari főnökök elnökétől, Martin Dempsey-től Ashton Carter új védelmi miniszterig. A nyugati katonai komplexum számára az ukrajnai konfliktus azért is vonzó, mert új indokokat kreál a fegyverkezési kiadások növeléséhez, amint Raymond Odierno, az USA hadsereg tábornoka megvilágította, amikor e héten a brit védelmi kiadások csökkentésére panaszkodott az „orosz fenyegetés” idején.

Lehet, hogy Putyin tekintélyuralmi konzervativizmusa nem sokat kínál Oroszország jövőjének, de ez az oroszellenes izgatás veszélyes ostobaság. Biztosan van katonai expanzionizmus. De ez túlnyomóan a NATO-tól származik, nem Moszkvától. A hidegháború végén vállalt kötelezettségek ellenére, a NATO húsz éve kérlelhetetlenül menetel kelet felé, megszerezve előbb a korábbi keleti Varsói Egyezmény országait, majd magának a Szovjetuniónak a korábbi köztársaságait. Mint Richard Sakwa egyetemi tanár mondja aFrontline Ukraine c. könyvében, a NATO most „azért létezik, hogy menedzselje a létezése által teremtett kockázatokat”.

Az Oroszországot is magába foglaló közös európai biztonsági rendszer megteremtése helyett az USA uralta szövetség az orosz határig terjeszkedett, azt bizonygatva, hogy ez csak az érintett államok szuverén választása. Világos, hogy nem az. Ez egy olyan szövetségi rendszer terméke is, amelyet arra terveztek, hogy bebetonozza az amerikai „vezetést” az európai kontinensen. Ezt a Pentagonban tervezték a Szovjetunió összeomlása után, „hogy megakadályozzák egy új rivális megjelenését”.

Oroszország most szembeszállt ezzel és a következmények megmutatkoztak Ukrajnában a múlt évben: kezdve a választott kormány nyugati támogatású megdöntésével, egy ukrán nacionalista rezsim beiktatásán át a Krím orosz megszerzéséig és Moszkva által támogatott felkelésig a Donbasszban. A helyszínen ez a halottak ezreit jelentette, a menekültek százezreit, polgári területek válogatás nélküli lövetését és olyan ukrán fasiszta milíciák megjelenését, amilyen a Kijev és nyugati szponzorai által támogatott, Mariupolnak a saját népétől való „megvédésére” készülő Azov zászlóalj. A nyugati média zöme ezt Kreml-propagandaként visszautasítja.

Másrészt, a lázadók burkolt orosz katonai támogatását, mint agressziót és „hibrid hadviselést” elítélik – ugyanazok a kormányok, amelyek burkolt háborúkat folytattak Nicaraguától Szíriáig, nem beszélve a nyílt agressziókról és törvénytelen kampányokról Koszovóban, Líbiában és Irakban.

Ez nem igazolja a nemzetközi jog kevésbé szélsőséges orosz megsértéseit, de összefüggésbe hozza az orosz biztonsággal. Míg Putyint nyugaton gátlástalan földrablóként állítják be, orosz fogalmak szerint ő centrista. Mint a veterán orosz baloldali Borisz Kagarlickij megjegyzi, a legtöbb orosz keményebb kiállást akar Putyintól a nyugattal szemben „nem a hazafias propaganda, hanem az elmúlt 25 éves tapasztalataik miatt”.

Nyugaton Ukrajnát – az Iszlám Állam mellett – arra használják, hogy újjáélesszék a liberális intervencionizmus, sőt neokonzervativizmus doktrínáit, amelyek diszkreditálódtak Irak és Afganisztán gyilkoló mezőin. Angela Merkel és François Hollande eddig ellenálltak az amerikai nyomásnak Kijev felfegyverzésére. De, ha a legutóbbi minszki fegyverszünet felborul, ami biztosan meg fog történni, valódi kockázata van annak, hogy az ukrajnai proxi konfliktus teljes léptékű, nemzetközi háborúvá válik.

Az alternatíva egy tárgyalásos rendezés, amely garantálja Ukrajna semlegességét, a pluralizmust és a régiók autonómiáját. Könnyen lehet, hogy ehhez már túl késő. De katonai megoldás bizonyosan nincs. A háború eszkalációja és a nacionalista szélsőségek táplálása helyett a nyugati hatalmaknak a befolyásukat annak a befejezésére kellene használniuk. Ha nem teszik ezt, a következmények katasztrofálisak lehetnek, messze Ukrajnán túl is.

Írta: Seumas Milne (Ford. Szende Gy.)

balmix.transform.hu (Fotó: vista.hu)