Orvoshiány és ápolói krízis – a német köztévé riportja a magyar egészségügyről
Alapjaiban elhibázott, de bármit írnék a magyar egészségügyről, nem lenne olyan vélemény, amit egyszer már ne írt volna meg valaki korábban.
Alapjaiban elhibázott – szoktam mondani úgy, hogy nekem igazából nem volt soha rossz, vagy igazán rossz tapasztalatom a magyar egészségüggyel. Talán az ingerküszöböm jobb, amikor tíz éve simán elfogadtam, hogy a komplett szegedi női klinikán csak egy emeleten volt vécépapír és szappan a mellékhelyiségben: a hülye nagy hasammal mindig oda lifteztem elvégezni a dolgom.
Azt is laza vállvonással fogadtam, amikor a lányomat délután 14 órára kellett vinnünk fix időpontban kontrollra az arcüreggyulladásával, még négykor klasszul ott ücsörögtünk, mert akkor hívták be a “félketteskét”.
A térdszalagszakadásomkor elfogadtam, hogy a gyógyszert, a mankókat, a kötszert nekem kellett kifizetnem, mert valahogyan még ez sem birizgálta meg a hisztifaktort nálam.
Azt viszont már nem fogadom el, amikor az az egy szem ápolónő ismerősöm, aki a körülbelül húszból még mindig itthon dolgozik, konkrétan nyomorog. Azt sem fogadom el, amikor a rokonomat úgy kellett meglátogatni a kórházban, hogy a tizenhat (!!!) ágyas kórteremben megszáradt hányást kellett kerülgetni délelőtt, miközben látszódott, hogy előző este óta ott van a cucc. Azt a négyszáz négyzetméteres palotát sem szívesen veszi be a gyomrom, ahol az egyik nőgyógyász ismerősöm él. Az, aki rád sem néz boríték nélkül. Miközben a másik, a lelkiismeretes, az akkora koponya, hogy elájulsz a szaktudásától, panelban él és munkaidőn kívül beletornázza magát az alkoholizmusba – mert ő az, aki a bonbont sem fogadta el soha.
Alapjaiban elhibázott az egész. Hibás a hálapénz, a közpénzek és a járulékokból fizetett összegek eltűnése, a vécépapír hiánya, az ehetetlen és elnevezhetetlen kórházi ételek döbbenete, a kivándorló orvosok, ápolók döntése.
És még mielőtt valaki rám keni azt, hogy politizálok, bár politizálnék. Sajnos ez a jelenség megvolt már húsz éve is (a hányásos jelenet pontosan 1997-ben volt), a budikergetésem a női klinikán 2006-ban. De az is tény, az a tizenpár ápoló, akik immár Németországban, Ausztriában, Svédországban dolgoznak, az elmúlt három évben vettek búcsút Magyarországtól.
Nézze meg a német ZDF televízió három perces riportját, nézze meg a bemondónőn a lekicsinylő és döbbent sajnálkozást és értsen velem egyet:
Alapjaiban elhibázott ez az egész.
