h i r d e t é s

Őszinte beszélgetés a miniszterelnök édesanyjával

Olvasási idő
12perc
Eddig olvastam

Őszinte beszélgetés a miniszterelnök édesanyjával

2019. augusztus 04. - 07:16

 

Alább közöljük azt az interjút, amit 2001-ben adott a miniszterelnök édesanyja, Orbán Győzőné, a Népszavának. A beszélgetést követően sűrű csend veszi őt körül. Egyes hírek szerint a fia letiltotta a nyilatkozásról. 

Orbán Viktor édesanyja 2001-ben, a Népszava fotóján - Forrás: varosikurir.hu

„Ha újra kezdhetném az életemet, mindent ugyanígy tennék,

de sokkal több gyermeket vállalnék – vall a Népszavának adott interjújában Orbán Győzőné. A miniszterelnök édesanyja beszél arról is, hogy szövetkezeti könyvelőből miként lett előbb napközis nevelő, képesítés nélküli orosz tanár, végül diplomás gyógypedagógus.

Büszke mind a három és „fél” gyermekére

Tanított Alcsúton, Felcsúton, Székesfehérváron és Tripoliban. Ott nemcsak oktatott, de tanult is: például, hogyan lehet tej nélkül tejfölt csinálni. De főzési szenvedélye is teret kapott. Utóbbiból a lap munkatársai is ízelítőt kaphattak birkapörkölt, tarhonya és kovászos uborka formájában.

Legidősebb fiáról, Orbán Viktorról ezt mondja: érdeklődési körében, azt hiszem, rám, határozottságában, keménységében viszont az apjára hasonlít.

Orbánné sok levelet kap, gyalázkodókat és hízelgőket egyaránt – egyiket sem szereti. A legtöbben azért írnak, mert azt gondolják, hogy kérésük így biztosan eljut a miniszterelnökhöz.

– A fiam nagyon figyel a gyerekeire, amilyen sokat csak lehet, velük van. Amikor ő kicsi volt, szinte alig látta az apját – mondja Erzsébet asszony, aki a jövőről így fogalmaz: – Izgulok értük, hogy ők maradjanak kormányon – és nem a fiam miatt. Építsenek olyan országot, amilyet ők akarnak.

Amikor azt kérdezik tőlem, büszke vagyok-e a fiamra, visszakérdezek: melyikre? – mondja a három és „fél” gyermekes Orbán Győzőné. A legidősebb fiú, Viktor, ma az ország miniszterelnöke. Győző, a középső, műszaki szakember, bányavállalkozó, Áron pedig főiskolás. A család tagja még Orbánné fiatalon elhunyt nővérének leánya, Zsófia – akit tizenkét éves kora óta sajátjukként nevelnek.

Egy százéves házat építettek újjá

– Ha újra kezdhetném az életemet, ha ugyanolyan szegénységben kellene küszködnöm is, mindent ugyanígy csinálnék, csak sokkal több gyermeket vállalnék. Tízet. Eredetileg Viktor és Győző után is szerettünk volna még két kislányt. Már a nevük is megvolt, de miután a harmadik gyerek is mindenáron fiú akart lenni – úgy mondjuk: ezért is lett Áron –, végül letettünk róla.

Az idősebb Orbán házaspár Székesfehérváron egy családi házban él. Hat éve vették a lebombázott – és az eltelt évtizedekben romjaiban álló – százéves épületet. Erzsébet asszony ugyanis az első látásra beleszeretett a buja növényzettel övezett, zsalugáteres, apró kis kúriába. („Szidott is miatta a féljem.”)

A hattagú családnak az 53 négyzetméteres, egy plusz két félszobás panelből palotának tűnt a ház. Kissé kibővítették, garázst ragasztottak hozzá. Aztán – mert a háziasszony szenvedélyes és javíthatatlan építkező – a garázsból egykettőre tágas konyha és étkező lett, mögötte pedig újabb kocsibeálló épült. (De nem lenne meglepő, ha előbb-utóbb onnan is kiszorulna a két autó.)

– Nemrég egy külföldi társasutazáson új ismerősökre tettünk szert, s elmondtuk nekik: milyen szép nagy házban lakunk. Aztán eljöttek, szétnéztek – és csak néztek. Amikor pedig mi mentünk hozzájuk, mi képedtünk el. Mert addig nem tudtuk, milyen egy nagy ház…

„A Szülők könyve alapján voltam anya”

– Kezdjük az elején!

– 18 éves, frissen érettségizett fiatalasszony voltam – szinte az iskolából mentem férjhez –, amikor Viktorom megszületett. Egy hónap múlva pedig már a helyi földműves-szövetkezetnél dolgoztam könyvelőként. Olyan hosszú számsorokat még sohasem adtam össze, mint akkor. És annyi hibát sem követtem el… Naponta kétszer fél óra szoptatási szünetet kaptam, rohantam haza meg vissza, de nem számított. Mert végre volt „valamim”, ami csak az enyém. 12 éves koromban született a húgom, s anyám lényegében rám bízta, én láttam el, nevelgettem. Volt tehát tapasztalatom. De én hibátlanul szerettem volna tenni mindent, ezért a Szülők könyve alapján voltam anya. Ha a könyv négyóránkénti etetést írt elő, hát én négyóránként szoptattam, pedig néha már állva elaludtam. Két év múlva született Győző.

A munka mellett disznók kacsát, libát neveltem. Egy időben negyven malacot is tartottunk, részes kukoricát műveltünk. Volt dolgom elég: összeszedni a családot, etetni az állatokat, megverni a gyerekeket. Éjfél előtt ritkán kerültem ágyba.

– Ez az életforma nem feltétlenül a jólét receptje…

– Nem is volt pénzünk. Annyira nem, hogy ha a vécépapírból egy kicsit több fogyott, azt is megéreztük. Fizetésnapon kiraktuk a keresetünket az asztalra, mindenki elővette azt a céduláját, amire a szükségleteit, kívánságait írta, és osztoztunk. Kihúzogattuk azt, amire épp nem jutott. Majdnem mindig szépen megegyeztünk, csak egyszer nem. Amikor megjelent a piros címkés farmer, ami kétszer annyiba került, mint a sárga címkés. Viktor mindenáron pirosat akart, az apja meg csak sárgára szavazott pénzt. Egyik sem engedett, ezért aztán a gyerek dolgozni ment a pirosért. Hatodikos kora óta minden szünidőben vállalt munkát.

Mondták azt is: törtetünk. Igen!

Én például pedagógus akartam lenni. Nagyon. Otthagytam a szövetkezetet és az ezerhatszáz forintos fizetésemet, hogy elmenjek képesítés nélkül tanítani – nyolcszázért. No, ezért majdnem elváltunk. Se a férjem, se az anyósom nem akarta. Én pedig nagyot csalódtam. Beküldtek egy csoportba, ahol elsőstől nyolcadik osztályosig ültek a napközisek, miközben én azt hittem, tudok fegyelmezni. Kemény lecke volt. Látja, ha egyszer elkezdem mondani, le sem lehet lőni…

– Aztán nyilván a főiskola következett, Felcsút, Székesfehérvár…

– Ez nem ilyen egyszerű. Alsós tanító néni szerettem volna lenni, de az énekhangom olyan, hogy arról jobb nem is beszélni. Márpedig a tanítóképzőben ez is felvételi tárgy, így meg sem próbáltam. Pécsre felvételiztem magyar-történelem szakra. Ma sem tudom, mi történhetett az amúgy jól sikerült történelem írásbelimmel, mert nem mutatták meg, csak annyit közöltek: nulla pontos lett. Így jelentkeztem Felcsútra, orosz tanámak.

– Jól hallottam? Orosz?

– Ha arra gondol, hogy egy szót sem tudtam már oroszul, igaza van. De minden reggel 4 órakor felkeltem és megtanultam összesen kétezer szót, meg az anyagot nyolcadikig. Aztán mégse kellettem az iskolában. Közben jelentkeztem orosz szakra. Szerencsére a kérelmem elakadt egy fiókban. A kétezer szóval Vértesacsára mentem. Ott a gyanútlan igazgató leültetett, és kérte, meséljem el életem történetét. Beszélni tudok, úgyhogy elege volt szegénynek – mint most önnek.

– Azért majd próbálok kérdezni…

– Szóval én, aki csak nyolcadikig tudtam az anyagot, hetedikeseket kaptam. Becsülettel megmondtam, hogy csak egy évvel járok előttük. Közben pedig éjszakákat készültem. Emlékszem, a terülj asztalkámról szóló meséhez bevittem egy csomó ennivalót. Élveztem és a gyerekek is élvezték. Közülük később négyen jelentkeztek orosz szakra, fel is vették őket. Aztán tanítottam mindent, míg végül közölték, gyógypedagógusra van szükségük.

Hiányzott az általános műveltség

Elő tehát a könyveket. Újratanultam a biológiát. Küzdöttem az anatómiával, amiből egy szót sem értettem, meg a logikával. Az általános műveltség hiánya nagyon látszott. Készültem a felvételire, míg ki nem derült: énekből is alkalmassági vizsgát kell tennem. A kör bezárult. Ezért nem lettem tanítónő sem. De már nem volt mese. Két dalt tanultam hetekig: a Szegény legény vagyok én, meg az Erdő, erdő, erdő címűt. Vasalás közben próbálgattam. Elég, ha csak annyit mondok, a kicsi fiamtól megkérdeztem, melyiket énekeljem. Azt válaszolta: a szegénylegényt – mert az rövidebb. A felvételin, talán a drukk miatt, olyan artikulátlanul kezdtem, hogy a vizsgáztató összerezzent. Másodszorra viszont sikerült.

Tanultam, dolgoztam, közben néha megtéptem a fiúkat, ha a disznó a babba feküdt vagy nem áztatták be a moslékot. Jelessel végeztem. Nagyon megtanítottak tanítani. De pénzünk nem lett több. A férjemmel folyton tanakodtunk, hogy lendíthetnénk a sorsunkon.

Csodálatos idő Líbiában

– A bánya segített…

– A férjem addig csak mezőgazdasági gépekkel foglalkozott, de egyszer a polgárdi kőbányából rendeltek tőlük egy gépsort. Megtervezte, aztán elindította. Ennek a híre később valahogy eljutott ahhoz a vállalathoz, amelyik Líbiában nyitott kőbányákat. Oda hívták dolgozni. Megbeszéltük, el is ment négy évre. Nehéz volt. A középső fiam esküvőjére például – pedig jó előre egyeztettük – végül mégsem engedték haza. Amikor pedig már a nagyfiúk és Zsófi kollégiumban laktak, Áronnal együtt én is kimentem, mert tanárt kerestek a magyarok gyermekeinek. Ha úgy tetszik: építettük Kadhafi országát. Olyan körülmények között soha nem fogok élni, mint ott. Csodálatos volt. Az iskolában – pedig 1985-öt írtunk akkor – minden létező audiovizuális eszköz rendelkezésre állt. Például videó, ami akkor itthon szinte ismeretlen volt. Tanítás után minden nap a tengerpartra mentünk. A szünidőben kiélhettem főzési szenvedélyemet, megtanultam egy sor olyasmit, amire addig nem is gondoltam. Mondjuk: tejfölt csinálni tej nélkül. Három évet vállaltunk, sajnos csak egy lett belőle. Az amerikai bombázás után nem sokkal kellett hazautaznunk. A támadás miatt bezárták az iskolát, a gyerekek pedig hozzánk jöttek, mert otthon féltek. Azt mondták, az Erzsi néniéknél nem érheti baj őket.

– A nyolcvanas években a külföldi munkavállalás igencsak jövedelmező volt.

– Líbiával nagyon összeszedtük magunkat. Negyvenéves koromig kétszer voltam csak külföldön. Egyszer Csehszlovákiában, egyszer pedig – és 1968- ban ez nagy szó volt! – Nyugat-Németországban, egy levelezőpartnerem meghívására.

Miután Tripoliból hazajöttünk, elkészült az agárdi ház is. Igaz, teljes családi összefogással. Magunk gyártottuk a kétezernél több blokktéglát és egy kőműves irányításával együtt építettük fel. Ezért nem is adnánk el soha.

Tüneményes cigánygyerekek

– A falon lóg egy fotó. Rajta úgy huszonöten, legtöbbjük gyerek. A teljes család?

– Félig-meddig. Vannak rajta barátok, de hiányoznak is róla páran. Az egyik padlásszobában három franciaágy áll egymás mellett. Amikor az unokák még kisebbek voltak, mind ott aludtak és én velük. Kezem-lábam nyúzták, hogy jusson belőlem egy kicsi mindegyiknek.

Hozzánk egyébként mindig jöttek a gyerekek. A család, az ismerősök, a tanítványok – az egyik pici lány például a barátnőm, a szomszéd Zsófi. Egyszer Agárdon egy ismerős kislányt összeszidtak valamiért, ő pedig sírva mondta a szüleinek: elmegyek az Orbánékhoz, mert azok mindenkit befogadnak.

Amikor kisegítő iskolában tanítottam, tüneményes kis cigánygyerekekkel is foglalkoztam. Teljesen befogadtak, csapatostul jöttek hozzánk – a féljem nem is nagyon örült nekik. Pedig tőlünk soha egy radírt sem vittek el.

Pedagógus lévén, a nyári szünetben szinte mindenki nálam volt az unokák közül. Mára már felnőttebbek, külön programjaik vannak, ritkábban jövünk össze teljes számban.

– A képen két idős ember is áll. Ők a dédszülők?

– Édesanyám és édesapám. Velünk éltek most egy évig, mert mindketten betegek. Anyámat – ő nyolcvan éves – itt operálták, apám pedig – nem szégyen – kilencven évesen már feledékeny kissé, gondoskodásra szorul. De nem bírta a bezártságot, gyakran elszökött, visszavágyott Mezőtúrra. Otthon most egy fiatal szociális nővér jár hozzájuk takarítani, viszi az ételt, megfürdeti apámat, segít nekik. Legszívesebben kezet csókolnék neki azért, amit tesz. Persze én is gyakran megyek hozzájuk. Most, hogy már van autóm, ez sokkal könnyebb.

A miniszterelnök édesanyja

– Akárhogy is: ön mégiscsak a kormányfő édesanyja. Mit jelent ez a mindennapokban?

– Hallom én is – például a buszon, ha bántják, szidják Viktoromat, de nem szólok. Engem itt nemigen ismernek, úgyhogy nyugodtan beszélnek előttem. Eleinte ez mérgesített, de ma már nem bánt. Azt is hallom, hogy a környékünkön, ami szép nagy ház épül, az mind a miénk – legalábbis annak mondják. Amelyiknek úszómedencéje is van, az pláne az Orbánéké. Azt is hallottam már, hogy a fiam cigány és Orsósnak hívták azelőtt. Hogy ez miért jó az embereknek…? De mindegy is, a családnak nem tudnak ártani vele.

– Az új barátok is megszaporodnak?

– Az új barátoktól félünk. A régiekkel tartjuk csak a kapcsolatot, illetve azon a bizonyos utazáson összebarátkoztunk egy párral, meg egy bajai özvegyasszonnyal. Hat volt logopédus kollégámmal évente egyszer elutazunk valahová, általában az országon belül. Az egyik agárdi szomszédunk, egy liftszerelő, velük vagyunk jóban, kerítés sincs, csak szőlősor – meg azon egy pletykakapu. Máshová nem nagyon járunk, színházba sem jutunk el, mert a férjem sokat dolgozik. Egyébként idegenek nem is igen keresik a társaságunkat. Inkább leveleket kapok.

A levelek legtöbbje a kukában végzi

– Ki és miért ír a miniszterelnök édesanyjának?

– Amikor ő lett kormányfő, sok trágárságot írtak. Ezeket nagyrészt kidobtam, bár van egy pár, amit őrzök. Aztán vannak a hízelgők. Mondhatom, egyiket sem szeretem. A többiek meg általában kérnek. Azért nekem írnak, mert azt gondolják, hogy így biztosan megkapja a Viktor. Néha el is mondom neki egyiket-másikat, de a legtöbb a kukában végzi.

A fiam leginkább arra kíváncsi, mit gondolnak az emberek. Amit hallok, elmondom neki, de a barátaink persze a „mi oldalunkon” állnak, úgyhogy jó lenne erről nekem is többet tudni.

– Orbán Viktor kap az anyai kritikából is?

– Régebben kritizáltam, előfordult, hogy elégedetlen voltam vele. Mondtam neki: mindegy, hogy milyen rendszer van, gondolj arra, hogy a nulláról indultunk és hová jutottunk. Ő viszont visszakérdezett: de milyen áron? Egyszer meg szidtam egy ellenzéki képviselőt, amire Viktor csak azt mondta: gondold a helyzetébe magad. Elhallgattam, mert a saját szavaimat hallottam vissza, amiket annak idején épp neki mondtam, amikor valakivel heveskedett. Felnőtt, sokat tanult, többet tud, mint én. Azt akartam mindig, hogy jó tanuló, jó úttörő legyen, jól menjenek a dolgai, jusson valamire. Így lett, úgyhogy már nem szólhatok rá.

Sok szempontból sajnálom is Viktoromat.

Például az állandó védelem miatt. Hogy egy lépést sem tehet egyedül. Pedig ő így is szabadnak érzi magát – mondja, holott tudom, nem az. Azt is látom rajta a televízióban, ha gondban van, mert a homloka közepén az a ránc ilyenkor elmélyül.

Amikor én fiatal voltam, mi is szidtuk a kormányt. Édesapám, a valamikori adótisztviselő, mint „megbízhatatlan”, a passzív ellenállást választotta, de olyannyira, hogy ha rosszalkodtam, még az is a rendszer bűne volt. A férjem viszont a családjában szinte nem is hallott Sztálinról, a kommunistákról.

A fiam az érdeklődési körében azt hiszem, rám, határozottságában, keménységében viszont az apjára hasonlít. Egyszer a doktor bácsi megkérdezte Viktortól, mi szeretne lenni, ha majd nagy lesz. Azt válaszolta: újságíró vagy ügyvéd. Az orvos nevetett, és azt mondta: jó, mert mind a kettő kikészíti az embert. Aztán nem lett egyik sem.

A fiam nagyon figyel a gyerekeire, amilyen sokat csak lehet, velük van. Amikor ő kicsi volt, szinte alig látta az apját, s a férjem is azt mondja most: alig emlékszik, milyen volt Viktor gyerekként. A fiam pedig mindig is szeretett volna nagyon büszke lenni az apjára.

– Ilyen interjúban politikáról egy szót se, de mégis: hogyan látja a jövőt?

– Izgulok értük, hogy ők maradjanak kormányon – és nem a fiam miatt. Építsenek olyan országot, amilyet ők akarnak, a negyvenesek.

Áron fiam – aki amúgy megtiltotta, hogy róla beszéljek – nemrég a születésnapjára egy Skodát kapott. Amikor a 14 évvel idősebb Viktor ezt megtudta, meghökkent. Mit kell ahhoz csinálni, hogy valaki egy kocsit kapjon ajándékba? – kérdezte. Az én kisfiam megfelelt: Tudni kell jókor születni.

Népszava, 2001. / varosikurir.hu


 

h i r d e t é s