Aztán időnként felbukkan néhány önérzetes orvos vagy ápoló, kitálal kicsit, ezen megint csak szörnyülködnek egyet az emberek, majd az őszinte orvost/ápolót elfelejtik, illetve ha ez magától nem következik be, akkor elhallgattatják felülről.

A rendszer pedig ugyanúgy rohad a valóságban, míg papíron továbbra is minden rendben. De ha betesszük a lábunkat egy állami intézménybe, akkor valahogy mégsem egy jól működő rendszer érzetét kelti az elénk táruló kép. Sokasodnak a kórházi ellátás miatti panaszok, internetes levelek, cikkek, mégsem mer senki „benézni a takaró alá”, de úgy rendesen, mert akkor kiderül, hogy semmi sincs rendben.

A takaró egyik fele itt nem más, mint az Európai Uniós pályázatokon elnyert pénzekből épült új épületszárnyak, felújítások, eszközbeszerzések. Hogy az Unió nélkül milyen lenne az egészségügy Magyarországon? Azt elképzelni is szörnyű. A takaró másik fele azoknak a kitartó és jó szakembereknek a hivatástudata, akik a lehetetlen munkakörülmények ellenére is becsületesen végzik a dolgukat. Nincsenek már sokan, de vannak még.

Évekig néztem és csináltam végig az ellenőrzéseket a kórházban, ahol dolgoztam.

Mindig tudtuk mikor jönnek és mindig tudtuk mit kell tenni. Mindent kicserélni, dátumozni, mintha ez naponta így történne, az előírás szerint, a fecskendőket, az infúziós szerelékeket, a felbontott inzulint, heparint, a dokumentációt, mindent.

Úgy tenni, mintha az egyszer használatos, drágább eszközöket nem sterilizáltatnánk újra és használnánk fel legalább még egyszer, ha lehet (khm…EGYSZER HASZNÁLATOS!).
Úgy tenni, mintha 1 ápoló elegendő lenne 3, estenként 4 kritikus állapotú beteg hibátlan és hiánytalan ellátására, holott egyedül még csak megfordítani sem lehet egy ilyen beteget. Az osztályokon pedig az 50 betegre 2 nővér mellett ugyanez többségében éber betegekkel, akikkel kellene találni időt kommunikálni, bátorítani vagy csak meghallgatni a panaszát, elmondani mi történik majd vele stb.

Embertelen rendszer, ami elvileg az emberekért van. Szép kis ellentmondás, nemde?

Tudták az ellenőrök is, hogy hogyan és miként kell egy-két apróbb kihágást feljegyezni, hogy legyen mit kimutatni majd, hogy kijavításra került a hiba, de ezek csak a kis szálkák voltak. A gerendákat sosem írná le senki.

Aki megtenné, annak valószínűleg másnap már nem kellene menni dolgozni. Így a többség inkább beletörődik az elfogadhatatlanba és dolgozik egy életen át esküjéhez méltatlan körülmények között és vonogatja a vállát, ha a beteg vagy a hozzátartozó kérdőre vonja, hogy „miért nincs ez és miért nincs az” és „miért nem így vagy úgy történik”. Vagy nem törődik bele és elmegy külföldre német, angol és még ki tudja milyen nemzetiségű betegeket gyógyítani.

Papíron úgy kell tenni, mintha az a kevés fogyóeszköz, ami adott egy hónapban - és némi szabálytalansággal talán beosztható a hónap végéig – az elég lenne arra, hogy mindent szabályosan elvégezhessünk. Pedig nem elég. Évek óta nem elég és évek óta minden nap megszegjük a szabályokat. Ha nem tennénk, még ilyen sem lenne az egészségügy.
Papíron mindenki jobban él, jobban teljesít, a valóságban meg kilátástalan az egész, úgy ahogy van.

De mi lenne, ha azok, akik ennek a rendszernek a működtetéséért felelősek vezetői-, középvezetői- és felsővezetői szinten, végre magukba néznének egy percre. Hisz mindannyian asszisztálnak a rendszer pusztulásához és utóvégre emberek megnyomorításához és halálához, holott az eskü, amit mind letettünk az okleveleink átvételekor, nem erre kötelez.

Kicsit nevetséges az is, ahogy az „új” egészségügyi államtitkár arra hivatkozik, hogy az egészségügyi rendszer korrupt és nincs az a pénz, amit el ne nyelne. Ez igaz is, csakhogy 2011-től mindenhová olyan igazgatók és vezetők kerültek, akik kormányhűek, hogy minden intézkedést könnyedén le lehessen nyomni a torkukon. Tehát, akiket az államtitkár saját érdekeitől vezérelt, korrupt vezetőknek nevez, azok voltaképpen a saját emberei.

Ónodi-Szűcs Zoltán egy interjúban úgy fogalmazott, hogy az egészségügy az utolsó "szocialista csökevény", amelyben feudalisztikus viszonyok uralkodnak.
Én viszont ebből csak a csökevényt látom, egy roncsot. Egy valaha jobb napokat is látott, de a 21. század elvárásaihoz képest elavult rendszer széthulló maradványát.

Minden kormány a rendszerváltás óta elvett egy kicsit ebből a rendszerből és hozzáadott valamit a saját elképzeléseiből.

Így lett belőle csökevény, mert a párbeszédre, az együttműködésre minden eddigi kormány képtelen volt és gyakorlatilag a 20. század kezdete óta mást sem csinálnak, mint egyik a másikának ellent mond, „csakazértis” ellentétesen cselekszik és ezzel sosem épít, akkor sem, ha épp hozzátold valamit a rendszerhez, mindig csak lerombol. Így volt a múlt században és így van most is, a 21.-ben.

A feudalisztikus viszonyok kiépítése épp a Fidesz-éra jellemző vonása (lásd ma mindenhol az országban), nem a szocialistáké, tehát itt sincs már helye az „elmúltnyócév”-nek és a mutogatásnak, hogy más a hibás.
Egyébként sem vall felelős és érett gondolkodásra az, ha másra mutogatunk. Hibásokat csak a tehetetlen emberek keresnek. Akik valóban tenni akarnak, megoldásokat keresnek, nem bűnbakot.

A megoldás pedig ott kezdődik, azzal az alapgondolattal, hogy vannak dolgok egy nemzet, egy ország mindennapi életében, amit nem szabadna a pillanatnyi érdekek és politikai játszmák áldozatává tenni. Az egyik ilyen egészségügy, ahol egyszer végre az életben szembe kellene nézni a valósággal és együtt, pártállástól függetlenül, együttműködésben a szakmával megkeresni a legjobb megoldást a rendszert feszítő problémákra, hogy ne csak papíron legyenek jól működő kórházaink, hanem a valóságban is.