Tavaly nyáron derült ki egy nemzetközi oknyomozás oldalvizén, hogy a magyar állam is vásárolt a Pegasus nevű izraeli kémszoftverből, amely telefonok lehallgatására alkalmas. A kémprogram annak eredeti rendeltetése szerint kizárólag bűnözői körök és terroristák megfigyelésére használható, ám az első hírek szerint ellenzéki civilek és közszereplők ellen is bevetették minálunk.

Állítólag körülbelül 300 magyar állampolgár szerepel a lehallgatottak listáján. Pörögnek a hónapok, százával születnek a cikkek a témában, és még mindig csupán egy tucat nevet ismerhetünk közülük. Azóta már a vádak szerint sem kizárólag ellenzékiek megfigyeléséről van szó, noha ez a részlet hatott a legbotrányosabbnak az egészben mindig is.

Tavaly nyáron jelentkezett első videójával az Anonymus-álarcos figura is, aki az ellenzék kulcsembereinek lebuktatását tűzte zászlajára. A maszkos hacktivista vádjai videóról videóra változnak, valahogy ekképpen: a Momentum korrupt, a budapesti városvezetés el akarta adni a Városházát, jutalékos rendszerben értékesítik a fővárosi ingatlanokat, a háttérből Bajnai Gordon exminiszterelnök mozgatja a szálakat, a komplett magyar ellenzék a külföldi nagytőke kottájából játszik.

Akárcsak a Pegasus-ügyben, itt is folyvást változik a felkonferált lebuktatás pontos tartalma, és a folytatásos teleregény műfaja is közös.

Mindezeken felül az év utolsó napjaiban Az ördög ügyvédje is botrányos részleteket, nagy leleplezést ígért. Majd. Egy picit később.

Trailerdemokrácia

Tényleg nem könnyű, de kivételesen tekintsünk el az említett botrányajánlatok tartalmi értékelésétől, és koncentráljunk kizárólag a tálalásmódok meglepő hasonlóságára.

Boldogabb időkben a leleplezés a pillanat műfaja volt, egy ritka és kiemelt dramaturgiai pont, ahol minden kiderült, átfordult, és új értelmet nyert. Akár belegondolunk, akár nem, egy botrány eredeti célja a leleplezés, egy leleplezés eredeti célja pedig a közélet morális megtisztulása.

ÁM A LEBUKÁS ÚJABBAN TÖBB ÉVADOS MŰFAJ, A BOTRÁNY MA RÉTESTÉSZTA. SOKKAL INKÁBB NAPIREND, SEMMINT KATARZIS.

És ahogyan a moziban, újabban a politikában is sokkal ütősebbek a beharangozók, mint maguk a filmek. A skandalum immár nem erkölcsi fordulópont, hanem a nyilvánosság alapzümmögése, a közbeszéd állandósult háttérzaja.

Tankönyvi esetben, amikor morálisan vagy jogilag védhetetlen tettek kitudódnak, az egész társadalom háborog – egyetértve a botrány kirobbantóinak értelmezésével és ítéletével. Ez a mostani konstans zsibongás azonban egészen más. A véleményszekták és ideológiai buborékok kortárs világában aki egyesek számára bukott ember, az másoknak áldozat vagy hős. Bárkit is hoznak hírbe, az feddhetetlen marad sokak szemében. Így lesz résznyilvánosságok állóháborúja a közélet tisztulásának leghalványabb esélyéből is.

Világbotrány! 

Minimális vigaszt nyújthat, hogy mindez világjelenség, nem magyar sajátosság. Először Paul J. Quirk amerikai politikatudós írta le, hogy nemcsak politikusoknak lehetnek botrányaik, hanem bizony a botrányoknak is van saját politikája.

Szerinte a közszereplők, újságírók és állampolgárok – időt és energiát nem kímélve – imádnak dagonyázni a szaftos botrányok ígéreteinek mocsarában. Alig várják, hogy ráolvashassák valakire, hogy helytelen, sőt törvénytelen, amit tett. Beteges belefeledkezésükben még az sem zavarja őket, ha amúgy értékes politikai karriereket nulláznak le, szétzilálják a köz- és államigazgatást, elterelik a közéleti vitákat a valóban fontos kérdésekről, vagy éppen vakvágányra futtatnak szakpolitikai ügyeket.

Az össznépi lejáratósdik, a sokfelvonásos sejtetések, a lebuktatások elnyújtott ígéretei végül komplett generációk kedvét veszik el a közügyektől, és egy nemtörődöm, cinikus társadalmat hagynak maguk után.

Quirk a ’90-es évek végén fogalmazta meg mindezeket a tengerentúli állapotokról. Nem biztos, hogy nagy dicsőség, de ebben mára utolértük Amerikát. (Index)