Megemlékezést tartottak hétfő este a budapesti Maros utcai rendelőintézetben annak emlékére, hogy hetvenöt évvel ezelőtt, 1945. január 12-én délben a nyilasok vérfürdőt rendeztek a kórházban, és 84 embert meggyilkoltak. A hírhedt nyilaskeresztes vezető, Kun páter vezetése alatt álló gyilkosok január 14-én a közeli Bíró Dániel kórházban 150 embert mészároltak le, majd január 17-én az Alma utcai zsidó szeretetotthonban további 94 védtelen, ártatlan idős ember vált áldozatukká. 

A Maros utcai egészségügyi létesítmény jelenleg a Budavári Önkormányzat szakorvosi rendelőintézete, ugyanakkor elhelyezkedése folytán a tizenkettedik kerülethez tartozik. A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) képviseletében megjelent Heisler András elnök. 

A megemlékezést a Maros utcai rendelőintézet azon alagsori helyiségében tartották, ahol hetvenöt évvel ezelőtt a gyilkosok az áldozatokat összeterelték, hogy kihajtsák őket az udvarra, ahol legyilkolták, majd elásták őket. A holttesteket két hónappal később exhumálták és azonosították.

A rendezvényt Simonyi Andrea és Bánki Miklós szervezte, akik a megrendítő eseményeket korábban a Vigasztaljátok népemet című dokumentumfilmjükben is feldolgozták az Európai Unió „Aktív Európai Emlékezet” elnevezésű programjának keretében.  A mai megemlékezésen a szervezők Bodroghelyi László igazgató főorvost, Frisch György történészt, Pokorni Zoltán polgármestert, ifj. Bibó István művészettörténészt, Lambert Zoltán kanonokot és Kardos Péter főrabbit kérték fel megszólalásra. 

A Hegyvidék polgármestere, Pokorni Zoltán papír nélkül mondott megrendítően fájdalmas beszédet az összegyűlt emlékezők előtt. A nagyapjáról, az 1907-ben Érsekújváron született Pokorni Józsefről beszélt, akit ő maga csak családi elbeszélésekből ismerhetett: melegszívű, templomba járó, barátságos embernek írták le.

– A nagyapám 1944 decemberében elhagyta a családját, a nyilasokhoz csapódott, és ebben a három városmajori tömeggyilkosságban meghatározó, aktív szerepet vitt – mondta a XII. kerületi polgármester Pokorni Józsefről, aki 1945 januárjában gerinclövést kapott, és két nap szenvedés után meghalt. Nyolc gyermek maradt utána, köztük Pokorni Zoltán édesapja, János volt a legidősebb, míg a legkisebb, a nyolc éves Károly azon a napon halt meg repesztalálat következtében, amikor Pokorni József. 

A férfi – az 1945-ben bekövetkezett halála miatt – nem szerepelt a később felelősségre vont és felakasztott gyilkosok között, ezért kerülhetett fel neve az áldozatok közé a XII. kerületi Turul-szoborra, ahol – mint a polgármester fogalmazott – „valóban nincs helye”. 

– Nem ez az a hely, ahol gondolkodnom kell, hogyan válik valaki gyilkossá, és nem dolgom mentegetni a nagyapámat, vagy mentséget keresni  – mondta Pokorni Zoltán. – Inkább azt gondolom a holokauszt magyarországi történetével kapcsolatban, hogy a német megszállás nem mentség, maximum magyarázkodás. Magyarok voltak az áldozatok, és a gyilkosok túlnyomó része szintén magyar volt. 

Ha zsidó ügyként gondolkodunk a holokauszt felől – mondván, hogy a zsidóságuk miatt ölték meg az embereket –, akkor Pokorni szerint ugyanazt a gondolati szétszakítást követjük el, amit az 1920-as, 1930-as, 1940-es években elkövettek, amikor magyarokra és zsidókra szakították szét a magyar társadalmat. „Nekünk úgy kellene ezen úrrá lennünk, hogy ne kövessük el még egyszer ezt a hibát, hanem az áldozatokban is lássuk a testvéreinket, honfitársainkat” – fogalmazott a polgármester. 

– Az áldozatoknak ne csupán a zsidó voltukat lássuk, hanem teljes valójukat. És a gyilkosokban se csak a gyilkost lássuk, hanem azt, hogy hogyan válik valaki azzá. Amiért én itt vagyok, az az, hogy kimondjam: egyek vagyunk a fájdalomban.

E szavaknál Pokorni Zoltánnak elcsuklott a hangja, és beszédét sokáig nem tudta folytatni. Amikor a sírását leküzdötte, azt mondta:

– Amikor én lettem ennek a kerületnek a polgármestere, alkalmat adott arra, hogy ha nem is jóvátegyek – hiszen jóvátenni nem lehet –, hanem rendbe tegyek néhány dolgot. Nem csak mint egy nyilas gyilkos unokája, hanem a kerület vezetőjeként, akinek feladata, hogy a szimbolikus dolgokban is rendet tegyen. Fontos, hogy áttekintsük a második világháborús emlékmű ügyét, hiszen a turul szimbólum valóban megosztó. Jó szándék vezette az elődömet, amikor úgy döntött, hogy közös emléket állít a katonáknak és az áldozatoknak, de az bizonyos, hogy a választott szimbólum szerencsétlen.

Kardos Péter főrabbi számára a városmajori gyilkosságok nem a történelemmé vált múlt részét képezik, hanem a megélt valóságot. Mint beszédében felidézte, ma is elevenen emlékszik rá, hogy 1945 januárjában milyen körülmények között ment át családjával Pestről Budára, hogy  nagymamáját az Alma utcai szeretetotthonból hazavigyék. De a nagymamát már nem találták életben, a nyilasok meggyilkolták őt is, Kardos Péter a saját szemével látta a holttesteket egy parkban. 

A sors úgy akarta, hogy a főrabbi később Budára költözzék, ráadásul éppen a XII. kerületbe, közel az egykori gyilkosságok helyszínéhez. Mint megemlékező beszédében felhívta rá a figyelmet: a Tóra azt parancsolja a zsidóknak, hogy ne felejtsenek. Ő maga sem felejt, hiszen „véletlenül” ide költözött, és „véletlenül” naponta legalább kétszer emlékezik. Majd idézte a mondást: „a véletlen nem más, mint Isten inkognitóban”.

A rendezvény végén a meghívott keresztény felekezetek képviselői felolvasták az összes zsidó áldozat nevét. (mazsihisz.hu)

Karácsony Gergely főpolgármester Facebook oldalán azt írta,

megrendít Pokorni Zoltán polgármester úr szembenézése, minden tiszteletem az övé ezért.