Az emberek a vélt igazságosság elve mentén mondják ki, hogy hol kellene adományoznunk. Adjunk a határon túli magyar családoknak, vagy segítsünk inkább a határon belül? Néhányan azt mondják, hogy az ázsiai vagy afrikai szegénységet sokkal mélyebbnek érzik, mint amit itthon látnak, míg mások azt állítják, hogy a leszakadó hazai északi-keleti-déli megyékben sem elviselhető a szegénység.

Nyilván ebben a döntésben sok a szubjektív elem, de nem segít a tájékozódásban az állami segítségnyújtás példája sem. A 600 millió eurós vietnámi kórház-építésről, vagy a kétmilliárd forintos mexikói templomokról szóló híreket sokan nehezen tudják pozitívan értékelni, miközben ismerik a határon belüli egészségügy helyzetét. Ám léteznek másfajta anomáliák is. Nemrég egy erdélyi iskolaigazgató kérdezte, nem kell-e valakinek cipősdoboz adomány karácsonykor, mert ők már belefulladnak a sok ajándékba. Erdélyben ezres nagyságrendben kapnak cipősdobozokat, miközben a határon belül vannak olyan gyerekek, akiknek egyáltalán nem jut efféle ajándék.

De hagyjuk az állam által szervezett segítségségnyújtást, nézzük inkább az emberek személyes elköteleződését. Mint erről már korábban írtam, számomra az a fontos, hogy az emberek akarjanak segíteni, és a segítségnyújtás épüljön be a személyes értékrendbe. Épp ezért nem hiszem, hogy az adományozásban meg kellene szabnunk – akár tematikusan, akár földrajzilag –, hogy mi indokolt és mi nem. Ugyanis, mint mindenben, ebben is különbözőek vagyunk.

Ha valaki szereti a kutyákat, és úgy érzi, ők a legsérülékenyebb csoport ebben az egyre embertelenebbé váló világban, segítse a kutyamenhelyeket. Ha más a beteg gyerekek problémái mellett köteleződik el, segítsen azon a területen. Ha pedig valaki képes adományokat szerezni, Afrikába utazni, és iskolát szervezni az ottani gyerekeknek, tegye azt.

A mögött a döntés mögött, hogy milyen ügy iránt köteleződünk el, gyakran személyes történetek állnak. Olyan tapasztalatok a családban, vagy barátok között, melyek mélyen beégnek a lelkekbe, és tettekre sarkallnak. Más döntések mögött kapcsolatrendszerek állnak, és idegennyelv-tudás, mely lehetővé teszi a külföldi missziókhoz való kapcsolódást, vagy a saját elindulást. Ehhez az elhivatottság mellett kalandvágy és anyagi forrás is szükséges.

Vannak, akik a közvetlen környezetükben keresnek terepet a segítségnyújtáshoz, mások a globális problémákból merítenek motivációt. Néhányan inkább az egyéni akciókat szeretik, mások pedig csoportban gondolkodnak, és innen indul egy közös, egymást erősítő akció. Sokan a háttérben szeretnének maradni, míg mások épp a nyilvánosságot keresik. Van olyan, aki közvetlen kapcsolatot keres a támogatottakkal, más fél és szeretne távolságot tartani, ezért messziről támogat. Van, aki azonnal szeretné a problémát megoldani, ezért ételt oszt, míg más a hosszútávú segítségnyújtást választja, és önkénteskedik egy szegregátum tanodájában.

Sokan csak tárgyi adományokban gondolkodnak, míg mások úgy vélik, hogy az anyagi támogatással jobban járnak, megint mások az idejükat, erejüket teszik bele egy-egy segítő tevékenységbe. Akadnak olyanok, aki óvatosan közelítenek, először megfigyelnek, mert érteni akarják az okokat, mások vehemensen megmondják a tutit, mert meggyőződésük, hogy úgy jó, és csak ehhez hajlandóak segítséget nyújtani. Sokan csak a fölöslegessé vált dolgaikat adják, ám vannak olyanok, akik még azt a keveset is megosztják, amijük van azzal, akinek még kevesebb jutott, mert ettől jobban érzik magukat. Vannak, akik a gyerekekre fókuszálnak, és vannak, akik az öregekre.

Szükség van arra, hogy türelmesek ebben a kérdésben is türelmesek legyünk, és ne ragadjon el minket az ítélkezési vágy. Segíteni pedig sok helyen lehet manapság. Azt hiszem, a fent említett, állami szinten szerveződő segítségnyújtás kudarcának az a fő oka, hogy a döntéshozók nem rendelkeznek információval arról, mi a helyzet valójában az országban. A valóság pedig eltűnik a kettészakadt társadalomban, az egymással szembehelyezkedő bizonygatásban.

A pontos képet pedig mi, hétköznapi emberek látjuk, akik ezeken a településeken élünk, kórházakban és hivatalokban várakozunk, óvodákban és iskolákban foglalkozunk a gyerekekkel.

Mi, akik megyünk az utcán, és kikerüljük a hajléktalant, akik látjuk a boltban a fillérjeiket számolókat, akik az illegálisan lerakott szeméthegyeken bukdácsolunk, vagy nyaranta fuldoklunk a vadkender pollenjétől, mi, akik lefotózzuk a kocsi mögé kötött nyomorult kutyát, vagy látjuk a csonttá fogyott lovakat a tanyán, mi, akik hallunk, látunk, szót emelünk, és próbáljuk befoltozni az egyre növekvő szakadékot, mielőtt belezuhanunk mindannyian.

Segíteni muszáj. Igen, akkor is, ha ez állami feladat lenne, de az állam nem látja el megfelelően. Mert a rendszer nem lát, nem hall. Mi emberek viszont igen. És aki bajban van, annak nincs ideje arra várni, hogy majd lesz egy olyan rendszer, ami megfelelően működik. A segítségre most van szükség.

atlatszo.hu