h i r d e t é s

Rostás-Péter István: Csőbombára töltve

Olvasási idő
3perc
Eddig olvastam

Rostás-Péter István: Csőbombára töltve

2018. október 30. - 12:33

 

Alig éri el az ingerküszöböt a hír, miszerint robbanószerkezetet postáznak ki egyik-másik politikusnak, közéleti személyiségnek, vagy gyanús porokat tartalmazó borítékok landolnak intézmények titkárságán. - írja a maszol.ro.

Illusztráció: vg.hu/AFP

Donald Trump mégis úgy érezte, szólnia kell a legutóbbi eseménysor után (amikor hirtelen egymásutánjában Soros György, Clintonék és a CNN volt e küldemények címzettje), és az elnök civilizáltabb hangnemet követelt a politikai életben. 

A nyilatkozó maga is előszeretettel lépett át vagy súrolt határokat, üzenetei közül elég, ha a nagy összeborulás előtti Kim Dzsong Unra aggatott – finoman szólva – keresetlen epitetonjait idézzük fel. De mivel a szerep kötelez, a Fehér Ház lakója kipipálta az ilyenkor elvárható állásfoglalást, és mérsékletre intett. Tegyük fel, hogy a küldemények javarészt ártatlan, fenyegetést álcázó szerkezetek vagy borítékba zárt, vegyileg ártatlan porok, a szándék mindenképpen az elrettentésé, és nem is kell feltétlenül összehangolt akcióra gondolni, hanem inkább az előzményeire: arra, hogy (leszámítva a tisztán patologikus eseteket) mi késztet egy polgárt arra, hogy ilyen lépésre szánja el magát.

A közhangulatért felelős politikum szerepe-felelőssége –  meg a médiáé, teszi hozzá Trump. A politikai diskurzus és cselekvés lecsupaszodott, eszköztárában csökevényes, egyre inkább mellőzni látszik az érdemi vitát, az érvek-elvek konfrontatív megmérettetését, akár a meggyőzést mint elsőrangú célkitűzést.

Azazhogy ez utóbbit ki-ki saját táborának bebetonozására veti be: az ellenségként feltüntetett és démonizált „másikat” igenis érdemes, illendő, kötelező lenézni, elvetni, egyénként vagy közösségként méltóságában megtiporni, és miért ne, „elvitatni” tőle a létjogosultságot.

A képviselt értékrend (újabban kurzus) melletti lándzsatörés okán már nem az ideológiai portéka dicsérete, hasznosságának bizonyítása, előnyeinek ecsetelése kerül előtérbe, ez időigényes, artikulált diskurzust követel. Kizárólagosság és türelmetlenség, a stratégák és kommunikációs guruk ezek mentén készítik, kavarják a recepteket, ahol a humornak, iróniának még csak nyomokban sincs esélye felvillanni, fogyasztható, gyorsan lenyelhető termékre van szükség, amit ha kell, még előrágnak a szakavatottak, mert péppé alakulva jobban lecsúszik.

Hogy ez a könnyed nyeldeklés majd addikciós gondokat vet fel, és fokozni kell a ritmust, újabb és még frissebb kiszólások, odamondások, szlogenek és időnként új céltáblák kellenek, nos ez megint a propagandagépezetnek kedvez, mert edzésben tartja és hasznosságát (nélkülözhetetlenségét) újfent bizonyítottnak látja.

A dolgok logikája az egyszerű és jól bevált sematizmusra alapozva a jó–rossz párosban és az innen eredő feszültség hatványozásában merül ki. Így lesznek nemzeti–nemzetietlen, hazafi–hazafiatlan, felelős–felelőtlen tandemek a szókincs alapelemei.

S ha már a felelősség így felvetődött, gyakran hallani – főleg a magyar közbeszédben – a felelős kormány, kormányzat kifejezést. Nyilván, a hatalomgyakorlásban a kabinetnek, mihelyt elfogadta szerepét, felelősnek kell lennie döntéseiért, de vajon nem billen el a mérleg, ha csak az éppen aktuális kormányzati tényezőktől várjuk el a felelősségteljes magatartástí?

Az ellenzéknek például nem kellene ugyanilyen felelősséggel felvállalnia az opponens szerepét? Amely figyeli, szankcionálja, és talán még alternatívákkal is szembesíti a kétes vagy éppen hibás hatalmi döntéseket. Négy évvel ezelőtt suliból, oviból hazafele jövet az akkor 4 és 6 éves lányaim kérdezték, látván a kampánybeli plakátrengeteget: akkor Iohannis a jó, Ponta meg a rossz? Gondban voltam, mert egyszerű és vállalható választ kellett produkálni.

A szó szerinti feleletre nem emlékszem, de arra igen, hogy árnyalni igyekeztem nekik a jó és rossz emberekről alkotott véleményeket, meg hogy az ítéleteket az „inkább” és „kevésbé” betoldásával lehet és kell értelmezni: mint egy szociológiai felmérés kérdőívében – teszem hozzá így utólag. És a líceumi diákokra gondolok közben, akik választható tantárgyként akár vitaköröket is tarthatnak, úgymond debate-műhelyeket, ahol nyelvi kifejezőkészségük fejlesztése mellett az oratio egynémely fogását is elleshetik, megszokják a közösség előtti szerepléssel járó elvárásokat, és szembesülnek azzal, hogy még a kis csoporton belül is  van másik meg harmadik és a többi vélemény.

Az iskolában ezek szerint homlokegyenest mást tanulnak, mint az a parlamentben, tévéfórumokon látható. És nehezen róható fel nekik, ha elbizonytalanodnak arra a kérdésre, hogy ment-e (de legalább araszolgatott-e) vita által a világ elébb. Mert most több jel utal arra, hogy épp tartósan stagnál.

maszol.ro


 

h i r d e t é s