h i r d e t é s

Semmelweis Ignác a tenyerébe temeti az arcát, és sír"- Az ápolók nemzetközi napjának margójára

Olvasási idő
10perc
Eddig olvastam

Semmelweis Ignác a tenyerébe temeti az arcát, és sír"- Az ápolók nemzetközi napjának margójára

2019. május 13. - 07:35

 

Florence Nightingale, brit ápolónő a krími háborúban önkénteseket toborzott a sebesültek mellé, és később ápolónőképző iskolát alapított. - írja a wmn.hu.

Illusztráció: pestisracok.hu

Az ő születésnapja ma ünnep: az ápolóké, szerte a világon. Angliában élő szerzőnk, Molnár Lamos Krisztina írta le a gondolatait e jeles nap kapcsán. 

Virágzik az orgona, lassan jön a nyár

Elég lassan, ami azt illeti, de közeleg. Hűvös az este, és amikor lemegy a nap, csípőssé válik a levegő, besötétedik, elhallgatnak a madarak és csak a virágok illatoznak tovább. Az orgonák és a jázminok. Ők kitartóan őrzik az éj sötétjében is a termékeny nyár ígéretét.

Ahogy belépek a kórház kapuján, a recepciós pulttal szemben egy ápolónő plasztiklapra vetített hologramos képe látható, a nővér végtelenített felvételről beszél az érkezőkhöz. A kézmosás és a kézfertőtlenítés fontosságáról szól a monológja, az alakja pedig nagyon valóságos, mindenkinek beletelik pár pillanatba, mire felfogja, hogy nem igazi embert lát maga előtt. A hologramos kép mellett egy kis polcon félliteres flakonokban ott is van az alkoholos fertőtlenítő oldat. Rutinos, egyszerű mozdulattal lépnek oda sokan, és dörzsölik a tenyerükbe a hideg folyadékot, látogatók, dolgozók egyaránt.

A folyosókon most még tömeg és teljes fényár van, de pár óra múlva csendesebbé válnak majd a fények is.

Julie-val vagyok ma egy műszakban, a fekete lány a Bahamákon született, és egy „agency”-nek dolgozik jelenleg. Amikor nincs elegendő állandó státuszban levő főállású vagy más osztályról átcsoportosítható szakápolói személyzet, akkor a kórház két-három ügynökségtől is tud rendelni egy-egy műszakra beosztható nővéreket, és ez gyakran megtörténik, egyre gyakrabban.

Az állandó személyzet ugyanis egyre fogy.

Sokan mennek nyugdíjba, sok a pályaelhagyó, és nagyon magas a fluktuáció a frissen végzett nővérek között is.

Julie erős, tagbaszakadt fiatal nő, harsány amerikai akcentussal beszél, és a rengeteg gyönyörű haja afrofonásban a tarkóján pihen copfban összekötve, kellemes jelenség. Julie, mint a legtöbb ügynökségi nővér, kimagaslóan képzett, magabiztos, ismeri a nemzeti egészségügyi szolgálat rendszerét, a kórházi dokumentációt, minden rutint és protokollt.

Éjfél előtt végzünk a gyógyszereléssel, és a kórtermekben, az előtérben is lekapcsoljuk a nagy lámpákat. Julie nyakában egy neonkék, bicikliláncra emlékeztető, száloptikás olvasólámpa van, azzal közlekedik a kórtermekben, hogy a betegeket ne zavarja, mégis mindent jól lásson, ha szükséges. Én a mobiltelefonomat vagy a pupillavizsgálathoz szükséges kicsi, lámpás végű tollat használom ugyanerre a célra. Vannak dolgok, amelyek nem változnak az évszázadok alatt sem.

Az ápolók lámpásokkal járnak körbe éjszakánként az ágyak között

Vannak dolgok, amik nem változnak, de amelyek itt nagyon másként működnek, mint Magyarországon, és bizony vannak olyanok is, amik ugyanúgy.

Hajnali kettőkor éppen a nővérszobában ülök a szünetemen, és a számítógép előtt merengek a jövőn, ami mindenkor olyan bizonytalan, bárhogyan próbáljuk is azt jól elrendezni.

Megkaptam a jövő havi beosztásomat, és azt látom, hogy megint van benne négy éjszaka egyben. Ilyenkor mi történik? Prüszköl az ember. Dühöng és terveket készít. Megnézi a beosztást, hússzor is végigvizslatja, hogy kivel hogyan tudna műszakokat cserélni.

Azután rájön, hogy senkivel. A jövő hónapban már végérvényesen nyár van, a kollégák fele szabadságon lesz, hárman pedig még tavasszal kiléptek, három tehetséges, fiatal angol nővér, és a posztjukra azóta sem érkezett új szakember. Nővérhiány van. Itt is, mint mindenhol. Bárhol a világban. És ezen sincs csodálkoznivaló. Sehol, senki nem érez késztetést arra, hogy napi tizenkét órában vagy pláne éjszaka, csak szenvedést lásson, ugorjon a csengőre, betegeket kísérjen mosdóba vagy ágyakat húzzon. Illetve akadnak, akik rájöttek már, hogy ez miért jó dolog mégis, de ők kevesen vannak, sehol sem elegen.

Szóval nézem a rotát, ahogyan itt hívják a beosztást, és hosszasan tanulmányozom, mert a munkarendet nagyjából hat hétre előre készítik el. Egészen tűrhető egyébként, heti három hosszú műszak, és ha nem volna az a négy éjszaka egyben a következő hónap végén, akkor még elégedett is lehetnék vele.

Emlékezetemben azonban azonnal felrémlik az a márciusi négyes, amit a legutóbb zsinórban dolgoztam, és valóban rémálomként tűnik fel. Mintha a főnővérek világszerte elfelejtették volna már, milyen gyakorló nővérnek lenni. Elfelejtették a zsibbadt fáradtságot, a szédülést a műszakok végén, a tizedik kávé utáni kétségbeesett törekvést a koncentrációra, a zsebekbe rejtett cetliket, amikre kusza betűkkel firkálja rá az ember, hogy mit kell még elvégeznie osztályátadásig.

Elfelejtették a stresszt, a gyomorban az éhséget, a hólyagban a tűrhetetlen feszültséget, amikor nyolc-tíz ledolgozott óra után sem sikerül eljutni a mosdóig.

Elfelejtették, pedig hát tudhatnák, emlékezhetnének

Azon gondolkozom, hogy úgy kellene reagálnom, ahogy az angol lányok némelyike. Ha kapnak egy ilyen beosztást, vagy bármilyet, ami nekik nem tetszik, egyszerűen nem jönnek be, „beteget jelentenek” – itt így mondják, „call sick” –, tehát telefonálnak előző este, hogy bocsi, nem érzem jól magam. De előre tudom, hogy én ezt képtelen leszek megtenni.

Tisztán emlékszem még, milyen, amikor „short staff” van, magyarul kevesebben vagyunk egy műszakban. Gyakorlatilag elég nagy katasztrófa tud lenni három helyett kettőnek dolgozni, és amilyen szerencsém van, pont azokkal szúrnék ki, akik a legrendesebbek. Ezt pedig ki vállalja?

Próbálok tehát nyugvópontot találni a beosztás felett, és örömmel állapítom meg, hogy legalább minden műszakban lesz elég kolléga. Előreláthatóan. Már persze, ha nem történik semmi, senki nem lesz beteg, nem mond fel váratlanul vagy nem üti el a sétahajó, ahogy Manci néni mondogatta mindig abban a picike, budapesti bérlakásban, ahol én vigyáztam rá délelőttönként.

Átnézem azt is, hogy kivel fogok legtöbbször együtt dolgozni

Az is megnyugtató, hogy legtöbbször a kedvenc kollégáimmal leszek együtt beosztva, azokkal, akikkel jól összeszoktunk már, ismerjük egymás gondolatát is. Az Ugandából származó Betty itt végezte el a nővériskolát, elképesztően erős lány, alig huszonnyolc éves, teljesen egyedül érkezett Angliába tíz évvel ezelőtt, egyetlen rokona sincs itt, és mindent, de mindent tényleg saját maga, a saját erejéből ért el.

Betty két évig egy idősek otthonában dolgozott, azután felvett diákhitelt, és elvégezte az egyetemet, mellette jogosítványt is szerzett. Hihetetlen öröm és életszeretet van benne, már csak egy családra vágyik. Vele leszek a legtöbbet, meg Tabithával, aki dél-afrikai.

Mondjuk, hajnaltájt Tabitha állandóan jézusos dalokat énekel meglehetősen hangosan a gyógyszeres szobában, de valahogy majdcsak kibírom azt is.

Tabitha nagyon szeretni való. Bármiről lehet vele beszélgetni. És látom, hogy Loren, a Fülöp-szigeteki lány is jön elég sokat, Anjával, a lengyel nővérrel együtt, szóval biztosan rendelünk pizzát vagy kínait is, és jó sokat nevetünk, mindenféle képtelenségen. Elég internacionálisak leszünk és vagyunk tehát. Afrikaiak, Fülöp-szigetiek, lengyel nővér és bahamai, én meg itt vagyok magyarként. Sokszor elgondolkozom azon, hogy ez már önmagában is csoda. Hiszen nincs bennünk semmi közös, azon az egyetlen asszonyon, Florence-en kívül, akinek valahogyan mind a rokonai lettünk és vagyunk.

A szünetemben átnézem még az e-maileket is, amiket a főnökség hetente küld, hála istennek, a menedzser ezúttal nem írt semmiféle levelet, amiben a teljesítendő tréningekre és más kötelezettségekre figyelmeztetne. A kórházigazgató viszont egy kedves levélben invitál ebédre a kórház kantinjába, ahol ünnepséget rendeznek majd az ápolók hetének utolsó napján, ami itt Florence Nightingale születésnapja.

Florence Nightingale, a lámpás hölgy

Minden ápoló anyja, nővére, tanítója. Nevének hallatán mégis összeszorul a szívem, és keserédessé válik az emlékezés. Florence-ről nekem ugyanis azonnal eszembe jut még valaki, akinek az indulása, elhivatottsága annyira hasonló volt, és akivel én születtem egy kultúrkörben, de akinek a nevét itt mégsem ismeri senki.

Semmelweis Ignác. A magyar nővérek Semmelweis Ignác születésnapján is megünneplik az ápolók napját.

Florence Nightingale és Semmelweis Ignác akár a testvérek, közöttük alig két év a korkülönbség.

Egyikük egy arisztokrata család leánygyermeke, másik egy gazdag kereskedőcsalád fia. Lány létére Florence sokkal kevesebb eséllyel indult a XIX. század elején, mint Ignác.

Florence Nightingale - Forrás: Wikipédia

Florence ápolónő akart lenni egy olyan társadalomban, ahol az ápolónők még semmiféle megbecsülést nem élveztek. Ignác sebészként és szülészként végzett a Bécsi Orvostudományi Egyetemen, egy olyan társadalomban, ahol az orvosokat akkor már mindenki tisztelte. Mégis azonos szenvedéllyel dolgoztak, és jóformán ugyanazokra a felismerésekre jutottak. A kézfertőtlenítés és az antiszepszis fontossága – ez volt az a lényegi kérdés, ami a modern kori egészségügyi ellátás irányát meghatározta és új alapokra helyezte.

Florence és Ignác jóval már azelőtt jutott el arra a tapasztalatra, amit a tudomány csak évekkel később igazolt és fogadott el tényként. (Louis Pasteur 1865-ben és Joseph Lister 1877-ben.) És mindkettejüknek ugyanazokkal a démonokkal kellett megküzdeniük. A kollégák, az orvostársadalom szkepszisével. Egy világ választotta el őket egymástól, és a sorsuk is tragikusan másként alakult.

Semmelweis Ignác - Forrás: Wikipédia/

Florence statisztikáit elfogadták, Semmelweis Ignác tanulmányait félretolták az íróasztalokon. Florence elérte, amit szeretett volna, és láthatta a munkája gyümölcsét, Ignác soha.

Florence minden harc után végül mégis megkapta azt az elismerést, amit megérdemelt, és 90 hosszú évet élt, míg Semmelweis Ignác 47 évesen egy elmegyógyintézetben halt meg, mégpedig annak következtében, hogy vélhetően a haragos és rivális orvoskollégák megbízásából ismeretlen tettesek agyonverték…  

Hajnal van.

Ülök az én mostani multikulti nővérpultomban, Julie elment a saját szünetére, Selina szundikál megint, hagyom. Az én kis gömbölyű, ghánai kolléganőm egyetemre jár, hogy nővér lehessen, és holnap innen, a kórházból megy vissza az iskolapadba. Csendes az osztály, hála istennek. Körbejárom a kórtermeket, a betegeink gyógyulnak, a széles spektrumú antibiotikumok lassan csepegnek a vénáikba. Az ágyak végében, csakúgy, mint a bejáratnál és a folyosókon, minden sarkon ott van a kis félliteres flakonokban a kézfertőtlenítő oldat, halkan szisszen az adagolós kupak, ahogyan megnyomom, hidegen simul a tenyerembe a fertőtlenítő folyadék.

A hazámra gondolok, a magyar kolléganőkre, a pelenkás raktárra, ami már a szállítás napján félig kiürül. A kesztyűkre, eszközökre, modern felszerelésekre, amikből jó volna több, sokkal több. A megbecsülésre, tiszteletre, ami annyira hiányzik. Nem fogok tudni elmenni az igazgató által szervezett ünnepi ebédre, mert két éjszakai műszak között leszek megint.

De az ünnep, az ápolók napja nekem nem is erről szól talán. Inkább arról a kívánságról, hogy legyen az általam vezetett minden műszak biztonságos, a mindenkori kollégáim érezzék megbecsülve magukat, maradjanak a pályán, és a tökéleteshez közelítő egészségügyi ellátást nyújthassunk minden beteg számára, aki kórházba kerül.

Florence, akinek nem voltak illúziói, egyszer ezt írta a feljegyzései közé: „The very first requirement in a hospital is that it should do the sick no harm”, azaz: „A legelső és legfontosabb elvárás egy kórházban, hogy ne ártsunk a betegnek!”

Arra gondolok, hogy ha már ez megvalósul, egyikük sem élt hiába

Sem Ignác, sem ő. De ha őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom még valamit.

Sokszor keserű szívvel gondolok arra is, hogy Magyarország Semmelweis és Kossuth Zsuzsanna országa. Egy olyan ország, ahol (a Monarchiának hála) már akkor voltak kórházak és szülészeti klinikák, amikor itt, a világ boldogabbiknak nevezett felén még messze csak ispotályok léteztek, és körzeti nővérként apácák járták az utcákat, hogy otthon vezessék le a szüléseket.

Magyarország a XX. század elején Semmelweis Ignác kutatásaival elsőként ismerte fel a higiénia fontosságát az ápolásban, akkor, amikor Florence Nightingale még csak tanulta a sebkötözést. A XX. század során a magyar orvostudomány és ápolástan úgy fejlődött, hogy a világ élvonalában haladt, és mindvégig megtartotta ezt a pozíciót, kutatásokban, ellátásban egyaránt.

Remek, nagyszerű orvosok, elszánt, elhivatott és okos nővérek, Nobel-díjak, tudományos eredmények, C-vitamin, szívsebészet, rákkutatás, Béres-csepp és még sorolhatnám. Száz-kétszáz évvel előztünk meg más országokat…

És igen, néha látom, ahogy ma Semmelweis a tenyerébe temeti az arcát, és sír.

De azt is tudom, hogy a dolgok természete a változás, és hogy ameddig emberi akarat, jó szándék akad, addig a leglehetetlenebb helyzetek is megfordíthatók.

Abban pedig biztos vagyok, hogy Florence ott áll Semmelweis Ignác mellett. Készen arra is, hogy vigasztalja. Bárhogyan alakult is, amiért ők dolgoztak, az megvalósult. A többi rajtunk múlik, hogyan élünk vele, hogyan használjuk fel az ő tudásukat. És most nem a szomorúság, a bajok emlegetésének ideje van, hanem az ünnepé. Tisztelet minden ápolónőnek szerte a világban! Külön tisztelet a magyar nővéreknek, volt és leendő kolléganőimnek! Nagy szeretettel:

Molnár Lamos Krisztina

wmn.hu


 

h i r d e t é s