„Mondták: „Legyetek Zsidók, vagy Keresztények, s jól lesztek vezetve!” Mondd: „Sőt! Mi Ábrahám felekezetét követjük, az egyenest. Ő nem állított társakat (Allahnak)!” (Korán 2:135)

„Mondd: „Ó Könyv Népe! Gyertek az egyforma szóra köztünk és köztetek: hogy nem szolgálunk mást, csak Allahot és nem társítunk Hozzá senkit! (Hogy) nem veszi egyikünk se a másikat Úr gyanánt Allah helyett.” Ha elfordulnak, mondjátok: „Vallom, hogy mi Muszlimok (Őbenne megbékéltek) vagyunk.” (Korán 3:64)

Teljesen mindegy mely vallásról legyen szó, ha az intézményessé válik, ember, mint Pápa, papság, Rabbinátus (a Zsidóknál ez hagyományosan öröklődő pozíció volt), vagy Brahman irányítása alá kerül, és Isten hátul marad. Az eredeti Iszlám tanok arra hívnak, hogy mindenki hagyja el az ember által kreált különbözőségeket és keressük azt, ami közös, amit mi mind elfogadunk. Miért kell háborúknak bekövetkeznie ember által kieszelt manipulációk miatt a vallás nevében, ha a lényegi tartalom közös? Az eredeti Iszlám elvek tanítások, melyek egyesülésre hívnak.

„Nem volt Ábrahám sem Zsidó, sem Keresztény, hanem Egyenes és Megbékélt (Muszlim) volt. Nem volt bálványimádó.” (Korán 3:67)

Vajon Ábrahám, Izmael és Izsák Zsidók, vagy keresztények voltak-e? Micsoda kérdés! A Judaizmus sokkal később, Mózes misszójával kezdődött. Mózes előtt nem volt olyan koncepció, amit Zsidónak lehetne tekinteni. Izrael Háza pedig Jákobbal kezdődött, jóval Mózes után. Kit tekinthetünk akkor Zsidónak? Csak azt, aki magát annak tekinti a Mózesnek eljött kinyilatkoztatásokat, vagy Izrael Házának alapítását követően. Ábrahám jóval Mózes előtt született Úr városában, Káldeában, ami a mai Irak területén van. Ilyen emberi logikával ma az irakiak őt irakinak kellene, hogy követeljék.

„Tagadnak azok, akik mondják: „Mert bizony, Allah, Ő Krisztus, Mária fia.” De Krisztus így szólt: „Ó, Izrael fiai! Imádkozzatok Allahhoz, (Aki) Uram és Uratok.” Aki társat állít Allahnak, annak Allah megtiltja az Égi Kerteket, hajléka a Pokol és nincs pártfogója az elkárhozottaknak.” (Korán 5:72)

Máté 4:10, Jézus rendre utasítja a Sátánt, hogy csakis Allahhoz forduljon imával. János 20:17, Jézus így szól Mária Magdolnához: „Monda néki Jézus: Ne illess engem; mert nem mentem még fel az én Atyámhoz; hanem menj az én atyámfiaihoz és mondd nékik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.” Lukács 18:19, ahol Jézus megszid egy főembert, amiért Jó Mesternek szólította: „Monda pedig néki Jézus: Miért mondasz engem jónak? Nincs senki jó, csak egy, az Isten.” Vagy Márk 12:29, ahol Jézus így szól: „Halljad Izráel: Az Úr, a mi Istenünk egy Úr.”

A papság Egyiptom óta közvetítő szerepet tölt be az égiek és a földi halandók között. Ezt a pozíciót csak úgy tarthatta meg, ha misztifikál, azaz a titokzatos, magyarázat nélküli jelenségek egyedüli értőjének és interpretálójának helyezi el magát. A későbbiekben a Judaizmus és Kereszténység is elszenvedte a papság hasonló szerepvállalását. Ahhoz, hogy ezt a szerepet a papság el tudja látni, elő is kellett állítani a titokzatos, magyarázat nélküli jelenségeket. Így a hit, melyet a Próféták eredetileg azért terjesztettek, hogy az emberek és Teremtőjük közt közvetlen kapcsolat legyen, felszabaduljanak a gondolkodás és a hatalmasságok által kreált dogmák abroncsaiból, spirituális rabszolgaságba torkollott. Isten ilyen állapotot nem akart sohasem. Ezért az Iszlámban ez főbűn.

„Mert bizony, eljöttök Hozzánk mezítelen, ahogy megteremtettünk titeket legelőször, hátaitok mögött hagyva azt (a kiváltságot), amit nektek juttatunk. Nem látjuk (akkor) veletek közbenjáróitokat, akikről azt véltétek, hogy ők társaitok dolgaitokban. Ekkor megszakadnak köztetek (a szálak), majd eltévelyít titeket az, mit véltetek.” (Korán 6:94)

A teremtéssel kapcsolatos gondolat a 2:117-ben olvasható. Az ember teremtésének különféle fázisai vannak. Ha a test agyagból, föld anyagaiból áll össze, akkor a teremtésnek egy korábbi szakasza is van, amikor ezek az anyagok előálltak. Itt most a test hátrahagyásáról esik szó és csak a lélekhez szól az Úr. A lélek számos folyamaton megy át az élet során, ami alakítja, környezetének megfelelő döntéseket, hoz, illeszkedik, vagy éppenséggel szembeszáll valamivel (32:7-9). Minden egyes lélek úgy tér vissza, ahogy teremtve volt, magával hordozva történetét „a tetteket, miket elnyert”.
Egyetlen külső dolog adódik a lélek fejlődéséhez, ami nem más, mint a kiváltság, amit az életünk során kapunk. Ilyen a vagyon, tulajdon, erő, befolyás, utódok, család, barátok stb. vagy eszmei kiváltságok, mint tehetség, intelligencia, stb. Ezeket a lélek nem viheti magával a végső megmérettetésre.

Azok a bálványként tisztelt emberek, eszmék, ideák, vagy tárgyak, akik, vagy amik a földi életben oly megkülönböztetett szerepet kaptak, a halált követően hirtelen eltűnnek. Ott már nincs szerepük. Ott csak a lélek számol el úgy, ahogy annak idején a földre érkezett. Ez a bálványok értéke, beszámíthatósága.

„Mondd: „Uram megtiltotta a ledérséget, annak látszatát és valóját, a vétkeket, az igaztalan túlkapást. (Megtiltotta), hogy társat állítsatok Allahnak, minek nem rendeltetett hatalom, s hogy azt mondjátok Allahról, amit nem tudtok.” (Korán 7:33)

„A Zsidók Ezrást mondják Allah fiának, a Keresztények Krisztust (Jézust) mondják Allah fiának. Ezt mondják szájaikkal, utánozva azok beszédét, kik azelőtt tagadtak. Allah rontást hoz rájuk, miáltal megátalkodottak. (Korán 9:30)

Lásd 5:18. Számos alkalommal idéztünk a korábbiakban az Ószövetségből, ahol az „Isten fiai” kifejezést következetesen használták a Zsidók. Egyik szektájuk Ezrást Isten fiaként tisztelte. Lásd részletesen a 6. Szúrához tartozó Függeléket. A Judaizmus mai formája Ezrástól (Uzair) számítható. A Keresztények, Jézust ma is Isten fiának nevezik.
Embert isteni színben magasztalni, vagy Isten fiának tekinteni nem új keletű dolog. Az ókori mitológiában rengeteg ezzel foglalkozó irodalmat találunk. Miután Allah elküldte Prófétáit, az embereknek nem lehetett többé kétségük az Egy Isten valóságáról és a több istenhitben rejlő blaszfémiáról. Úgy látszik, az embert időről időre visszahúzza a csábítás a tudatlanság és babonák világa felé, így hitét ebbe az irányban alakítja.

Lelkészeiket, szerzeteseiket urukká tették maguk fölött, Allahon kívül. (Uruknak vették) Krisztust, Mária fiát, miközben nem parancsoltak nekik mást, minthogy az Egy Istenhez imádkozzanak. Nincs más Isten, csak Ő. Legyen Dicső mindattól, mit Őneki társul állítanak. (Korán 9:31)

Papokhoz, szentekhez, aszkétákhoz és más közbenjárókhoz szóló ima az ember hiedelmeiből, babonáiból táplálkozik szinte valamennyi történelmi korban. A Zsidó babonák világa jól nyomon kísérhető a Talmudban, a Kereszténységé pedig a pápai tévedhetetlenség doktrínájában és a szentekhez szóló imákban. A köztes, vagy közvetítői szerep ember és Isten között, ami kisajátítja magának a jogot az Istennel való kommunikációra és az embert elszigeteli Teremtőjétől, valamint sugallva az a misztériumot, hogy létezik egy tudás, ill. titok állomány, amit csak a papság birtokol és ez emberfölötti, mindez alapjaiban rengeti meg a Monoteizmus hitelélt, mert ez már nem is az. Ez visszaalakulás a politeizmusba, ahol a köztes istenségek szerepét maga a papság játssza el.

„Ő az, Ki elküldte az Ő Prófétáját az Útmutatással, az Igaz hitvallással, hogy érvényesítse azt minden (más) vallás fölött, még akkor is, ha iszonyodnak (ettől) a bálványimádók. (Korán 9:33)

Minden vallás, amit emberek különböző időkben és helyeken követnek, magukban hordozzák az Igazság egy darabját. Az Iszlámban ezek a darabok egy egységes egésszé állnak össze és ez a világosság mindent beborít. Lásd szintén 48:28 és 61:9.

Ó, kik hisznek! A lelkipásztorok és szerzetesek közül sokan nyelik el az emberek vagyonát hamisan és akadályoznak Allah útján. (Vannak), kik aranyat, ezüstöt halmoznak fel és nem áldozzák azt Allah útján. Hát hirdesd ki nekik a fájdalmas büntetést.” (Korán 9:34)

A Középkori Európában ennek fényes jelét találjuk. Sok pap, szerzetesi rend vált gazdaggá bűnbocsánati és búcsúcédulák árusításából. Hivatalukat eltöltötte a világi igény és tulajdonlási vágy.

„Mondd: „Én ember vagyok, mint ti. Az sugallott rám, hogy Istenetek Egy Isten. Ki reméli Ura találkozóját, vigyen véghez jó cselekedetet és ne társítson Ura szolgálatához senki mást.” (Korán 18:110)

Felhívás a jóravalóságra és Allah számon tartására minden körülmények között. Aminek szolgálatát el kell kerülni: 1. Bálványok, istenített személyek. 2. természeti erők, jelenségek, égitestek. 3. emberi tulajdonságok, képességek. 4. Az Ego. Ha ezeket elkerüljük és csak Allah a cél, imánk célba ér.

„Allah az, Ki megteremtett titeket, majd gondviselésben részesített, majd elmulaszt, majd életre kelt titeket. Van-e egy is a bálványaitok közt, mi ezt teszi? Legyen Ő Dicső és Magasságos azok felett, mikhez társítják. (Korán 30:40)

Azok a személyek, dolgok, ideológiák, politikai vezetők, akiket rajongással veszünk körül, bálványokként imádunk, a „Partnerek, vagy Társak”, kiknek állítását eddig minden oldalról megközelítve tiltja az Iszlám. Valós imádatunkat kizárólag csak Allahnak tartogathatjuk. Köszönhetjük-e létünket nekik? Ellátnak-e minket fenntartó gondviseléssel? Elveszik-e, ill., visszaadják-e életünket? Bizonyosan nem. Akkor, hogy lehetünk ilyen bolondok, hogy megosztjuk Allah imádatát velük?

„Ugyanazt tette Törvénnyé nektek a vallásban, amit előírt Noénak, s mit neked sugallottunk. Ugyanezt rendeltük el Ábrahámnak, Mózesnek és Jézusnak: Tartsátok meg a hitvallást, ne váljatok szét benne. Nehéz a bálványimádóknak az, amire hívod őket. Allah azt választja ki, akit ő akar, és azt vezeti, ki Hozzá fordul.” (Korán 42:13)

Hit, Kötelesség, Vallás, nem vita tárgya, mert minden esetben ugyanaz, ha Allah áll mögötte. Szekták létrehozása a Vallási elvek és az Egység ellen való. Állhatatosságot gyakorolva arra kell törekednünk, hogy vallási gondolkodásunkat a Monoteizmus alapján hozzuk egységbe.

„Hogy megbüntesse a képmutató férfiakat, nőket, bálványimádó férfiakat, nőket és az Allahról rosszat feltételezőket. Bezárul körülöttük a gonosz köre és Allah haragja ül rajtuk. Az Ő átka száll rájuk és előkészítette számukra a Poklot, mi gyötrelmes végzet.” (Korán 48:6)

A társállítás minden Monoteizmust követő vallásban tilos. Formái az egyházi és világi társállítás. Mindkettő során a lélek eltiprása és a hatalom megszerzése a cél, emberek leigázása árán. Ezt a bűnt nem lehet jó szándékkal elkövetni, tehát főbűn. Azt a jogalkotást és alkalmazást, ami a társállítást kiszolgálja, bűnösnek kell tekinteni.