Gondoltunk egy merészet, és amikor az ügynökkérdés a 2000-es évek közepén ismét kurrens témává vált a magyar sajtóban, arra vállalkoztunk testvéremmel, hogy szétnézünk saját házunk táján.

Ekkor már gőzerővel dolgozott - mások mellett - Gervai András, aki 2006-ban publikálta Szabó István filmrendezőről szóló leleplező írását az Élet és Irodalomban - írja a népszava. Részben az ő nyomán tettük fel magunknak a kérdést: ha a fővárosi művészeti élet élénken foglalkoztatta a titkosszolgálatokat, hogyan állhat a helyzet vidéken?

Jobb alanyt az oknyomozáshoz nem is találhattunk volna a valaha Gyulán élt költőnél, Simonyi Imrénél, aki a hatvanas-hetvenes és nyolcvanas években rendszeresen publikált, idehaza, csaknem tíz kötete jelent meg ez idő alatt. Nem mellékesen: szókimondó antikommunista volt, ami – puha diktatúra ide, gulyás kommunizmus oda –, akkor a legritkább emberi magatartásmódok közé tartozott. Az idehaza maradtak közül azon kevesek egyike volt – talán az egyetlen –, aki Márai Sándorral levelezett. Simonyit az 56-os forradalomban való részvétele miatt letartóztatták, internálták, majd néhány hónap múlva szabadult.

Ezer oldal jelentés

Simonyi Imre az 1970-es évektől remeteéletet élt a békési kisvárosban. Budapesti levéltári kutatásaink megdöbbentő eredménnyel zárultak. Kiderült, hogy 1957-től 1987-ig megfigyelték a költőt, talán tovább is, de az iratanyag ebből a korszakból egyszerűen hiányzott, és ebben a harminc évben nyolc olyan hálózati személyt sikerült azonosítanunk, aki vele "foglalkozott". Megfigyelése éveinek minden pillanatában legkevesebb öten jelentettek róla. Meglehet, nem szakmai a megjegyzésem, de Simonyi megfigyelése kapcsán azt gondolom, hogy szervezettségben a magyar titkosszolgálat nem maradt el az ebben az összefüggésben etalonnak számító Stasitól. Ha egy délkelet-magyarországi kisvárosban élő költőről a jelentések terjedelme meghaladja az ezer oldalt, ha nyolc hálózati személyt szerveznek be megfigyelésére, akkor más következtetés nem vonható le. Kutatómunkánk részét képezte, hogy megkeressük valamennyi akkor még életben lévő egykori besúgót és tartótisztet, akik közül egyetlen ember volt velünk hajlandó szóba állni. Őszinteségéért máig hálásak vagyunk…

Méhkasba nyúltunk

Dolgozatunk az Élet és Irodalomban jelent meg 2007 elején, de olyan mindent elsöprő fogadtatásra, ami írásunkat kísérte, nem számítottunk. Gyulán és a szomszédos Békéscsabán az újságosok azt mondták, hogy tízezer példányt (!) is el tudtak volna adni, ezzel szemben alig kétszáz pluszpéldány érkezett a megyébe. Lehet, hogy túlzás volt az árusok állítása, de a legmesszemenőbben cáfolta azt a közkeletű vélekedést, miszerint az embereket nem érdekli a titkosszolgálati múlt feltárása.

A megyei elit legalább két prominensét is ott találtuk a hálózati személyek között, ami a cikk utóéletét különösen viharossá tette. A legképtelenebb vádakat vágták a fejünkhöz. Így többek között azt, hogy „utaztunk” egy bizonyos személyre, aki rokoni kapcsolatban áll egy akkor még csak a szárnyait bontogató fideszes politikussal. Ebben a vitában esély sem volt annak megértetésére, hogy egy levéltári kutatás előtt prekoncepciókat felállítani nem lehetséges, mert nem tudhatjuk, mit találunk a forrásokban. Mi ahhoz sem hozzátenni, sem elvenni sem tudunk semmit. A kétszer kettő józanságától már akkor is messze jártunk.

Néhány hónappal a cikk megjelenése után egy sajtótájékoztatón egy fideszes politikus kérte, hogy váltsunk néhány szót. Noha beszélő viszonyban álltunk egymással, furcsállottam az indítványát. Udvariasan érdeklődött, volt-e és ha igen, milyen visszhangja cikkünknek. Gyulán kifejezetten nagy – mondtam neki, nem kevés szakmai büszkeséggel, és mert az ügy ehhez a városhoz kötődött. "El sem tudod képzelni, mennyire megbolygatta az írásotok Békéscsabát" – vágott szavaimba, amin kicsit csodálkoztam. Bár voltak a cikknek idekapcsolódó vonatkozásai, alapvetően mégis a szomszédvárhoz kapcsolódott.

Miért most?

Ha lehet így fogalmazni, akkor értettem meg a hazai ügynökkérdés hátterét, noha ennek a beszélgetésnek sok célja lehetett, de ez egészen biztosan nem. Beszélgetőpartneremtől megtudtam, hogy párttársai és pártja szimpatizánsai közül szinte mindenki helytelenítette a cikk megírását és megjelentetését. „Miért foglalkozunk ezzel a témával?” „Miért most?” „Mire megy ki a játék?” „Kinek a megbízásából foglalkozunk megfigyelési ügyekkel?” – idézte azokat a kérdéseket, amelyek köreiben felmerültek.

Ezeket a kérdéseket annak a pártnak a tagjai tették fel 2007-ben, amely antikommunista retorikában felülmúlhatatlan volt (és maradt), amely a pártállami múlttal való leszámolást tűzte ki célul. Ha innen nézzük a dolgokat, testvéremmel együtt ennek a politikai csoportosulásnak pajzsra kellett volna emelnie bennünket. Bár nem tartottunk rá igényt, el is maradt.

E helyett páni félelem jeleit olvastam ki minden, a cikkünkkel kapcsolatos észrevételből. Máig hálás vagyok ennek az azóta kormánypárti politikusnak. Sokat segített a magyar valóság megértésében.

Bod Péter

nepszava.hu (Fotü: Szalmás Péter)