Úgy érzem, ez a három dolog elég szorosan összetartozik, így egyben fogom tárgyalni őket. A szülő-tanár viszony összetett. Egyrészt a szülő joggal veti fel, hogy nem empatikus, kiégett, a diákokkal viszonyt kialakítani képtelen (vagy a komplexusait rajtuk „leverő”) tanárok foglalkoznak a gyerekével, a tanár pedig joggal érezheti azt, a szülők csak rövidtávú céljaikat nézik. („Az én gyerekem járjon a jó iskolába, csak az én gyerekem érettségizzen le jól, a gyerekemre vigyázzanak valahol, mert én munka mellett hogy oldjam meg”.) Természetesen minden iskolában van olyan kolléga, aki még egy szupermarketben sem lenne jó árufeltöltőnek, viszont az iskolákból kirúghatatlan (ha meg mégis elmegy, akkor ki jön a helyére?), és van olyan szülő is, aki elvárja a „teljes körű szórakoztatást” (pl. az osztálykirándulás követelése – persze a szeszt vagy egyéb dolgokat becsempésző gyerek nem az övé, az övé ilyet soha…, a hülye tanár a hibás, hogy nem figyelt eléggé…!), vagy „kiváltságokat” vár el (a „fontos ember” gyermekét nem lehet megbuktatni, vagy „de az anyukája annyit tett az iskoláért, engedjük már át az érettségin…”). Igen, ők a kisebbség, de egy-két ilyen eset elég ahhoz, hogy a jóérzésű pedagógusnak az élettől is elmenjen a kedve.

Végül pedig ott az iskolavezetés, amely már vagy egy évtizede megszűnt autonóm szereplőnek lenni. Talán kevesen tudják, de az iskolákban már nincsenek „igazgatók”, helyettük „intézményvezetők” vannak. Akik nem önálló döntéshozók, hanem a Tankerület, rajta keresztül pedig a „felsőbb akarat” végrehajtói. Ők a csizma, amellyel lefele taposnak. A Tankerületek sem az oktatást szervezik, nem jeleznek vissza, hogy „gyerekek, ez nem megy, ezt itt máshogy kellene”. „Fent” valakinek eldurran az agya, és a hülyeséget a Tankerület szolgai módon végigtolja a rendszeren. Az iskolavezetés pedig igyekszik végrehajtani. Nem sok olyan vezetőről hallani, aki beállt volna a tiltakozó tanárok közé, hangosan kiröhögte volna a valóban röhejes tankerületi dörgedelmeket, vagy visszaszólt volna a Tankerületnek. (Tisztelet a kevés kivételnek – de talán ők már nincsenek is a helyükön). És mivel nem az intézményt, hanem a „fensőbbség” akaratát képviselik, a tanárokkal kapcsolatban is (megint tisztelet a kivételnek!) gyakran nulla az empátia.

tt leginkább a terhek elosztására gondolok: azokkal húzatják az igát, akik amúgy is megcsinálnák, míg az általuk is „alkalmatlannak” nevezett kollégát mentesítik, mondván, „ő úgysem tudja megcsinálni, de nem lehet vele mit tenni”. De nézhetjük az órarendek összeállítását is. Mivel a tanárhiány miatt egyre több az óraadó, az órarendeket az ő érdekeiknek megfelelően állítják össze. A főállású kollégák (akik, ugye, a terheket valójában viselik) véleményét ebben nem igazán kérdezik meg, a javaslataikat nem, vagy elenyésző esetben hallgatják meg a „feladatellátás szükségességére” hivatkozva. Persze lehet azt mondani, hogy teljesen normális, ha az embernek van első aztán csak hatodik-hetedik órája. (Közben meg nem mehet sehova, ülhet malmozva a tanáriban. Ahol mindig van más is rajta kívül, meg mindig jön valaki valamivel, tehát sem készülni, sem javítani nem lehet.) És a diáknak, tanárnak is az a legjobb, ha pénteken a nyolcadik óráig zsinórban tolja. Ehhez jön még a sok „feladat”, amit, természetesen már tegnapra meg kellett volna csinálni, az „adminisztráció” (amit – az ügyelethez hasonlóan – árgus szemmel néznek, és állandóan szóvá is teszik, ha valami nem stimmel), és persze pályázatokat kellene írni a tanároknak, amik miért is nincsenek még készen, amikor a Tankerület várja – meg sok egyéb. Hogy mindez mennyire felesleges, a Covid ideje alatti iskolazárak mutatják. Akkor ezeket nem kellett végrehajtani, és mégsem dőlt össze a világ.

De sajnos, amint vége lett a lezárásnak, minden kapcsolt turbófokozatra.

Szóval mindezek együtt vezettek el oda, hogy… Persze lehet erre azt mondani, hogy mi itt a probléma? Ki lehet ezt bírni, meg meg kell tanulni kezelni, hisz azért ment az ember tanárnak…

Meg nincs is akkora baj, mert a tanárok nagyrésze csöndben van, meg amúgy is túl vannak fizetve (hisz, ugye, nem dolgoznak, mint a „rendes emberek” a szalag mellett napi 48 órában), csak egy kisebbség hőbörög, akik a Tudjukki (Ide bármilyen általunk nem kedvelt politikus vagy gyíkember neve szabadon behelyettesíthető) kottájából játszanak... Számomra azonban egy idő után kezelhetetlen és elviselhetetlen volt. Főleg azért, mert úgy éreztem, képtelen vagyok ezeken változtatni és egy idő után azt, hogy már nem is akarok. A belső feszültség azonban megmaradt, és egyre csak nőt, amíg végül, úgy éreztem, nem maradt más, mint…

És hogy ezek után végleg hátat is fordítanék-e neki? Nos, nem biztos. Nagyon izgalmas és inspiráló közeg (lenne) a közoktatás, ha úgy működne, ahogy működnie kell, és azt a cél töltené be, ami valójában a célja lenne. És igen, ha nagyjából másfélszer ennyi fizetést kapnék és ezért csak 18 tanítási órát kellene tartanom. Minden egyebet (tehetséggondozás, műsorok, versenyekre való felkészítés, kirándulások stb.) külön elszámolnának, és tisztességes óradíjjal kifizetnének. Hogy soha többet ne kelljen másod- vagy harmadállást vállalnom…

De ez, egyelőre, a vágyálom kategóriájába tartozik. Úgyhogy maradok, ami lettem: pályaelhagyó pedagógus.

VÉGE

Soós Tibor