A négy fal közé zártság, az elszigeteltség, a folyamatos bizonytalanságban élés mindannyiunkat megviselt. A szükségállapot elején az olaszországi tragédiáról szóló tudósítások, a rettenetesen magas büntetések, a suceavai eset beláttatták, hogy a szigorú korlátozásokat vállalni kell, különben nálunk is több száz, több ezer, több tízezer halálos áldozat lehet.

A szükségállapot – a szorongás, a tehetetlenség, a félelem, a kiszolgáltatottság – nem hagyta érintetlenül a lakosságot. Bár több példát láthattunk közösségi összefogásra, szolidaritásra, találkoztunk olyasmivel is, amit nem kellene szó nélkül hagyni:

sorozatban gyártottuk a bűnbakokat.

A közösségi médián és egyes sajtófelületeken a hazatérő vendégmunkások voltak a "hibásak" mindenért, majd az orvosok, ápolók, akik nem akarták vállalni a védőfelszerelés nélkül a fertőzésveszélyt és felmondtak. Aztán húsvét körül tetőzött a roma kisebbség ellen irányuló harag, mert a fokozottan hátrányos helyzetben nem tudott úgy viszonyulni a problémához, mint mi – drámai összecsapások alakultak ki a roma negyedekben, falvak roma utcáiban. Ugyanekkor közundor és megvetés tárgya volt a román ortodox egyház és általában a hívők, mert ragaszkodtak a (tradicionális) szertartásaikhoz, és nem vetették alá magukat minden további nélkül a hatósági intézkedéseknek. E felett könnyen elsiklunk, mert a magyar közbeszédben az ortodox hívők mindig "középkoriak", mindig a gúny és a nevetség tárgyát képezték. (Mintha a romániai magyar közösség annyira mentes lenne a konzervativizmustól, a babonáktól és hiedelmektől.)

A bűnbakképzés egyik további epizódja Klaus Johannis teátrális megszólalása, amelyben megsértette a magyar kisebbséget, vélhetően politikai számításai miatt. A magyar közösség ezt automatikus reflexszel románellenességgel reagálta le, amit tovább fokozott a Trianon-nap ünnep/emléknappá nyilvánítása.

Mindezek mellett végig "hibásak" voltak az újságírók is: ha kényelmetlen híreket közöltek, akkor "pánikkeltő" tevékenységük miatt, ha meg nem, akkor azért, mert "elhallgatták" a valóságot. Szépen elterjedt az attitűd, hogy valódi válasz helyett csak annyit feleljünk a kritikára: "fake news". Ezt a technikát vetette be Borboly Csaba is az uh.ro ellen, és Lénárd András a Transindex kapcsán, amikor a sajtó kritikájával találkoztak.

A szükségállapoton túl vagyunk. Egyelőre – hiszen a pandémiának és a megpróbáltatásoknak nincs vége. Az elszabadult bűnbakképzés hosszú távú következményein sem vagyunk túl, s mivel nem foglalkozunk velük, a túllépés egyhamar nem is történhet meg. A társadalom nyílt sérelmei nem múlnak el maguktól, nem szívódnak fel nyomtalanul. A bélyeg továbbra is ott van a vendégmunkásokon, az egészségügyi dolgozókon, az etikai kisebbségeken (romákon, magyarokon), a szociálisan hátrányos helyzetben lévő polgárokon, a hívőkön, a román embereken, és persze az újságírók is "gyanúsak" most már az olvasók számára.

A jelenség nem új,

régóta közismert sztereotípiák, sémák jöttek elő. A vendégmunkások a magyar nyilvánosság egy része szerint már a ditrói esetben "vétkesek voltak", és a román közvélemény egy része régóta opportunista semmirekellőknek tekinti a diaszpórát. Régóta "tudjuk", hogy minden orvos és egészségügyi dolgozó korrupt, hálapénzt kér és nem végez jó munkát (különben külföldön lenne már, nem?). A "cigányok" és nyomorban élők eddig sem "akartak" "beilleszkedni", nem akarnak tanulni, dolgozni és úgy élni, mint egy középosztálybeli "rendes ember". A magyar kisebbség is régóta "fenyegeti" a nemzetállam integritását és a nemzeti egységet. Abban sincs semmi újdonság, hogy a románok "primitívek, babonások, parasztok, bocskorosok, középkoriak, ostobák" stb. Az újságírók pedig már jó ideje szembesülnek azzal a váddal, hogy "fake news"-t terjesztenek, ha az olvasók vagy a hatalmi pozícióban lévő emberek számára kényelmetlen kérdésekkel, témákkal hozakodnak elő.

A jelenlegi helyzetben e jelenség felfokozott volta a rendkívüli. Két hónap alatt legalább hét csoportot bélyegeztünk-sértettünk meg. Az is szokatlan, hogy erről nem beszélünk, nincs társadalmi vita. (Leszámítva a magyarellenesség miatti magyar közfelháborodást, ami elég hamar átcsapott románellenességbe; továbbá egy-egy elszigetelt intézményi vagy értelmiségi megszólalást.) Sőt, mi több, mintha nem is észlelnénk a problémát, annyira természetessé vált egy társadalmi csoportot hibásnak, bűnösnek kikiáltani, s rajta levezetni a felgyűlt személyes és társadalmi feszültséget.

A szükségállapot utolsó napjaiban és az utána következő időszakban mintha oldódott volna a nyomasztó feszültség: hiszen "túléltük" a kritikus időszakot, s lám, nem hal bele a járványba több ezer ember, s még nem is érezhető közvetlenül a szakértők által előrejelzett gazdasági és szociális másodlagos válság. A hangulat oldódása hamar átcsapott erőteljes szkepszisbe, amit néhány hatósági hiba nyilvánossá tétele fokozott. Például, hogy Suceava megyében elszámolták a bejelentett esetek számát, vagy a közel ezer (most már több mint ezer) halálos áldozat 90%-a valamilyen más betegségben is szenvedett. És kiderült az is, hogy a rettenetesen magas büntetések kiszabása alkotmányellenes volt. A helyzeten az sem segített, hogy egy hétvégén semmilyen büntetést nem szabtak ki – nem szabhattak ki – a hatóságok járványügyi intézkedések megsértése miatt.

A már eddig is lappangóan jelenlévő kétely és különböző összeesküvés-elméletekbe vetett hit hirtelen igazolva látták magukat. Bukarestben két tüntetés is volt, ahol – a helyszíni tudósítások szerint – számtalan okból vettek részt az emberek: az oltásellenesség okán, akadtak, akik csak a kormányt akarták lemondani, mert szerintük inkompetens, mások szerint az egész járvány csak kitalált ürügy volt valami "titkos" háttérhatalmi terv megvalósítására stb. Mások felelőtlenül nagyszabású bulit csaptak a főváros egyik parkjában, minden óvintézkedést mellőzve. Egy erdélyi református lelkész vette a bátorságot és online prédikációban utalt arra, hogy az egész járvány kitaláció, és biztatta a többi egyházat is, hogy legyen végre bátorságuk kimondani ezt az "igazságot" (a felvétel néhány napig elérhető volt a Youtube-on, de több Facebook-oldal is megosztotta).

Mindkét jelenség

– bizonyos csoportok megbélyegzése, bűnbakká kinevezése és a járvány kétségbevonása, tagadása – erőteljes fenyegetést jelent társadalmunkra. Nem csak a romániai magyarra, hiszen mindez nem csak nálunk bukkant fel, és nem csak minket mint magyar kisebbséget fenyeget, hanem minden emberi közösséget veszélyeztet. Nem hiszem, hogy a különböző típusú veszélyeket részletezni kellene.

A kérdés az, hogy miért történik így? Mi az a mozzanat a szükségállapotban – vagy magában a járványban –, ami ennyire egymás ellen fordította a társadalom különböző csoportjait és kiélezte az ellentéteket? Mi motiválja az egyéneket, hogy ennyire erőteljesen megkérdőjelezzék vagy egyenesen letagadják a járvány jelentétét?

A bűnbakképzés az emberiséggel egyidejű jelenség, terjedelmes szakirodalom áll rendelkezésünkre róla. A kutatók megegyeznek abban, hogy a bűnbakképzés mechanizmusait egy közösség akkor veszi igénybe, amikor elveszti biztonságosnak tudott világát, azaz, amikor válságba kerül. Mivel kényelmetlen a krízissel és a saját felelősséggel/tehetetlenséggel szembenézni, ezért frusztrációit, félelmeit, szorongásait, dühét rávetíti egy másik személyre/csoportra, ezzel enyhítve a feszültségen s így téve "kezelhetővé" a válságállapotot. A "hibásnak", "vétkesnek", "bűnösnek" kikiáltott személy/csoport egyik lényegi jellemzője, hogy gyengébb, elesettebb, hátrányosabb helyzetben van, akit/amelyet könnyen és kényelmesen meg lehet büntetni. A szokás eredete az az áldozati állat – a bak –, amire rávetítették egy nép/közösség morális vétkeit (amely a válságot előidézte), és elűzték vagy feláldozták a nép helyett.

A bűnbakképzés mechanizmusának van egy apropója:

ha egy másik embere/közösségre hárítjuk át a válság felelősségét, akkor óhatatlanul megütközünk, mert minden emberről tudjuk, hogy hozzánk hasonlóan érző, szenvedésre képes, értelmes lény.

Minden világvallás/minden jogrendszer tisztában van azzal, hogy az emberek Isten előtt/a jog előtt egyenlőek – miért "hibásabb" akkor egy másik ember, mint én?

E probléma kiküszöbölése érdekében alapvető, hogy túlexponáljuk a másik másságát, a tőlünk való különbözőségét, túlhangsúlyozzuk az idegenségét, ezzel együtt eltoljuk magunktól, távolságot építünk ki. Olyan mechanizmusokat is elkezdünk működtetni, amelyek undort, gyűlöletet váltanak ki vele szemben. A másság, a távolság, és az undor előtérbe állítása felszámolja az empátiát, megszünteti a velünk való egyenlőség tudatát.

Gyakorlatilag a megszüntetjük az emberségét, dehumanizáljuk.

Ezért alkalmasak a bűnbakképzésre a kisebbségek (vallási, etnikai, szexuális), a más kultúrához tartozók (iszlám, ortodox), a társadalom peremére szorítottak (szegények, betegek, hátrányos helyzetűek), a máshonnan érkezők (vendégmunkás, menekült, bevándorló, nomád, jövevény), vagy olyan személyek/csoportok akiknek a moralitása kétségbevonható (gyakorlatilag bárki, de főként a másik oldal politikusai, képviselői, a büntetett előéletűek, újságírók, kritikusok, orvosok, tudósok, művészek, hiszen ezek mind valami "undorító" dolgot művelnek: rámutatnak, hogy nem biztos, hogy igazam van).

A pandémia miatt működésbe lendült bűnbakképzés ebből a szempontból érthető, főként ha figyelembe vesszük a helyzet komolyságát, illetve, hogy a hatalmak előszeretettel használják a politikai kalandozásaik során. Viszont ez mégsem magyarázza, hogy alig néhány hét alatt legalább hét csoportot kiáltottunk ki hibásnak, bélyegeztünk meg és dehumanizáltunk.

A válaszhoz szolgáltat szempontokat Gianpiero Petriglieri pszichológus kutató, aki szerint a pandémia egyik kihívása az online térbe költöztetett emberi kapcsolatok. A szakértő arra figyelt fel, hogy sokan fordulnak hozzá, mert belefáradtak, feszültté váltak, kiégtek a folyamatos videochatelés miatt. Álláspontja szerint ez azért következik be, mert az online videón észleljük a másik ember jelenlétét, amire a szervezetünk (testünk, pszichénk) reagál: "itt van mellettem egy másik ember". Viszont ezzel azonos időben azt is tudjuk, észleljük, hogy a másik ember nincs itt, nincs jelen, nem igazi az egész találkozás. Ez zavaró, frusztráló és fárasztó.

Tulajdonképpen az online térben a jelenlét hiánya nyilvánul meg.

A virtuális, közvetett kapcsolatban az emberség/emberiesség felszámolódik, folyamatosan erőfeszítést igényel tudatosan fenntartani az emberi viszonyt. Egy hajszálnyira vagyunk attól, hogy a másikat dehumanizáljuk, mert ha egy kicsit is lankad a pszichikai erőfeszítés, akkor a másik ember helyett máris csupán egy képernyővel és egy kamerával beszélgetünk. Hiszen a másikat nem tudjuk reálisan, ténylegesen emberként megélni – mert nem az.

A videochat miatt nemcsak a tanárok, diákok, üzletemberek, hivatalnokok fáradnak el, hanem az online térbe költözött nyilvános közbeszéd is, s mivel ez a kommunikációs kényszermegoldás eleve magában rejti a dehumanizációt és a feszültségek növelését, katalizátorként hat a bűnbakképző mechanizmusokra. Erősen kétlem, hogy Johannis Csíkszeredában valódi közönség előtt elmondta volna ugyanezt a beszédet, vagy egy személyes találkozás alkalmával olyanokat és úgy mondanánk, amilyen szövegekkel a kommentszekciókban szembesülünk.

Böröcz József szociológus egy további problémára hívja fel a figyelmet. Arra, hogy a modern polgári-városi élet egyik alapvető aspektusa abban áll, hogy különböző emberekkel vagyunk összezárva. Nem mi döntünk arról, hogy kik laknak velünk egy udvaron, egy tömbházban, ahogy arról sem, hogy kik a munkatársaink, kivel találkozom véletlenül a boltban, a színházban vagy bármilyen más, nyilvános térben.

Viszont a szükségállapot miatt bevezetett kijárási tilalom ennek az ellenkezőjét tette velünk: elzárt minket egymástól, az irányadó elv a társadalmi kapcsolatok minimalizálása, közvetetté tétele volt, ha már a kapcsolat nem elkerülhető. A szociológus szerint ennek komoly hatása lehet a szociabilitásra, a társadalmi-közösségi együttélésre: "Például elszoknak az emberek attól, hogy hogyan kell közös, nyilvános térben viselkedni."

Ha elfogadjuk, hogy a valósághoz való viszonyunkat meghatározza, hogy közösségi, társas lények vagyunk, akkor az is könnyen belátható, hogy sérült a valóság észlelése, a valóságról való gondolkodásunk is.

Ráadásul egy olyan valósággal vagyunk kényszerűek szembenézni, ami kényelmetlen, nehéz, és amit ha elfogadunk, akkor továbbra is le kell mondanunk az emberi kapcsolatokról, a megszokott, kényelmes életünkről. Ezért inkább kétségbe vonjuk a valóságot, vagy akár le is tagadjuk. De mert értelmes lények vagyunk, szükségünk van a helyzetről egy magyarázatra – erre valóak az összeesküvéselméletek, amelyek nagyon jól összeférnek a embertelenített, bűnbakokkal hemzsegő nyilvános közbeszéddel. Nincs járvány, csak háttérhatalmi erők (Soros György, Bill Gates) – s nekik dolgoznak azok a "másikak" (ügynökök, hazaárulók stb.). Az atomizálódó, polarizálódó emberi közösségeink és az egyre súlyosabb közös, globális problémák egymást fokozva hatnak egymásra. Ha ez lesz az uralkodó tendencia, akkor emberiségként el vagyunk veszve.

Ez a tendencia ellen több mindent is tehetünk, a lehetőségek közül csak egyet, a legnépszerűbbet és a legismertebbet emelném ki:

a kritikai gondolkodást.

Ennek az oktatását mindenhova be kellene vezetni: minden kontinensen, minden államban, minden óvodába, iskolába, egyetemre, munkahelyre, intézménybe, egyházakba és politikai csoportosulásokba. A kritikai gondolkodás egyik szakértője, Jonathan Haber szerint e reform akadályaként három mítoszt szokás említeni:

• homályos, mit is jelent a kritikai gondolkodás,
• egyszerűen képtelenség tanítani, nem lehet oktatási programot csinálni belőle,
• és a kritikai gondolkodást (hatásait, eredményeit) nem lehet mérni, értékelni.

A szakértő szerint viszont ezen a három mítoszon könnyen túl lehet lépni, már csak azért is, mert számos helyen bevezetett, oktatott tantárgy.

Pszichológiai közhely ma már, hogy az emberek egy helyzetre kétféle módon reagálhatnak: gyorsan, emocionálisan, hatékonyan (támadás-menekülés), vagy lassan, gondolkodva, kisebb hatékonysággal – ám reflektáltan. Míg az előbbi velünk született, ösztönös reakciótípus, a másodikat nehezen, tanulás és tapasztalatszerzés során sajátítjuk el.

A kritikai gondolkodás hat fázisa módszert Linda Elder és Richard Paul dolgozta ki, hogy a lépcsőzetes fejlődés elhelyezhető legyen e két szélső állapot között.

Az első fázis a reflektálatlan gondolkodás: azok, akik nem reflektálnak a gondolkodás folyamatára, a társadalomban jelenlevő sztereotípiák és félreértések mentén tájékozódnak és hozzák meg döntéseiket. Nincsenek tekintettel az érvekre, a logikus következtetésekre, hanem mindig a leggyorsabb, legkönnyebb és leghatékonyabb megoldást preferálják. Többnyire ők képviselik az összeesküvés-elméleteket, közülük kerülnek ki a járványtagadók, az oltásellenesek. A pandémiát, a globális klímaválságot, a társadalmi egyenlőtlenségeket úgy a legkönnyebb megoldani, ha ezek nem is léteznek, csak valami háttérhatalmi törekvésről van szó. Ezzel a gondolkodásmóddal gyakran találkozunk a kommentszekciókban és a legbefolyásosabb politikusok beszédeiben is.

A második szintű gondolkodó az, aki a gondolkodása során már észlel kihívásokat. Tisztában van azzal, hogy sok múlik a gondolkodáson, azaz elismeri a problémát – s ezen gondolkodnia kell, hogy megfelelően reagálhasson. Belemegy a vitákba, érveket használ, és valamilyen szinten képzi, fejleszti a képességeit. Viszont a legtöbb általa elsajátított érv, képesség, belátás, szempont éppen abban akadályozza meg, hogy valóban felfogja, megértse a problémát és a leghelyesebb döntéseket hozza. Ő az, aki megérveli, hogy miért nem kell komolyan venni a járványt, és a logikát arra használja, hogy kimutassa, kinek áll az érdekében a fennálló helyzet, és kik a felelősek. Több szempontot is figyelembe vesz, és fáradozik azért, hogy utánanézzen, igaza van-e.

A harmadik szint a kezdő gondolkodó. Belátja, hogy a gondolkodása nem teljes, hogy vannak hiányos, tisztázatlan pontok, és azt is tudja, hogy a döntéseit meghatározzák a szubjektív feltételek is, ezért jellemző rá egyféle gondolkodói alázat. A következő szinttől lényegében azzal marad el, hogy nem fogadja jól a kritikát.

A gyakorló gondolkodó már tapasztalt, nem csak belátja saját korlátait, hanem rendelkezik olyan képességekkel, amelyekkel ezt tudja kezelni. A gondolkodás szokássá, habitussá szilárdul, és képes saját mentális folyamatait elemezni, ellenőrizni, fejleszteni. Ehhez szükséges egy intellektuális kitartás. A szerzők megjegyzik, hogy ezen a szinten jelen van az a felismerés, hogy a gondolkodáshoz kérdések kellenek, a válaszokhoz pedig információk, adatok, tények, ezeket értelmezni, kontextualizálni kell, amihez szempontokat, hatásokat, eszméket kell átgondolni.

Az ötödik fázis a haladó gondolkodó, akire nem csak az jellemző, hogy képes összetetten gondolkodni, és az élet sok területén alkalmazni e képességét, hanem érzékenyen kiszűri az előítéleteket, sztereotípiákat – legyen szó a másokéról vagy a sajátjáról. Saját képességeit illetően folyamatosan önkritikát gyakorol. Ők az éléselméjűek, az intellektuálisan fejlettek, viszont képesek az intellektuális empátiára, így jobban megértik mások gondolatvilágát is. Továbbá: megvan bennül az a bátorság is, hogy vállalják az olyan nézőpontokat, amelyekkel nem feltétlenül értenek egyet, és az ilyenkor fellépő rossz érzéseket félre tudják tenni. Bár jól kezelik a saját egójukat, nem mindig tudnak túllépni a saját mentalitásuk korlátain.

A hatodik szinten a gondolkodás mesterei találhatóak. Ők folyamatosan gondolkodva fejlesztik a saját gondolkodási kapacitásukat, és ezt teljesen öntudatosan, rendszerezetten teszik. A helyes gondolkodás érdekében teljesen kontrollálni tudják az egocentikusságukat, és folyamatosan tekintettel vannak a gyakorlati szempontokra is.

A szerzők szerint a kritikai gondolkodás szükségez ahhoz, hogy célokat tételezzünk és értelmezzünk, s tisztán lássuk a kérdéseket, amelyeket a probléma megoldása érdekében meg kell válaszolni. Elősegíti, hogy információkat, adatokat gyűjtsünk és rendszerezzünk, helyesen felbecsülve azok jelentőségét és jelentéseit. Hozzájárul, hogy megértsük és számot adjunk a fogalmakról, azonosítsuk az előfeltevéseket, levonjuk a következtetéseket és belássuk a következményeket. A kritikai gondolkodás elsajátításával több szempontból is meg tudunk vizsgálni egy dolgot, jelenséget. Emellett jól fejezzük ki magunkat, egyértelmű és belátható kijelentéseket fogalmazhatunk meg, ellenőrizni tudjuk a helyességet, pontosságot. Minél előrehaladtabbak vagyunk, annál jobban tudjuk kezelni a bonyolult kérdéseket és komplex problémákat. Képessé válunk mások szempontjait belátni, a gondolkodási folyamatot logikusan levezetni, és a fontos és jelentéktelen dolgokat megkülönböztetni egymástól.

Horváth-Kovács Szilárd / PLAKÁTMAGÁNY / Transindex