Persze, a vizes világbajnoksággal kapcsolatos. Mint minden csoda manapság.

Ugyebár, megvolt a megnyitó, ennél nagyobb nézettsége már csak akkor lehetett volna, ha az árát ötszáz forintosokban kirakják az uszályokra, aztán lángszóróval meggyújtják a négy sarkán, azóta is zajlanak a versenyek,

mondjuk jelentős eredményt nem értünk el, pontosabban a világon semmit sem, de még nem is kezdődtek meg a mi számaink: minden őrült pazarlás dacára azért úgy gondolom, főleg az úszóink szépen fognak szerepelni, igaz, a sportolók nem tehetnek arról, hogy mi pénzt költöttek erre a dzsemborira.

Annak van ugyan egy kis pikáns bája, hogy míg a vizes vébén maximum görcsös igyekezetet tudunk produkálni egyelőre, addig Plovdivból a kajak-kenusok a hét végén elhoztak minden létező nemesfémet, de annyira, hogy Bulgáriát államcsőd fenyegeti, mert egy uncia arany sem maradt ott.

Sajnos azonban a kajak-kenu nem vizes sport (vizes sport az, amiben a versenyző önként lesz vizes), Plovdiv nem Budapest, szóval ez a siker félrement.

No, de eb ura fakó, mint tudjuk. Tudunk mi Pesten is nagyot alkotni.

Kezdjük azon, hogy vizes sport-e a kerékpár?

Nyilván nem az, maximum a kétszer százas úszógumi lehetne vizes sport, azonban mégis az, mert a vizes vb alkalmából építettünk a Rákos-patakra egy kerékpárhidat, potom négyszáz millióért.

Ezzel a híddal voltak már eredetileg is gondok, ugyanis elvben csak október végén kellett volna átadni a világbajnokságra, ami addigra messze véget ér, de rájöttek az anomáliára, és időben átadták.

Az is gond volt vele, hogy mindenki összetévesztette a másik kerékpárhíddal, ami tőle háromszáz méterre áll, méghozzá már jó régen, ilyenformán az égegyadta világon semmi, de semmi szükség nem volt az új hídra, de Istenkém, kártya perdül, kártya mén, hídavatást kell tartani.

Köll az a híd, jó az a híd.

Tulajdonképpen azzal az indokkal építették, hogy a Duna Aréna és a patak túlpartján levő autóparkoló közti gyalogos- és kerékpáros-forgalmat szolgálja ki.

Ugyanis a patak túlpartján tényleg csak a parkoló van: elképzelem az úri közönséget, amint beparkolnak, majd kihajtogatják a direkt e célra hozott kempingbringát a csomagtartóból és átbicikliznek a hídon.

Fene egy gusztusa tud lenni ezeknek az úri népeknek, de ha ehhez híd kell, hát légyen híd. Azonban most egy ecsetvonással tökéletessé vált az amúgy is teljesen értelmetlen híd.

Ugyanis közlekedésrendészeti okokból megtiltották rajta a kerékpározást!

Álljunk meg egy percre, érezzük át a pillanat nagyságát.

Adott egy teljesen felesleges kerékpárhíd, mely sehonnan vezet sehova, se célja, se értelme – és tilos rajta kerékpározni.

Kérem, a VB szervezőbizottsága feltalálta a kanti magánvalót. Ezek szerint ez a híd csak azért van, hogy legyen, elrugaszkodott a földhözragadt praktikumtól, az egekre tör: tilos rajta átmenni, ami a hídnak, mint fogalomnak az értelmét, hogy úgy mondjam, a hídságát adja.

Van, akik szerint a Tökéletesség Sandro Botticelli „Vénusz születése” című képe, és igaz, hogy azon sem lehet kerékpározni, de ez a híd túltesz rajta. Ez mintegy továbbfejlesztése a reneszánsz piktor művének: ugyanis a festmény legalább szép, és nem lehet rajta biciklizni, ezzel szemben ez a híd randa, mint a radai rosseb, és szintén nem kerékpározható.

Azt mondom én, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán. Ennél nagyobbat amúgy sem tudnánk alkotni, ez valóban a nonpluszultra.

Vagy a Király Tevepárduca.

Megalkottuk az önvaló, magacélú hidat, mert az fel sem vetődik, hogy kizárólag azért épült, hogy ki lehessen számlázni.

Hagyjuk a hidat a Kwai folyón, ami csak azért jött létre, hogy legyen mit felrobbantani: egy kis robbantás bliktri a számlázáshoz képest.

Négyszáz millió? Bagatell: hiszen ez a Végső Mérföldkő az emberi gondolkodás történetében. Innentől nincs tovább, ez a világ vége, ráülhetünk és lógathatjuk róla a lábunkat a semmibe.

Esküszöm, a bolondnak is megéri.

Számlázástechnikailag csak egy párját tudnám mondani: még a kilencvenes években történt Romániában, talán Ilfov vagy Teleorman megyében, de mindenképpen arrafelé, hogy átadtak egy 110 kilométeres autóutat két város között. Egész jó kis út volt, évekig használták, mikor valaki ránézett a térképre: de hiszen a két város nem 110, hanem csak 100 kilométerre fekszik egymástól!

Hogy férhetett oda be tíz kilométerrel több? Hát csak úgy, hogy a kivitelező cég nem ezer, hanem csak kilencszáz méterenként tette le a kilométerköveket… így nyertek tíz kilométer utat, ami nem olcsó játék, főleg rovancs alkalmából.

De ez a mi hidunk kenterben veri a teleormani utat. Azon ugyanis legalább lehet menni, ezen azt se.

Cserben hagynak a szavak, hölgyeim és uraim, nagy klasszikusunkhoz, Jozef Svejkhez kell fordulnom a kielégítő kifejezésért.

Ilyen hülye monarchiának nem is szabadna a világon lenni.

De mégis van, és a legyek épp leszarják Ferenc Jóska képét.

Fogjanak meg, fogjanak meg, mert ámokot futok a hídon…

huppa.hu