A Kolozsvári Magyar Napok keretében szervezett rendezvények egyik vendége Tamás Gáspár Miklós volt, akit az Interkulturali-THÉ Egyesület hívott meg beszélgetni Szilágyi Botonddal és Borbély Andrással, a BBTE Bölcsészettudományi Karának Eminescu-termében.

A másfél órás beszélgetés részben azokat a témákat érintette amelyekről szó esett a Transindex Könyvestéken, amikor TGM a mi vendégünk volt, másrészt számos bonyolult más kérdéskört is érintett. Ezért a beszélgetésből egyetlen szálat emeltünk ki, amely a beszélgetés elejétől a legvégéig fel-felmerült, és igyekszünk pontszerűen lekövetni.

1. A huszadik század az államkapitalizmusok évszázada volt

Tamás Gáspár Miklós elmondta, hogy az Antitézis könyve megírása során nem számolt azzal, hogy a szélesebb nyilvánosság nincs tisztában az államkapitalista elméletekkel, így történhet meg, hogy sokak számára megdöbbentőnek hat az a tézise, hogy a marxi szocializmust, kommunizmust mindeddig még csak meg sem próbálta senki megvalósítani.

Mert ami történt, azok az államkapitalizmusok különböző variánsai voltak. Ami egyáltalán nem új gondolat, TGM példaként a szocializmus egyik korai, ám jeles képviselőjét hozta fel, Saint-Simont, aki a 19. század elején szocialistaként államkapitalizmusban gondolkodott, azaz nem az egalitarizmust és nem is a magántulajdon felszámolását népszerűsítette, hanem a kapitalizmus állam alatti kontrollját:

„Nem csak a rettenetes nyomor, a borzalmas fizikai szenvedés és az alacsony átlagéletkor tette az embereket boldogtalanná, hanem azok a rettenetes hiedelmek, amelyek többek között abból fakadnak, hogy az emberek képtelenek az életük ellenőrzésére: egyszerűen a szegénység folytán. Márpedig az ellenőrizetlen kapitalizmus szegénységet okoz – ez egyébként igaz, pauperizmust okoz (tömeges elszegényedést- szerk. megjegyz.). Ez ellen találta ki az »üdvtanainak« különféle variánsait, amelynek óriási hatása volt az egész világon.”

A 20. században pedig sehol sem történt valódi próbálkozás a kommunizmusra, azaz a kapitalizmus legyőzésére, meghaladására, hanem államkapitalista reformok különböző variánsai valósultak meg. Ennek főbb típusai a sztálinizmus, a Roosevelt-féle New Deal Amerikában, a különböző európai szociáldemokrata modellek ( például a Vörös Bécs), és ilyenek voltak a fasiszta és náci rendszerek is. Mindenik modellben jelentős szerepe volt az államnak, a tervezett beavatkozási folyamatoknak, és végső soron mindenik a kapitalizmust juttatta érvényre.

2. A nácik egyszer s mindenkorra legyőzték a munkásmozgalmat, de a polgárságot is

Tamás Gáspár Miklós kiemelte, hogy bizonyos értelemben a fasiszta és náci modellek voltak a legsikeresebb rendszerek, amíg voltak, s lényegében történelmi győzelmet arattak:

„A nácik egyszer s mindenkorra legyőzték a munkásmozgalmat. Ami érdekes, hogy ehhez egyszerre a burzsoáziát is le kellett győzniük. (…) Ez mutatja meg azt, hogy a polgári társadalom és a kapitalizmus nem ugyanaz. A fasiszták és nácik szétverték a polgári társadalmat, de nem szüntették meg a kapitalizmust. Közben a polgárság elvesztette a politikai hatalmát, a proletariátus pedig megszűnt. Úgyhogy az a helyzet, hogy a kapitalizmus horizontját nem haladta meg semmi. Soha. Ebből a pontból kell ránéznünk a történelemre.”

3. Posztfasizmus: a fasizmus céljainak a megvalósulása koncentrációs tábor, Gestapo és SS nélkül 

Nyíltan elnyomó erőszakszervekre már nincs szükség, meg lehet tartani a liberálisnak, demokratikusnak, parlamentarizmusnak nevezett külsőségeket, amelyek egyre jelentéktelenebb és kilátástalanabb struktúrák. A fasizmus és a posztfasizmus lényege abban áll, hogy tagadja azt a felvilágosodásból – másrészt a kereszténységből – eredő eszmét, hogy „mindenki állampolgár”, azaz az emberi állapot és az állampolgári állapot között nincs különbség.

„Hogyha valaki valakit megfosztanak az állampolgári mivoltától – mindegy, hogy kicsoda, mindegy, hogy hol lakik – az kétségkívül szembeszegül egyrészt a világi humanizmus, a felvilágosodás örökségével, és másrészt az istenképmásiság és az Isten előtti egyenlőség régebbi doktrínájával. Ezért minden fasizmus szükségképpen keresztényellenes is, egyszerűen nem lehet másképp.”

3. A nacionalizmus rég megszűnt, ma nyomaiban sem lelhető fel

Az Antitézis szerzője szerint a nacionalizmus egy olyan régi ideológia, aminek egy nagyon komoly univerzális aspektusa van, s ezzel ma nem nagyon találkozhatunk. Amivel ma minduntalan szembekerülünk az az etnicizmus. 

„A nacionalizmus lényegében azt mondja (...): »Ellenzem az idegen uralmat!« Az más kérdés, hogy minden uralom idegen, mint ahogy egy nemzet szuverén uralma más etnikumok fölött kétségkívül az uralomnak és az elnyomásnak egy fajtája. A nacionalizmus a nemzeti függetlenség, nemzeti önrendelkezés, autonómia és más hasonló fogalmakkal szembeszáll az uralomnak ezekkel a formáival.”

Az etnicizmus ezzel szemben azt állítja, hogy a különféle „kulturálisan”, „fajilag”, vagy „egyébként” meghatározott etnikai csoportok primér valóságok, amelyek között nem lehetséges szintézis. Bár az etnicizmus nem ír elő elnyomást, megengedi azt, hiszen egy áthidalhatatlan különbséget, egy átjárhatatlan távolságot állít az etnikai csoportok közé.

4. Mindebből mit tapasztalunk Erdélyben?

„Minden derék humanista azt képzelte – 1944-45-ben, aztán 1989-90-ben –, hogy a gyűlölködés a románok és magyarok között meg fog szűnni és testvériséggé fog alakulni. Az az érdekes, hogy a gyűlölködés, annak az az igazán éles formái – amelyre az én nemzedékem jól emlékszik a Ceaușescu korszakból –, csakugyan megszűntek. De testvériség nem jött létre. Mi jött létre? A közöny! A közöny…”

Tapasztalhatjuk, hogy a románság politizáló része szerint, amíg a magyarok nem nagyon zajonganak, nincs semmi baj: „Mások mint mi vagyunk, de nem érdekel, nem érdekes, hadd csinálják a maguk dolgait. Amíg nem elegyednek bele túlságosan a mi dolgainkba, addig felőlünk mehet. És megfordítva is” – mutatott rá TGM az etnicista szempontból eredő közönyre.

5. „Csinálja négy fal között!” 

A filozófus szerint a posztfasizmus és etnicizmus – összefüggésben a társadalmak általános jellegével - az egyenlő emberi csoportok között nem csak különbségeket teremt, hanem ezt hierarchikusan teszi. Ilyen hierarchikus különbség van tételezve közvetetten a férfiak és nők, a románok és magyarok (többség és kisebbség), a hetero- és homoszexuális kisebbségek, „őshonosok” és „migránsok”, stb. között.

Tamás Gáspár szerint aki ezekre odafigyel annak nyilvánvaló a hierarchikus – azaz elnyomó – különbségtételezés, ami a mások számára rejtetten hat. Ennek egyik példamondata, hogy „csinálja négy fal között”. Azaz a romániai magyarok beszéljenek csak otthon magyarul, a homoszexuális kapcsolat csak négy fal között nyilvánuljon meg, és így tovább. 

Csakhogy „a szabad ember az életét nem a négy fal között tölti” – hívta fel a figyelmet a gondolkodó.

„Mindazok a fontos életfunkciók, amelyek egy embert jellemeznek, megjelennek a nyilvánosságban. Ameddig nem jelennek meg, addig egy modern társadalomban nem számítanak elismertnek. Ha nem számítanak elismertnek, akkor hierarchia van, méghozzá a hierarchiának egy merev és karsztos formája” – mutatott rá.

6. Hogyhogy nem kell provokálni a közvéleményt?! 

Ezt a rejtetten, finoman működő elnyomást első sorban nem azok működtetik, akik – mint például Gigi Becali – szenteltvízzel beszórják a bukaresti Pride után az utcát, hanem azok a politikusok, akik „finomkodó szónoklataikban” azt az álláspontot képviselik, hogy nem kell provokálni a közvéleményt.

„Hogyhogy nem kell provokálni a közvéleményt?! Nem is az a kérdés, hogy kell vagy sem provokálni, hanem, hogy a közvéleménynek igaza van, vagy téved.” Csakhogy egy politikus nem mondhatja ki, hogy a közvélemény téved, hiszen azzal biztosan nem lehet választásokat nyerni.

Ugyanakkor a posztfasiszta rendszer megengedi, hogy az emberek visszahúzódva, elszigetelt magánéletet éljenek. Abban a helyzetben amikor az emberek nem hozhatják meg az őket érintő kérdéseket, de ezért nem lázadnak, hanem eltűrik a rendszert, akkor békében hagyják az embert. Ne hallassa a hangját, csak dolgozzon.

„Ha olyan vágyai vagy tulajdonságai vannak, amelyeket a többség nem szeret, akkor azokat titkolja el, és akkor minden rendben van. De attól még, hogy ez rendkívül csendben zajlik, ez az elnyomásnak egy rendkívül agresszív formája” – jelentette ki TGM, hozzátéve, hogy ezért nevezi a jelenséget posztfasizmusnak.

7. Semmi pátosz, semmi dráma 

Mivel ez az elnyomás rejtetten működik, a filozófus szerint a felismerése igényel bizonyos intellektuális éberséget. Ugyanakkor nehéz a vele szembeni ellenállás, mivel nincs benne semmiféle pátosz. Mi több, ha valaki ma azt képviselni, hogy ő igenis bele akar szólni a saját ügyeibe, az szintén magánügynek tűnik. 

Egy ilyen kiállás mögött nincs semmi dráma, nem olyan mint a görög tragédiák.

„Amikor Antigoné megtagadja, amit megtagad, és megcsinálja, amit engedély nélkül megcsinál, arról mindenki tudja, hogy egy világrend szétrombolásának és megteremtésének az aspektusaival állunk szemben.”

A kolozsvári gondolkodó kitért arra is, hogy attól csodálatosak ezek a darabok, hogy Antigoné egy élő, érző ember. Ez azért fontos, mert az érző lények szoktak az elnyomással találkozni ilyen módon, és ez eredezteti azt a „speciális boldogtalanságot”, ami minden osztálytársadalomra jellemző. „Megalázottság, kiszolgáltatottság, alávetettség, illetve a gőg, és az ezzel szemben való lázadás – ezzel tele van az irodalomtörténet, a filozófiatörténet, meg a vallástörténet. Nagyon könnyű azt gondolni, hogy ez az oka a problémának, pedig valójában ez a következménye.”

8. Mi marad a történelemből, ha vége a szocializmusnak és a polgári humanizmusnak?

„Ez nehéz kérdés, természetesen nem tudhatom, hogy mi marad ebből az egész dologból” – válaszolta TGM a beszélgetésen feltett kérdésre, majd felidézte azt az anekdotát, mi szerint egy bácsi az 1960-as években megkérdi a francia miniszterelnököt, hogy mi maradt a francia forradalomból. „Még korai megítélni” – hangzik a válasz. 

Ennek fényében a meghívott is csak egy részleges válasszal próbálkozott, kiemelve, hogy a beszélgetésben érintett történelmi vonatkozások egyik legkomolyabb következménye az, hogy egy nemzedéket megfosztottak a (jövő) remény(é)től, s ráadásul úgy csinálunk mintha volnának reményeik. „Na, ez nem fog menni. Láthatjuk a tragédiákat, a környezetszennyezéstől az egyszerre tragikus és idióta afganisztáni válságig.”

TGM ennél is súlyosabb gondnak látja, hogy a szocializmus, illetve a polgári humanizmusnak vége után, a fentebb vázlatosan felskiccelt posztfasizmus (és részben etnicizmus) győzelme miatt egyre inkább lemondunk arról az álláspontról, hogy az embernek van saját gondolkodása, hite, lelkülete, intellektusa ami révén képes saját döntéseket hozni, és morálisan-erkölcsileg változni. Míg korábban közismerten ezek a vonatkozások történelminek és társadalminak számítottak – ahol lehetséges a változás –, ma egyre inkább úgy tűnnek fel, mint amik természetesek, természetiek.

„Nagyon sokan gondolják ma azt, hogy mint minden utópia, ezek is megbuktak, mert az ember önző, meg nem tudom milyen. Következésképp: mindenféle utópiából más nem származhat, mint szenvedés, fölösleges bíbelődés olyan dolgokkal, amelyek haszontalanok, meg ilyenek. Nos: ez tragikus.” – jelentette ki. Ez azt jelenti, hogy ma minden társadalmi dolog lényegét természeti állandókban (biologiai, fizikai adottságokként) látjuk meg, ami nem más mint a nácizmus – amihez nem kell sem Gestapo, sem SS, sem nemzetiszocialista párt.

„Arról van szó, hogy tragikusan adottnak tartjuk az ember természetében mindazt a gonoszságot, amit tapasztalunk. Így minden javítási elképzelés moralizálás, üres duma, álmodozás, utópia és így tovább.” Meglátása szerint megérhető az ennek alapot adó csalódottság, hiszen a szocializmusban rengetegen és igen nagyot csalódtak. „Hiszen a legnagyobb csalódás történt! Mégsem lehet és szabad eltekinteni a gulágokról és egyebekről, amelyek megtörténtek, és amelyeket részben lelkes kommunisták hajtottak végre. Tehát csalódni bőven lehetett, és volt miben. Ugyanakkor ez nem érv arra, hogy a morális kritikának a megújítását – amit minden nemzedék elvégezett eddig a maga módján – most, egyszer csak, abbahagyjuk.”

Tamás Gáspár Miklós szerint a történelem utáni korban, a jelenlegi kései dekadens kapitalizmusban ez az igazán aggasztó: „hogy föltételezzük, hogy nincs lélek, nincs semmilyen szuverenitása az emberi intellektusnak.”

A teljes beszélgetés itt meghallgatható:

Transindex