Több utópiát is épített rágcsálóknak, ezzel jósolta meg a társadalom bukását
Az egereket és a patkányokat sokan bosszantó kártevőként tartják számon, de nem meglepő az sem, ha valaki kedves kis háziállatként tekint rájuk. Pláne mert rendkívül értelmesek, és bár csak pár évig élnek, ez idő alatt is szoros kapcsolatot tudnak kialakítani az emberekkel. Persze laboratóriumi állatoknak sem utolsók, ebben a minőségükben rendkívül fontos szerepet játszanak a tudomány előremozdításában.
Az utóbbi évszázadokban megszámlálhatatlan kísérletben vettek részt, köztük olyan egészen különösekben is, mint amikor dr. John Bumpass Calhoun a ‘60-as és ’70-es években rágcsálók ezrei számára épített tökéletes utópiákat, amelyek azonban a várakozásokkal ellentétben rövid idő alatt pokollá változtatták az állatok életét.
Madaraktól a patkányokig
Ahogy azt egy 2008-as, Calhoun kísérleteit és azok kulturális hatásait taglaló tanulmány szerzői, Edmund Ramsden és Jon Adams összefoglalták, Calhount már gyerekkorában is lenyűgözték az állatok. Amikor családjával a tennessee-i Nashville-be költöztek, a fiatal Calhoun elkezdett a Tennessee-i Madártani Egyesület előadásaira járni, az ornitológia pedig annyira megbabonázta, hogy már felső tagozatosként madarakat figyelt meg és gyűrűzött, 15 évesen pedig az egyesület saját szaklapjában publikálta első tanulmányát.
Így aztán nem volt meglepő, hogy végül biológus, azon belül is etológus lett, és bár kezdetben az egyetemen is madarakkal foglalkozott, a doktori címéhez már a vándorpatkányok 24 órás ciklusáról írt értekezést. Meg is ragadt a rágcsálóknál, néhány évvel később már Baltimore-ban dolgozott a Johns Hopkins Egyetem rágcsálók ökológiájával foglalkozó projektjén. Baltimore akkoriban tele volt patkányokkal, így nem volt meglepő, hogy intenzíven próbálták vizsgálni a vándorpatkányok szokásait.
Calhoun elég komolyan vette a dolgot, annyira, hogy 1947-ben épített egy majdnem ezer négyzetméteres patkányvárost a háza mögé, ahova patkánypárokat telepített, aztán várta, hogy szaporodjanak. Az etológus előzetesen arra számított, hogy akár ötezer patkány is el fog majd férni a patkánymetropoliszban, de hiába vizsgálta két éven át a kísérleti helyszínt, a patkányok száma sosem lépte át a kétszázat, igazán stabil pedig százötvennél volt. A patkányok tizenkét fős kolóniákba rendeződve éltek a városban, a kutatás során pedig kiderült, hogy ez nem is véletlen.
Amint a kolóniák mérete ennél tovább nőtt, a patkányok túl feszültek lettek a szaporodáshoz, és elkezdtek furcsán viselkedni – porból és koszból gyúrtak galacsinokat, fújtak egymásra, és gyakran össze is kaptak.
Az eredmény teljesen lenyűgözte Calhount, aki furcsának találta, hogy a Baltimore-t ellepő patkányokat mi akadályozza meg abban, hogy az ő apró városát is ellepjék. Nem is hagyta annyiban a dolgot, egy istálló emeletén épített egy még nagyobb, három részre osztott metropoliszt, benne egy rakás kisebb helyiséggel, az egyes részeket pedig rámpákkal kötötte össze. Az évek során egyre extravagánsabb patkányvárosokat épített, hogy megpróbálja kiküszöbölni a teljes népesség kollektív megőrülését, de láthatóan nem sokat segített, hogy egyre élhetőbb lett a környezet.
Universe 25, egérutópia
Ahogy azt 1962-es tanulmányában leírta, egy ponton túl minden utópia összeomlott. Calhoun szerint dacára annak, hogy mindig rendelkezésre állt az élelem, nem voltak ragadozók és betegségek, és helyük is lett volna szaporodni, a patkányok nem tudtak elmenekülni a népsűrűség növekedésének viselkedésre gyakorolt hatásai elől. A populáció növekedése olyan feszültséget okozott a kifejlett egyedek között, hogy az újszülött patkányok nagy része elpusztult, mert az anyjuk egyáltalán nem gondoskodott róluk, a hímek körében pedig a pánszexualitás, a homoszexualitás és az aszexualitás is megjelent, de megfigyelhető volt a kannibalizmus is, egyes hímek pedig gyakorlatilag teljesen kivonták magukat a társadalomból.
Ezt a végzetet Calhoun legambiciózusabb kísérlete, a huszonöt évnyi kutatás után megalkotott, egereket vizsgáló Universe 25 nevű rágcsáló-utópia sem tudta elkerülni. Az etológus 1973-ban publikálta tanulmányát erről a projektről, amelyben nem pusztán részletezte a kolónia tündöklését és bukását, hanem A jelenések könyvéből vett idézetekkel – többek közt a méltán híres Jelenések 6:8-cal – hátborzongató élménnyé varázsolta a dolgozat olvasását.
Az egereket 1968. július 9-én költöztették be az egérutópiába, a kezdeti alkalmazkodós időszak után pedig úgy tűnt, hogy minden rendben lesz velük. Október végén megszületett az első alom, innentől pedig jó darabig kéthavonta megduplázódott az egérpopuláció. Egész generációk nőttek fel a Universe 25-ben, 1969 augusztusában már 620 egér élt a világ kétségtelenül legjobb egérotthonában. Ezen a ponton hirtelen lelassult a növekedés, a továbbiakban pedig csak rosszabb lett a helyzet, az újonnan felnövő generációk tagjai egyre nehezebben találtak maguknak párt vagy egyáltalán helyet a kialakult társadalmi hierarchiában.
A nőstények közül többen kivonták magukat a párosodásból, és elszigetelten, egyedül tengették az életüket, a hímek pedig ugyancsak a társadalom peremére szorulva az etetők körül gyűltek össze, és sorstársaikkal harcoltak. Azok az egerek sem jártak jobban, amelyeknek megvolt a helyük – a hímeknek állandóan a riválisaikkal kellett küzdeniük, ami teljesen lefoglalta őket, így a nőstények is egyre agresszívebbek lettek, mert egyre gyakrabban támadták meg őket az otthonukban. Ez a kicsinyeikre is hatással volt, már a szülés során gyakran megsérültek, a stresszt is gyakran rajtuk vezették le, sokszor pedig magukra is hagyták őket a folyamatos költözködés közben.
Ezen a ponton a szervezett társadalom gyakorlatilag megszűnt létezni, bő másfél évvel a kolónia alapítása után a populáció növekedése is megállt. A kitaszított egerek még inkább magukba fordultak, a nőstények szinte egyáltalán nem szültek, a hímek pedig nemcsak szexuális kapcsolatot nem próbáltak meg létesíteni, hanem már egymással sem léptek interakcióba. Kizárólag ettek, ittak, aludtak és mosakodtak, és bár emiatt ránézésre tökéletes állapotban voltak – nem véletlenül nevezték el őket Gyönyörűeknek –, mentálisan teljesen tönkrementek. Ez abból látszott a legjobban, hogy az sem segített rajtuk, ha egy rendesen funkcionáló egérközösségbe helyezték át őket, képtelenek voltak újra megfelelően viselkedni.
Így múlik el az emberiség dicsősége?
Ezt a kutatást Calhoun már az amerikai Országos Mentálhigiénés Intézet (National Institute of Mental Health, NIMH) égisze alatt végezte, és híres is lett vele, nem is csak azért, mert maga a kutatás rendkívül érdekes volt, hanem azért is, mert az etológus párhuzamot vont az egerek és az emberek között. Mint írta, leginkább egerekről fog írni, ám közben emberekre, gyógyulásra, az életre, illetve annak evolúciójára gondol. A fentiek alapján nem meglepő módon Cahoun következtetése az volt, hogy ha már minden hely elfogyott, és minden társadalmi szerepet betöltöttek, a belső feszültségek lerombolják a társadalmi normákat, és teljes pusztuláshoz vezetnek.
Calhoun a társadalom összeomlását egy ugyancsak A jelenések könyvéből (2:11, ha valaki kíváncsi rá) vett kifejezést alkalmazva „második halálnak”, vagyis a lélek halálának nevezte. Mint írta, ha egy olyan egyszerű állat esetén, mint az egér, amelynek komplex viselkedésmintái néhány dologban kimerülnek, fennáll ez a probléma, akkor feltételezhetjük, hogy az embereknél is hasonló következményhez vezethetnek a fent taglalt események.
A városok robbanásszerű növekedésével küzdő amerikai társadalom rá is harapott erre a párhuzamra, és nem csak szenátorok emlegették különféle találkozókon, hanem még a popkultúrába is bekerült. Egy 1995-ös Batman-képregényben például a hős egyik ellensége, Ratcatcher – aki emberi tudattal rendelkező patkányokkal akarja benépesíteni a világot – egy csomó patkánynak tart előadást Calhoun kísérleteiről. Az etológus munkáját persze nem volt nehéz fikcióba átültetni, mert eleve arra hajazott az egész: a bibliai idézeteken túl azért is, mert a Gyönyörűek mellett más rágcsálótípusok is hangzatos beceneveket kaptak.
Az általa a társadalom összeomlására használt kifejezés, a „behavioral sink” (magyarul talán a viselkedési normák összeomlásának lehetne fordítani) is nagy karriert futott be, előszeretettel használták a túlnépesedett városok leírására is. Később pont emiatt sok kritika is érte Calhount, sokan gondolták, hogy a kutató túldramatizálta a helyzetet. Ezen az sem segített, hogy bár folyamatosan kereste a megoldást az általa felismert problémára – a későbbi modellekben már a rágcsálók mentális egészségére is nagy hangsúlyt helyezett, és ezeket a dolgokat megpróbálta átültetni az emberi társadalomra is –, a köztudatban, illetve a popkultúrában az emberiség pusztulását előrevetítő vészmadárként maradt meg.
Nem emiatt jön el az apokalipszis (valószínűleg)
Azt persze nem lehet állítani, hogy Calhoun tudományos számkivetetté vált volna, a Robert C. O'Brien által írt gyerekkönyv, a Mrs. Frisby and the Rats of NIMH, melyben az intézetből szökött szuperintelligens patkányok segítenek megmenteni egy egércsalád otthonát, például a köztudatban a kutató optimistább oldalát tárta a nyilvánosság elé. Calhoun és munkássága végül nagyrészt így is kikopott a tudományos életből, amiben persze az is nagy szerepet játszott, hogy más kutatókkal ellentétben ő még buzdította is az olvasóit arra, hogy vonjanak párhuzamot a rágcsálók és az emberek közé, és ahogy azt korábban már kiemeltük, maga is megtette ugyanezt.
Edmund Ramsden 2008-ban arról beszélt, hogy Calhoun munkájának az emberi társadalomra történő átültetése már a maga korában is ellentmondásos volt, és bár többen is megpróbálták emberekkel is kutatni, azt sem volt egyszerű megállapítani, hogy pontosan milyen viselkedésformák közé lehetne egyenlőségjelet tenni. A pszichológus Jonathan Freedman középiskolás és egyetemista diákokkal végzett el kísérleteket, amelyekkel a népsűrűség hatását mérte az emberekre, 1975-ben publikált kutatásában pedig arra jutott, hogy semmilyen negatív hatás nem mutatható ki.
Ez alapján pedig úgy tűnt, hogy bár a patkányok szenvednek a túlnépesedés problémájától, az emberek képesek megbirkózni ezzel, ami nem pusztán megkérdőjelezhetővé, hanem veszélyessé is tette Calhoun vélt következtetéseit.
Freedman szerint az etológus által megfigyelt jelenségeket nem a népsűrűség növekedése okozta, hanem a túlzásba vitt szociális interakció. Azok a rágcsálók, amelyek képesek voltak megőrizni a privát terüket, nagyjából normális életet tudtak élni, a pszichológus álláspontja pedig az volt, hogy a többieket a folyamatos, elkerülhetetlen közösségi lét kergette őrületbe. Későbbi kutatások szintén ezt támasztották alá: az egyikből például kiderült, hogy hasonló népsűrűség mellett több stressz éri azokat a kollégistákat, akik folyosóra nyíló szobákban laknak, mint azokat, akik kisebb lakosztályokra osztott kollégiumban laknak.
Ramsden szerint a társadalomtudósok, illetve a viselkedéskutatók számára Calhoun kutatásait valószínűleg könnyebb volt a patológiás viselkedésformákkal asszociálni, mint a helyzet javítására vonatkozó kísérleteivel. Az etológus rágcsálóvárosai ugyanakkor más területeken pozitívabb hatást váltottak ki: számos építész és tervező inspirálódott például ezekből, Calhoun pedig maga is korai támogatója volt a környezettervezésnek, és úgy vélte, hogy semmi nem befolyásolja jobban az emberek jólétét, mint az őket körülvevő épületek.
Miután a kutató munkáiból rendszeresen inspirálódtak a regényírók, némileg ironikus módon ő maga is elkezdte fikciókra hivatkozva elmagyarázni az optimista gondolatait. Többek közt a sci-fi-író H. G. Wellstől is vett kölcsön ötletet, amikor azt mondta, hogy a megfelelő változáshoz egy, az emberiség kollektív tudását tartalmazó világagyra lenne szükség. Ennek megszületését végül a kutató bőven meg is élte – már ha az internetet kezelhetjük világagyként. (Telex)
Források
- The Doomed Mouse Utopia That Inspired the ‘Rats of NIMH’ (Atlas Obscura)
- Death Squared: The Explosive Growth and Demise of a Mouse Population (Proceedings of the Royal Society)
- Escaping the Laboratory: The Rodent Experiments of John B. Calhoun & Their Cultural Influence (The Journal of Social History)