Friss, ropogós kormányrendelet jelent meg a Magyar Közlönyben a Nemzeti Népegészségügyi Központ felállításáról. Akár még örülhetünk is annak, hogy két év tetszhalottság után újra lesz önálló szervezete a magyar népegészségügynek és egészségfejlesztésnek, hiszen lényegében kiszabadul minisztériumi fogságából az egykori Országos Tisztifőorvosi Hivatal (OTH) és más néven, de kissé szűkített feladatkörrel 2016 előtti tevékenységét folytatja. A régi telephelyén, hiszen az OTH-ból helyettes államtitkársággá avanzsált, és most újra önállósuló szerv munkatársainak többsége soha nem hagyta el a Gyáli úti épületeket, csak a feliratok, bélyegzők és a hatáskörök változtak.

Új esély

A gyermek- és ifjúság-egészségügy népegészségügyi teendői most az országos feladatokat ellátó Heim Pál Gyermekkórházhoz kerültek (nyilván nem függetlenül attól, hogy a jelenlegi egészségügyi államtitkár azelőtt ezt az intézményt vezette).

A rendszerváltást követően az egykori Köjál-hálózat bázisán a hazai közegészségügyi és járványügyi biztonság letéteményeseként, az egészségügyi intézmények szakfelügyeletének egységes és független szervezeteként 1991-ben jött létre az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ), élén az országos tiszti főorvossal. Kétségtelen, hogy érdemeket szerzett egyebek mellett a környezet-egészségügyben, a védőoltási fegyelem fenntartásában, de szigorú, hatósági, a politika által nehezen befolyásolható működése számos érdeket sértett. Így az ezredforduló után előbb a foglalkozás-egészségügy, majd az élelmiszer-biztonság feladatkörét csoportosították át társhatóságokhoz, 2010 után pedig területi szervezeteit olvasztották be a kormányhivatalokba. Maradt az OTH néhány országos szakintézettel, amíg áldozatul nem esett Lázár János bürokráciacsökkentő csomagtervének és a minisztériumi vízfej fel nem falta.

Az intézkedés valódi értelme már akkor, sőt, azóta sem volt látható, leginkább az nem, hogy nyert-e ezzel bármit is az ellátórendszer vagy a beteg. Igaz, ez utóbbiról általában nincs szó, még kommunikációs szinten sem. Szerencsére nem érte el hazánkat újabb világjárvány, megúsztuk nukleáris katasztrófa nélkül, az meg senkit nem érdekelt, hogy a parlagfű elleni védekezésnek nincs felelőse és a kórházak szakmai minimumfeltételeinek meglétét nem ellenőrzik.

Utóbbiakra és más fontos népegészségügyi feladatok elvégzésére most újból nyílik esély, egy régi-új szakember, a korábban 18 évet helyettes országos tiszti főorvosként szolgált Kovács Attila irányításával. Mindezeken túl az évtizedek óta késlekedő vastagbélrákszűrés szervezésével, valamint az új népegészségügyi program végrehajtásának irányításával is lesz dolguk.

Valódi fordulat?

Nem tagadom: jó irányba tett lépésnek tekintem az OTH, pardon: a Nemzeti Népegészségügyi Központ felállítását. De a napot nyugtával dicsérjük majd. Még nem tudni, milyen költségvetési előirányzattal és milyen szakembergárdával dolgozhat az új (megújuló) intézmény. Nem tudjuk, milyen mértékig lesz képes összefogni a kormányhivatalok népegészségügyi munkáját?

És vajon mekkora az átpolitizálódás kockázata? El tudja-e érni, hogy a nép egészségének ügye kormányzati prioritás legyen; rá tudja-e döbbenteni a döntéshozókat arra, hogy a drámaian emelkedő megelőzhető és elkerülhető halálozások visszaszoríthatóak, ha az egészség választása a mindennapokban könnyebbé válik, az egészség egyenlőtlenségeit csökkentik és az egészségügyi rendszerbe végre elegendő forrást pumpálnak?

Valódi népegészségügyi fordulat akkor lesz, ha a kormány felismeri, hogy az egészség megőrzése, fejlesztése nem más, mint befektetés. Mindez az uralkodó szemlélet megváltoztatását feltételezi. Az egészségfejlesztés, de az egész népegészségügy többé nem lehet pusztán egy a pazarlónak tekintett jóléti szolgáltatások közül. Nem lehet „nem termelőként” lebecsült ágazat, a megszorítások örökös áldozata, az államháztartási hiány „bűnbakja”, vagy éppen politikai érdekharcok terepe. Ehhez szakítani kell az egészségügy makrogazdasági súlyát lebecsülő, szűk látókörű szemlélettel, és az egészségügyet a társadalom szempontjából betöltött valós szerepe alapján kell értékelni. Az új nemzeti központ ennek a gondolkodásnak (is) lehetne a katalizátora.

Rövid távon nem vagyok optimista. De a mondás szerint a remény hal meg utoljára.

Szerző: Kökény Mihály / magyarnarancs.hu